Vörös és vörös 22/22

Jókai Anna, h, 06/25/2012 - 00:01

 

 

 

 

Tizedik fejezet

Az omlás

  

Juli semmit sem kívánt, csak végre kívül lenni a házon. Mohl elvtársnak mindenben igaza van, mondta, és igazi könny gyűlt a szemébe. Nincs mentsége sem az eddigi viselkedésére, sem a jelenlegire. Talán csak az, hogy mindenáron a kivételezettekhez akart tartozni, és most már nem akar. Rájött, milyen gyerekes elképzelés azt hinni, minél magasabban nyüzsög az ember, annál szabadabb. Viszonylagos szabadság ez, a lényegtelen dolgokban; s éppen a lényegben csupa-csupa megkötés. S közben a feszült figyelem… nagyon-nagyon fárasztó. Folyton résen lenni, kattogó szemmel kémlelni jobbra-balra, napi tizenkét óra hosszat minimum, s ugyan miért? Közben elfogy az idő, s ha vannak fontos dolgok, azokra egy nyugodt óra nem marad. Persze, azért nem kell mindenkinek bedobnia a törölközőt. Ő is végigcsinálta volna, lelkesen, mint annyian. Csak – s ez saját maga előtt is rejtély – hirtelen, a kritikus ponton kifogyott a szuflája.

– Nincs kedvem a bulihoz többé – mondta –, tessék megbocsátani. Ez nekem szerencsétlenségnek éppen elég.

– De ez a képmutatás…! – kiáltotta Mohl. Mellében összeszorult a koszorúér. Fölszökött a vérnyomása.

Szomjas Juli rábólintott.

A képmutatás ronda volt, mondta, de a világ igényelte ezt a képmutatást, sőt erre szakadatlan példát adott.

Rózsa asszony közbeavatkozott. Felesleges minden további. Ami történt, csak Mohl legendás jóhiszeműsége mellett történhetett. Okulásul a jövőre. Nem fognak itt egy ócska kis ribanccal trafikálni. Tűnjön Juli a büdös francba. Ha rajta múlna, az ilyet felakasztanák…

Mohl valahogy összeszedte magát. Félig csukott szemmel elnézett Juli feje felett; a selyemnyomású tapétával beszélt a falon.

Azt mondta, Juli azonnal, már hétfőtől vonuljon betegállományba, majd kérje munkaviszonya megszüntetését, erre kap körülbelül két hónapot; kérését idegi panaszokkal indokolja. A lakás félig-meddig szolgálati, ne lepődjön meg, ha hamarosan átminősítik jogcím nélküli visszamaradónak. Van Pesten albérlet elég, és munkalehetőség is, pláne nyelvtudással. Ez a társadalom senkit – még egy Szomjas Juli-félét – sem foszt meg az újrakezdés lehetőségétől. Ez a gesztus az ő utolsó ajándéka, de most valóban fusson innen, mert önuralma végén jár, és ő, aki még soha nőt meg nem ütött, Szomjas Julit e dicstelen napon félholtra veri…

Marcell Juli után sompolygott a hosszú előszobában.

– Gyere velem vidékre – mondta. – Radír, hogy átdobtál a palánkon. Egyébként pedig bizonyos fokig az elveimet igazolva látom. Gyere velem, és csináljunk egy kommunát…

– Nem szégyelled magad? – Juli visszalökte. – Legalább most légy szolidáris szegény édespapáddal…!

Gyalogosan sétált ideiglenes lakásába „haza”. Egy önkiszolgálóban hideg, faggyús pörköltet evett; már mosták a követ a lába alatt. Megkérdezte a kinőtt köpenyű asszonyt, egy takarítónő mennyit keres. Azt a választ kapta, hogy takarítónő és takarítónő közt is óriási a különbség. Az ő fizetése havi kettőezerkettő, plusz az ételmaradék. De a kolléganője az Átriumban (kacsintott) a „kiskegyedet” százszor zsebre teheti.

Juli tizenkettő tájt érkezett a hetedik emeleti kockaszobába. Óvakodott attól, hogy elővegye a konyakosüveget. Bár nem bánta meg viselkedését, egy kicsit gyanakodott, fékevesztett bátorságát az italnak is köszönheti. Őt bizony lefejezték – illetve ő maga dugta guillotine alá a nyakát. Talán csinálhatta volna diplomatikusabban. De az orvosságot is egyben szokta lenyelni.

Gondosan megmosakodott, lefeküdt.

Hagyta, hogy az öröm biztonsága és a bizonytalanság keserűsége váltakozva ringassa. Éber volt; s ebben az éberségben szinte kitapinthatóan felidézte a vámszentistváni kertet s a kertben Reményit. Teljes plasztikusságában átélte a képet.

Reményit meghurcolták. Saját egyházának nem hazudhat.

Reményi nekidől a diófa törzsének, és nem tagad tovább: bevallja Reményinének is Szomjas Julit, és ezzel különös módon végre vállalja… A megbotránkozónak és a megbotránkoztatónak egyformán jaj, ezután.

Reményi újrakezdi; máshol, más emberek között, megtépázva, de újrakezd valamit. Valamit, amit önmagánál mindig többre tartott; amiben hitt. Ha vár is vigaszra, nem a Szomjas Juliéra vár.

„Megírjam neki – gondolta Juli –, megírjam-e neki, mi lett belőlem? De hogyan írhatnám meg, amikor nem tudom magam sem, csak azt, mivé nem lettem…? Nem találkozunk mi e földön, pedig most nyílt ki igazán szerelmem, mint a zsákba dugdosott növény, ha végre kiengedik a fényre. Körülbelül minden rosszat elkövettem ellene, amit csak elkövethettem. Már nem az ő hatásköre, hogy megbocsásson.”

Vámszentistván, az unt, megvetett Vámszentistván lebegett előtte, mint odahagyott paradicsom. Mert ott a paradicsom, ahol a vágy, s nem ott, ahol a vágyak beérnek. A kezdet, a legkeservesebb is, reménység.

De miben reménykedjen ő, a kis Szomjas Juli ezután? Hiába próbálta erőszakkal felébreszteni a régi mohóságot – nagyravágyása meghalt egy óvatlan percben. Nem figyelt, mert nem akart figyelni menet közben a pohárra – ami talán sose csordul ki, ha az a bizonyos utolsó csepp, az a súlyos, sós csepp kivédhetetlenül bele nem gördül.

Juli feküdt az ágyon; szorosra pólyálta testét a takaróval. Bölcsőben fekszik így az ember – vagy a koporsóban.

„Lefejeztem magam – gondolta. – Mulatságos. De ha módomban van ezt múlt időben ragozni, talán mégis élek még. Talán csak újjászülettem. De mire…?”

Hártyapapír, verssor, töredék. Reményi üzenete.

„…Évszázadok telnek, múlnak, s Te egyre töltögetsz, s még van hely, ahova töltögess…”

A távfűtés kihűlt. Vonított a szél; kaparászott a csőrendszerekben.

Juli nem fázott. Most mi legyen? Józanul, álmatlanul mérlegelte.

Vámszentistvánon nincs mit keresnie.

Társuljon be ahhoz a csúnya, ügyes Varga Juliskához, aki oly alázatosan hívta maga mellé az üzletébe?

Ódalogjon vissza az anyjához, libát tömni és cselédnek? Vagy menjen feleségül az első tisztes, szorgalmas férfiúhoz, szüljön gyerekeket, és éljen korlátozott felelősséggel, mint annyian? S öregkoráig hajtogassa: „az életem különben egészen kellemes; nem zavarnak, semmi nem bosszant…”

Öngyilkosság? Nem más, mint a bűnlajstromon egy újabb rovátka.

Nem, ez nem tragédia. Mohl – a maga skáláján – korrekt. Nem akadályozza meg, hogy állást vállaljon egy gyárban. Adminisztrátort, levelezőt, ügyintézőt mindig keresnek. Mindenki lakik valahol – őt sem tehetik az utcára. A mosókonyha is lakás.

Hát a diplomás álértelmiséget valószínűleg nem szaporítja. De lesz ideje elmélkedni, mit követett el és mit nem követett el, amíg idejutott.

Különös ez az új érzés. Részvét a neve. Ezt érzi, ha Zakariásra gondol. És tulajdonképpen Mohlt is sajnálja. Nem érdemelte, személy szerint.

„Te tettél végtelenné engem. Ebben telik kedved…” Melyik Isten ítél vajon, ha ítél? Az irgalmas-eltörlő vagy a számontartó-fizettető?

Hol kellett volna megállni – akár félrevonulni az útból, csöndes ejtőzésre? Volt-e rokon, tanító, elöljáró, barát, aki másfelé terelhette volna – ha ő megnyitja a fülét a hallásra?

„Ezt a törékeny edényt Te ürítetted ki újra…” De ki mulasztotta el megtölteni? S elmulasztották-e valóban? Okolhat-e bárkit vagybármit, mint egyedül az alfától omegáig mindent benyelő önnönmagát?

…valahogy nemkívánatos az élet; minél zajosabb, annál üresebb, vezérlő eszme nélkül. A nihilnél a tévedés is tartalmasabb; tanít.

Miért történt így, hogy végül is nem történt meg? A középszerből valami kétségtelen többlet kilökte; de a képzelt nagyság és a valódi rendkívüliség küszöbéről egyaránt valami hiány miatt pattant vissza.

Juli bal oldalára hengeredett.

Világosan látta, mi volt a hiba vagy szerencse, ami a külső karrierje végét okozta.

A játszó személye és amegjátszott figura idejében nem forrott össze, a kettő között rés maradt – tér a hasadásra. Tökéletesen színlelt és hazudott, de hogy színlel és hazudik: mindvégig tudta. Saját magát nem sikerült becsapnia.

Bal oldala elzsibbadt, átfordult jobbra.

De mi hiányzott akkor a másik irányba? Mit kellett volna fölfedeznie? Tehet-e róla, hogy belső érzékelőszervei lekoptak vagy ki sem fejlődtek – vagy éppen mesterségesen elkorcsosították őket?

Igazság, élet, halál, mulandóság és örökkévalóság… nagy szavak. De talán nagyon is egyszerű dolgok vannak, akiolyan hatalmas érzékszerveket fejleszt ki, amellyel fölfoghatja őket.

Ha a törvény mindössze reggeltől estig élteti: szabad-e kárhoztatni a tiszavirágot, hogy nem ismeri az éjszakát?

Holnap is nap lesz. Kemény, keskeny az ágya. Minden bölcső koporsó. Minden koporsó: bölcső.

Szomjas Juli akaraterejéből ezen az estén arra tellett, hogy fegyelmezetten, hamis mártírtudat nélkül hunyja le a szemét.

 

Tizenegyedik fejezet

A jövő

„Adjatok nekik még öt órát: meglátják és megértik az éjszakát.”

(Stendhal)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap