Vörös és vörös 12/22

Jókai Anna, h, 06/11/2012 - 00:01

 

 

 

 

 Ötödik fejezet

Szabadvár és egyeteme

 

 

– Az ember bármily messze mehet – mondta, egy csepp gondolkodás után –‚ amit talált, mégis a saját fatornyos hazájába hordja vissza. Az elszakíthatatlan kapcsolat jelképe, akár a tápláló gyökér meg a nyújtózó lombok… Élő példa, hogy az országos gondok közt is itt tetszik lenni.

Mohl megcsóválta a fejét, elkomolyodott. Úgy látszott, a törleszkedést elhárítja. De az este folyamán, az aulában, mielőtt kezdődött a mulatság, s búcsúztatására a sorfal már készen állt, még egyszer szóba ereszkedett Szomjas Julival. Valódi érdeklődéssel kérdezte terveiről, s amikor meghallotta, hogy Juli próbálkozna a tollal, így szólt nyájasan a rektorhelyetteshez:

– Hát Cseőke elvtárs… íme!

Cseőke Pál a megyei újság kultúrrovatának vezetője volt, mellesleg; a pesti sajtófórumokon is befolyásos egyed. Tanítani alig tanított, eredeti tárgyát, a pszichológia-lélektant háttérbe szorította hivatali tisztsége.

– Persze a te hatásköröd, Cseőke elvtárs. Nem kontárkodom bele.

Cseőke hunyorgott, Mohl legyen nyugodt. Mohl még megkérdezte, Juli szülei mivel foglalkoznak, Juli egy kis habozás után azt felelte, tulajdonképpen, eredetileg, kétkezi munkások… Zakariás csodálkozott. Őt úgy informálta Juli, hogy parasztszármazású.

– Aztán – mondta Mohl és kezet fogott Julival – ha majd oda kerül a sor, tudja, hol talál meg… nem ígérek protekciót, de a tehetséget, s ezen a politikai tehetséget is értem, elvtársak, kallódni nem hagyjuk!

Cseőke tudta, amit Juli nem: Mohl – ahogy Vámszentistvánon a kiszes lány is említette – szívesen fejleszti kádereit az ifjúság köréből. A saját fiával elégedetlen, egy-egy sikeres „kineveléssel” mintegy apai kudarcát is cáfolja. Ha ez a kis Szomjas komolyan veszi a dolgot – s üti a vasat, amíg meleg, egykettőre előnyös helyzetbe juthat; módjában lesz használni, illetve ártani.

Szomjas Julival megint fordult egyet a világ. Csendéék már nem is gúnyolták. Keresztülnéztek rajta. Már most, február elején készültek március tizenötödikére. Híre ment, hogy a Petőfi-emléktábla kampójáról leveszik majd a hivatalos koszorút, és a sajátjukat teszik a helyébe… Julinak erről az volt a véleménye, hogy mind az egyik, mind a másik gesztusban sok a teatralitás, az a néhány spontán, kis nemzetiszínű papírzászló, amit az idő tájt a fal és a márvány közötti résbe szúrnak, a legőszintébb és a legbecsesebb. De ezt a véleményét nem osztotta meg senkivel. Élvezettel figyelte, hogyan kezdik társai – Csendééket leszámítva – ebben-abban a kedvét keresni. Szinte hízelegtek – de szapulták a háta megett. Irigyelték és utálták, mindez azonban népszerűségnek látszott. Juli nem hitt nekik, de apró figyelmességeiket, a hazug hódolatot elfogadta. Az pedig, hogy a tanárok (s egyúttal bizonyos körök) rivalizálásukban őt avatták üdvöskévé, pokolian mulattatta.

Cseőke – amikor a jegyzethiányra panaszkodott neki – saját, fénymásolatú példányát adta oda, s arra kérte Julit, ha valami hiányosságot észlel vagy valami baja van, ne forduljon máshoz. Óvta a hamis protektoroktól. Ő – s nem kizárólag Mohl elvtárs javaslatára, hanem pedagógiai meggyőződéstől vezérelve – nagy fantáziát lát Szomjas Juliban. De okosan kell viselkednie! Próbálkozzon hát recenziókkal, sürgős postamunka! Három-négy könyvet Juli kezébe nyomott – szólt néhány szót a könyvek szerzőiről, ez a méltatlanul elfeledett derékhad, mondta, itt az ideje a szellemi rehabilitációnak…

Juli megértette, hogy ezeket az írásokat meg kell dicsérnie. Eleinte kínlódott: az ízlése tiltakozott. Mintha korpát rágna, a szövegekben semmi spiritusz, semmi lendület, semmi olyan plusz, amiért a papírt pusztítani érdemes. Ezekből a művekből tizenkettő egy tucat – „neves” írók és névtelenek középtermékei, amelyekből kihallatszik a szorgalom lihegése. Némelyik keresetten unalmas, s álfordulatossága ellenére érdektelen a másik. Juli sose választott volna éppen ezek közül – amikor fontos könyvek elolvasására sincsen idő. De nem volt saját maga ellensége. Nyilván Cseőkének – és barátainak – valamilyen okból ezekre az emberekre van szükségük, ezekkel kívánnak demonstrálni valamit, vagy ezek által szorítani bizonyos embereket homályba. Valakinek tehát meg kell írnia a rosszról, hogy miért jó – s ha friss, „romlatlan” toll teszi ezt, a hitele is nagyobb. Juli kapóra jött – most kell a szerencsét üstökön ragadni.

„Egye fene – gondolta Szomjas Juli. – Kinek ártok vele? Örvend, akit megdicsértem. Olyan nagy vétek? Örvendezik és szeretni fog. Ő is viszontdicsér engem. A különleges fogékonyságomat, ahogy azt is felfedeztem, amit eddig nála soha, senki… Jó stílusgyakorlat! Aztán egyszer csak rám bíznak egy-egy igazit…”

Cseőke még azt is megengedte, hogy a recenziókat az irodájában pötyögtesse le. Alig volt érdemi megjegyzése, a gördülékenység, a spontánnak álcázott fordulatok különösen tetszettek neki, bátor, mondta, ha egy fiatal önmagára is mer hivatkozni, s nemcsak a szakma nagyjaitól idéz vagy azokra fülel…

Juli – amikor még azon a szombaton elolvasta a megyei lap kulturális mellékletében „Három könyv rólunk-nekünk” című dolgozatát – egészen megmámorosodott. Lehet, hogy a könyvek rosszak – de az esszé remek. Műfajilag támadhatatlan. „SZ. J.” – ez pedig ő!

Lévai Norbert, docens, a filozófiatörténet egyetemi atyja ennek alapján kérette Szomjas Julit magához. Szomorúan látja, mondta, hogyan lehet egy képességet fecsérelni, aprópénzre váltani. Ő őszinte, s bár világos, hogy az ösztöndíj kevés, mégsem szabad Julinak eladnia magát. Nem gondolja-e Juli, hogy aki elolvassa ezt az elegáns eszmefuttatást, ami a maga nemében dús, élvezetes, és azután azt a három, enyhén szólva harmatgyenge könyvecskét, tulajdonképpen be van csapva? Mert aki így tud írni, mint Szomjas Juli, annak lehetetlen, hogy ez a silány, szecskavágó irodalom tessen…

Juli azt felelte, ő sajnálja az alkotókat, a gyenge is éppúgy szenved. Lévai Norbert megpaskolta az arcát, tipikusan női vonás, mondta, de majd ő ad neki egy könyvet: ez az az író,akire méltán figyelhet, ha eddig még nem tette esetleg, ez az intellektus nemzetközi méretekben is a piacon lesz, amikor a többi régen elsorvad. Ez aztán megszenvedte negyvennégyben ezt az európai „könnyed mélységet”. Persze, Juli azokról a dolgokról csak a történelemből tud, a történelemoktatás pedig még ma is szemérmesen bánik soha el nem törölhető tényekkel…

Juli sóhajtott. Az ő családjának – bár távoli oldalágon – sajnos, nagyon is vannak közvetlen emlékei…

Lévai Norbert beszívta az alsóajkát, és azt mondta, nem kell mindent kibeszélni. Írjon a könyvről, ne tartsa vissza a lelkesedését, és ő – Lévai Norbert – a pesti „Szemlé”-nél helyezi el. Soron kívül! Még az áprilisi számot eléri. A főszerkesztő igényli a vidéki értelmiséget. És nem ám „SZ. J.”! Szomjas Júlia! Tanulják csak meg a nevét, időben.

Lévai Norbert Mohl osztálytársa volt a politikai főiskolán. Együtt indultak – s most kölcsönösen féltékenykedtek egymásra. Mohlt néha bántotta, hogy nem lett tudós, Lévai pedig azt érezte, jobb híján merült a tudományba. Lévai esküdött a saját ízlésére, elfogultságát nem vette észre – veszélyes lett volna erre figyelmeztetni bárkinek. Juli tehát ezt a gombócot is lenyelte. Annál is inkább, mert az általa ajánlott regény nem volt annyira rossz – inkább szándékában „geil”; egy kissé igazságtalan. De röstellte volna, ha éppen ezt a feladatot nem képes ravaszul megoldani.

Lévai gratulált a mértéktartó, mégis szenvedélyesen izzó hanghoz, a formai bravúrok szakszerű elemzéséhez.

Áprilisra a „Szemle” fülborítóján – „e havi munkatársak” – ott olvashatta a saját nevét, csupa nyomtatott nagybetűvel.

Zakariás a lapot savanyúan tolta félre. Ritka dolog, mondta, hogy egy fiatal ilyen sokoldalúan és kritika nélkül tud lelkesedni. Csak ne nevezze, amit csinál, kritikának… És vigyázzon, mert akit ilyen szédítően emelnek, ugyanúgy ejtik is!

Cseőke kifejtette, nem haragszik, nem tartja hálátlanságnak, hogy Juli más irányba is dolgozik, Pest az Pest, de speciel ő is el tudja intézni, ha olyan az írás színvonala, hogy Juli nagyobb popularitáshoz jusson… bár ő a fokozatosság híve, szeszély nélkül.

Versengtek érte – s Juli, miközben megvetette őket, a tőlük származó kegyeket és előnyöket nem vetette meg. Amikor a szabadvári rádió felkérte vasárnap délelőtti ajánlóműsorába, saját hangjába valósággal beleszeretett.

Hallotta-e Reményi? Az újságcikkekre miért nem reagál? Ha legorombítaná, ezzel azt jelezné, nem közömbös…

Valamivel kevesebbet tanult, de még mindig eleget. Csak nyújtózott a vörös ködben. Még a kicsiny hatalom is mily boldogító! Az újságkivágatokat spirál, nagy alakú füzetbe ragasztotta, a köszönőlevéllel együtt, amit az egyik szerzőtől kapott.

Előbb-utóbb eljön a nagy, érdemi munka: amikor már megengedheti magának, hogy fasírtot csináljon egy-egy vadmarhából, a védett szobrokat ripityára törje. Ha tekintélye lesz, végre majd fölmutathatja a csoportérdektől független, maradandó gyönyörűt… Erővel az igazságot – saját szubjektív igazát, legalább.

Egyelőre azonban úgy látszik, a tekintély megszerzésének útja egy kissé szemetes. S nem azt kívánják tőle, hogy ezt a hulladékot felszedegesse, hanem hogy fintorgás nélkül, ügyesen sasszézva – cél iránt – haladjon a szemétben.

 

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap