Vörös és vörös 17/22

Jókai Anna, h, 06/18/2012 - 00:01

 

 

 

Nyolcadik fejezet

A cél érdekében

„Ha valaki bűnt követ el, legalább élvezze!”

(Stendhal)

Mohl – amikor hívei megsúgták, a fia milyen gorombán viselkedett Julival – a lányt még jobban megszerette. Marcellt kiskorában rajongásig imádták, Rózsa asszony később a kamaszkor elmúltában reménykedett, Mohl pedig abban, hogy egy temperamentumos nő forradalminak álcázott hisztériáját levezeti. De huszonegy esztendő, idestova, a legjobb akarattal sem nevezhető kamaszkornak – és a sűrűn váltogatott, olykor párhuzamos partnerek nemhogy befolyásolták volna a fiút, inkább ők maguk is szaporították Marcell táborát. Marcell úgy kezelte őket, mintha egy hivatalosan beiktatott hárem tagjai volnának – nem tűrt sem eszmei, sem fizikai parancsmegtagadást; a féltékenységet – mint burzsoá nyavalyát – csírájában taposta el. Juli fölbukkanása az apai házban az első perctől kezdve ingerelte, személyében sem szövetségest, sem alattvalót nem nyert, sőt oka volt azt hinni, ez a lány az apját tartja többre, az apját szolgálja titkolt hűséggel, és bosszantóan eredményesen…

Mert Szomjas Juli egyre körültekintőbben dolgozott. Néhányszor észrevette, hogy dr. Muti Ferenc ellentmondásos utasításokat ad, s azok végrehajtása után a beosztottjára keni a felelősséget. Juli ettől kezdve egy francia kockás füzetben aláíratta Mutival, mit is kell elvégeznie. Az ő memóriája, mondta a férfinak, sajnos, nem elég iskolázott, de Muti elvtárs segítségével így izmosodik… Muti kénytelen volt meggondolni, mit beszél, mert a füzetke, az ő szignójával előkerült, s a kis Szomjas Juli szinte kezét tördelve tartotta az orra alá: hogy bármily szívesen venné magára a hibát, ez egyszer nem ő a hibás…

A Bizottság – éppen szerteágazó tevékenységénél fogva – korrupt ajánlatokat is kapott. Juli meghökkent, amikor egy pesti nagyvállalat igazgatója arra kérte, hogy a róla, illetve vállalatáról készült, egyelőre fegyelmi téren mozgó vizsgálati anyagban minimális törlést eszközöljön, mielőtt a felettes szerveknek postázza. Egyúttal egy jeligés takarékkönyvet tuszkolt Juli táskájába, baráti megőrzésre vagy kölcsön… Juli meg se nézte a betéti összeget (ezt később bánta: vajon mennyire taksálták elvhűségét?), azonnal visszaadta a könyvecskét, és azonnal jelentette a dolgot, egyenesen Mohlnak. Nem rosszindulatból tette: fedeznie kellett magát, ha a pórul járt ürge bosszúból megrágalmazza. Mohl úgy tett, mintha Juli magatartásánál mi sem lenne természetesebb a világon – de azért elérzékenyült.

Ez a lány szegény. Nincs japán Hi-fi torony a szobájában, mint Marcellnek. Nem visel divatos butikruhát. Kocsira se telik neki, hiszen ami igaz, az igaz: nem kényeztették el magas fizetéssel. Legszívesebben kitüntetésre javasolta volna, majd április negyedike alkalmából, de ezzel csak ártana Julinak, ily rövid idő után… Amúgy is probléma a szolgálati évek hiánya. Ki kell Julinak a két és fél, három évet várni, s addig azt a bizonyos helyet számára fönntartani. Ámbár, ha úgy vesszük, a Reményiéknél eltöltött szakasz is az ifjúság nevelésének jegyében folyt, csak erről nehéz lesz néhány, még dogmatikusan gondolkodó elvtársat meggyőzni. Mert ő, Mohl semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy az állammal együttműködő református lelkész adott hajlékot és megélhetést az anyja által elűzött Szomjas Julinak… Csak mégis. Ebbe bele lehet piszkálni. Szerencse, hogy a vámszentistváni ifjúsági szervezet eddig is kedvező véleményt adott – az egyetemi kiszesek pedig ugyancsak vállaltak némi szolidaritást Szomjas Julival: nehogy azt képzeljék egyesek, hogy az utolsó szó az öregeké.

Mohl örömmel nézegette Juli egyre több pozitívummal gazdagodó személyi lapját – örömmel adta át a mértéktartó önéletrajzzal együtt a káderfejlesztésnek. Mondta is Julinak – miközben kiemelt összegű rendkívüli jutalomban és béremelésben részesítette –, ezért is szeret az ifjúsággal dolgozni: tiszta lap az életük, nincsenek benne kérlelhetetlen dátumok; negyvenöt, negyvenkilenc-ötven, ötvenhat, sőt ötvenhét-ötvenkilenc! Éppen a veszélyes viszonyítási pontok hiányoznak, amelyeket káderjellemzés meg nem kerülhet. Hej, szerencsés generáció!

Juli – amikor a Különleges Állami Bizottság KISZ-szervezete nyílt szavazással vezetőségi taggá választotta, meglepődött, de nem utasította vissza. Utasítás szerint megszervezte a fáklyás béketüntetést, sokszorosíttatta a nukleáris fegyverkezés ellen tiltakozó jelszavakat.

Az egyik lány, illetve elvált asszony, a külügyes csoporttól, okozott egy kis gondot. Nem a megadott időben, helyen és nem a megbeszélt szöveggel „maszek” tüntetést rendezett, egyébként szintén háborúelleneset. Csatlakozott hozzá tizenöt-húsz csellengő… Sajnos, fegyelmi elé kellett állítani s a fejét alaposan megmosni.

Szomjas Juli nyugtázta a jelenlegi helyzet paradoxonát: egyéni kezdeményből nem lehet, egyéni akcióval nem szabad a kollektív érdek javára tenni – viszont az egyéni érdek kollektív kezdemény ürügye alatt virágozhat csak igazán…

A karácsonyt Mohléknál töltötte; előzőleg elpanaszolta, anyja nem hívja, fiúja nincs, majd olvasgat az ünnepen, a hiányait pótolja. Rózsa asszony megsajnálta.

Műhavas asztali díszek, gyertyák, pompázatos, szertartásos vacsora, és Rózsa asszony valamennyi rokona, néhány exkluzív barát. Mohléknál a karácsony társadalmi esemény: a szokásos családi zártságot teljesen nélkülözte. Az ajándékokat a teríték közelében helyezték el (Rózsa asszony az emigráció francia éveiből örökölte ezt a hagyományt), semmi gyertyagyújtás, ének…

Marcell fogcsikorgatva zabálta a rántott halat tartárral, ráksalátával, és többször kijelentette, nincs ennél undorítóbb, a konvenciók tipikus rabsága, karácsonyozni…! Mert hogy néhány szegény, taposómalomba hajtott hülye keres magának valami szirupos vigaszt, és az első kommunistát ostobán összetéveszti az istenfiával, érthető… De ugyan ők mit ünnepelnek?

Rózsa asszony nagyon halkan és szinte szégyenkezve azt mondta: a szeretetet… Marcell rávágta, ez a fajta szeretet, amely az ellenséget is beöleli, éppoly hazug és kártékony, mint a pacifizmus…

Mohl egy halszálkával viaskodva megkérte a fiát, álljon fel az asztaltól vagy hallgasson. A hirtelen, kínos csendben Szomjas Juli szólalt meg:

– Nekem nincs senkim. S most mégis tartozom valahova. Hát ez a szeretet.

Rózsa asszony piros szemmel homlokon csókolta, Marcell, mielőtt elment a kihalt utcára egy nagyot csavarogni, odaszólt Julinak, hogy gratulál.

Juli szándékosan félreértette, és azt felelte, köszöni, de nem a jutalomért csinálta, amit csinált. A pénz őt sohasem inspirálta, a pénz mocskos; ha valami még nem úgy van, mint kéne, ma is a pénz az oka, az átkozott emberi önzés…

Marcell elbizonytalanodott.

– De azért néhány szép plecsnit nem utasítana vissza. „Irtó cuki” ékszer helyett, ugye?!

Juli halkan megjegyezte, ha valaki valamit visszautasít, abba a gyanúba keveredik, hogy kevesli, és sértettségből utasította vissza. Éppen az a helyes, köszönettel elfogadni, és mintha nem lenne, betenni a fiókba.

Marcell az ajtóból visszanézett.

Juli úgy ítélte – a hivatalban és a magánéletben –, megérett a helyzet. Próbára teszi az erejét. Csak úgy, saját szórakoztatására, minden ellenszolgáltatás nélkül megtámogatott egy kérelmezőt – valami pályázati, szerződéses állás ügyében. Mintegy véletlenül, kedvezően ecsetelte a beadvány értékeit – s ezzel a pozitív javaslattal küldték azt a közvetlen ügyintézőhöz tovább. Amikor a dolog első számú és minden tekintetben legérdemesebb jelöltje panasszal – s már orvosolhatatlan panasszal – élt, hogy őt igazságtalanul kiszorították, akkor ébredt rá, hónapokkal később: valaki kárára cselekedte valaki javát. Tiber Mariann Emese figyelmeztette, még a régi hősidőkben: a könnyelműen kijelölt pozitív mező egyszersmind egy másikat negatív mezőbe taszít…

Szomjas Juli vállat vont. Szuperált a hatalma! Egyébként is szakított minden érzelmeskedéssel. Marcell megszerzésének útja sem más, mint a kiszámított hidegség.

Valahányszor találkoztak, hűvösen biccentett, de úgy tett, mint aki a fiú szövegén mélyen elgondolkodik. Marcell egy alkalommal, nyegle és kegyosztó gesztussal fölajánlotta Julinak, nézzenek meg egy labdarúgó-mérkőzést a saját, külön színes tévéjén. Juli, ha valamit utált, a meccs volt az, mindenfajta csapatjáték, kosárlabda, kézilabda, hoki stb. felbőszítette, nem értette, mi fűti őket, a pénzen kívül, hogy összeműködjenek. Ökölvívás, súlyemelés, úszás, atlétika… az igen. Egyéni teljesítményt mérnek. De a kollektív dicsőség nem dicsőség. Marcellnek viszont az ellenkezőjét hangsúlyozta: a sport az egyetlen manapság, ahol a valódi kollektivitás eszméje virágozhat, ha csak anyagiakkal azt is meg nem fertőzik. Marcell, miután kedvenc csapata győzött, nagylelkűen megkérdezte Julit, miért állt be a sorba egy ilyen különben eszes emberke, miért fogadja el a rohadt normákat.

Juli szerényen, de határozottan kifejtette: ahhoz, hogy a dolgokat megváltoztassuk, át kell venni a hatalmat! Az ő családja sorsa a mindenkori elnyomottak sorsa, még hibáikért sem ők okolhatók. Ő maga nyomorban nőtt fel, s bár a pénzkultuszt megveti, az alapvető emberi igények kielégítésére sem volt módja. Ma is igénytelen. Ha venné a fáradságot Marcell, és nemcsak a felszínből ítélne, rájönne, hogy Juli előtt nincs más tekintély az észen kívül, minden egyéb taktika, a cél érdekében, amely nem más, mint a dolgozó osztályok igazi uralomra juttatása…

Mohl Marcell erre felajánlotta a hárem egyik státusát. Juli mosolygott, ajka megrándult.

– Ne haragudj – mondta –, nálam ez higiéniai kérdés. Jó vagy nálam. De csak veled kívánnék lefeküdni, s nem rajtad keresztül huszonöt másik csajjal. Fiatal vagy hozzám, ebből is látszik.

 

  

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap