Vörös és vörös 5/22

Szerkesztő A, h, 05/28/2012 - 00:00

 

 

 

Második fejezet

Az első lépések

  

Önérzetes lány, gondolta Reményi, és egy kicsit csalódott a feleségében. Azt hitte, nagyvonalúbb. Azt hitte, a dogmáktól hitélete már megszabadult. Juli értelmes kapcsolatokra vágyik, ezt fölfedezte. Igyekezett ebben segíteni. Ha betoppant Szabadvárról, esetleg a fővárosból valamelyik távoli lelki barátja vagy egy-egy marxista vitapartner, Julit mindig behívta a beszélgetések végére. Juli ezekből az estékből keveset profitált, mert elsősorban arra törekedett, hogy ő kápráztassa el a vendégeket, ha pedig ez nem sikerül, legalább ne locsogjon hülyeséget. Nem az érdekelte, amit hall, hanem amit ő képes mondani. Tulajdonképpen száraznak és unalmasnak érezte a látogatók fejtegetéseit, illetve a gondolatok földolgozását túl fárasztónak. Távozásuk után alig emlékezett érdemben, mi is volt a beszélgetés tárgya, de a partnerek külseje, viselkedése, egy-egy szófordulata napokig kísérte. A szociológus talán öt évvel idősebb; a költőcske nála is fiatalabb. Mégis úgy mozognak a parókián, minden feszélyezettség nélkül, mintha előjoguk lenne. Lezserek, nem húzkodják magukon a göncöt-zubbonyt minduntalan. A kutató biológus mezítlábra húzza a szandált, Reményiné mégsem meri figyelmeztetni. Mintha volna valami a hátuk mögött vagy bennük, ami tekintélyt ád, s biztonságot – ami Szomjas Julinak eredendően nem jutott…

Ahelyett, hogy megszerette volna ezeket az eszmecseréket, csak a sóvárgása növekedett. Igaz, ő csak nőnek született. De ha mégis kiválik, annál kivételesebb. Késésben van. Az a kis újságíró az első sorban ül a szabadvári színház premierjén. Jelzőket osztogat, a minősítését ha vitatják is, de számolnak vele. Neki szöknie kellett, ha egy darabot meg akart nézni Pesten, vagy ahova éppen hurcolkodtak. Csak a tévét bámulhatta, abból is csak azt, amit az anyja is nézett. Ezek itt egyetemi férfiúkat emlegetnek, a szabadvári egyetemről, magasztalva vagy szidalmazva, ő a nevüket sem ismeri. Az elutasító felvételi bizottságot sem jegyezte meg. Nem bontotta a számára ellenséges tömböt egyedekre.

– Okos ez a kis Szomjas Juli – mondta a szociológus, kihallatszott az ablakon.

A kis Szomjas Juli okos! Lekicsinylés, vállveregetés mindenhonnan, mindenütt.

És Reményi csatlakozott:

– Jóravaló, értelmes fehércseléd!

Reményi majdnem áruló. Reményinek tudnia kell, hogy Szomjas Júlia kicsoda. Máskülönben nem nézné őt olyan ámuldozó-kétkedő, mégis elismerő pillantással. Nem avatná be a gondjaiba, ha látszólag a gyerekekhez szól is. Reményi itt az egyetlen, akit érdemes lebírni. Reményi, aki valami homályos, közönyös Istent imád, és egy sótlan asszonyt képes puszta kötelességből (mi másból?) megölelni. Az örökké tanítgató, nagy becsben tartott Reményi, akihez mint orákulumhoz jönnek tanácsért a hívei. Sőt az állami hivatalosság is gyakran megkeresi. A rendíthetetlen Reményi, aki játssza a pártfogót, közös olvasást rendez, s a nyaka fölpiroslik, ha Juli haja lapozás közben a fülcimpájához ér. Reményi is csak férfi. Kellemes, nem szétpuhult és nem is összezsugorított. Nincs szüzességi fogadalma, mint egy katolikus papnak. Juli hallotta már prédikálni, rendszeresen részt vett az istentiszteleteken. Jól beszél. Nem énekel, nem kenetteljes, nem rettentgeti az embereket, váratlanul magas fejhangokon. Közvetlen, egyszerű és a szemeket megkeresi. Istenre ritkán hivatkozik, nem a szavakban, hanem az egészben van jelen valami kétségtelenül megrendítő, megejtő elem. Csöndes elragadtatottság, ahogy szól – érvekkel dolgozik, s egy icipicit izzadsággyöngyös a homloka, mire befejezi. Talán érdemes lenne jobban figyelni a szövegre – de Reményi Balázs, mint jelenség, elszívja a levegőt a szövege elől. Szomjas Juli kétségbeesett, lefojtott szenvedélyt vélt felfedezni Reményiben; amit jobb híján szentelt csak elvont eszményeknek, de arra méltó személy még visszatérítheti, valós, hús-vér földi célba vonhatja ezt a duzzadó energiát. Tulajdonképpen gőgös férfi is lehetne, az asszonyok-lányok úgy körbehódolják. Panaszkodott is, nem tud elég gyorsan köszönni, mindig megelőzik. Nincs róla szóbeszéd; támadhatatlan. Gyönyörű keze van. A talárt hosszú ujjaival is összetartja, mintha a kapocsban nem bízna eléggé. Ez a kéz meg-megremeg. Ez a kéz becézni is képes. Valamikor Reményinét is becézte. Talán még ma is…

Szomjas Juli megsemmisítő gyűlölettel tekintett Reményinére. Ennek az asszonynak mindent megadott a sors. Tekintélyt, gyereket, férfit – még gazdagságot is, ami csak úgy az ölébe pottyan. A retyerutyája ellátja. Hát valamiről mondjon le szépen! Ő, Szomjas Juli a teknőből, a „kis” Szomjas Juli majd megmérkőzik vele – ezzel, a beképzelt nővel, s ha még Reményi hatalmas Istenét is legyőzi, akkor elmondhatja, a szürke átlagnál mégiscsak erősebb, mégiscsak különb!

Akkor majd nem nevezi Reményi többé jóravaló, értelmes fehércselédnek. Átkozza, lehet. De vergődik majd. És ezt a vergődést ő, Szomjas Juli irányítja! Nem bántja, nem fosztja ki. Miatta nem kell a családját elkergetnie. Csak megkóstolja ez a büszke férfi, milyen érzés a kiszolgáltatottság, milyen keserves úgy ugrálni, ahogy az ostor pattog… Reményi vasárnap délután a labdát rúgta a fiaival. Reményiné ezüstöt pucolt a házban, s hogy elutaznak augusztustájt, még azt tervezgette. Dúdolgatott is, hamisan. Szomjas Juli folytatta a kiszűrődő dallamot, az elcsúszott hangokat ércesen helyesbítette. Oldalvást hevert, a fűben. Az odaguruló labdát elkapta. A fiúknak nem adta, megvárta, amíg Reményi jön érte. Reményi kifejtette a kezéből, visszadobta, játsszanak. Ő maga – tisztes távolságban – Juli mellé telepedett. Lihegett, megint gyöngyözött a homloka. A farmer rövidnadrágban, pólóingben, borzolt hajjal teljesen civil és támadásra ingerlő lett.

– Csodálom magát – mondta Juli, és részletesen kifejtette, miért. Előadásában kiemelte, ez a modern Isten-szemlélet és az ennek jegyében vívott korszerű harc még olyannyira szórványos és egyedi, hogy művelőjét bizonyára magányossá teszi, s olykor sebezhetővé is.

Reményi félbe akarta szakítani. Szégyellte, ha szemtől szembe dicsérik, ugyanakkor örült, hogy ez az érdekes, kemény kis lélek tárulkozik. S éppen abban az irányban, ami véletlenül számára is a legfontosabb. Elmondta, miközben Lajoska a hátán hintázott, ez a dolog nem egyszerű. Transzcendenciát vinni a legközönségesebb mindennapi életbe emberfölöttien nehéz. Egy tapasztalati úton megközelíthetetlen negyedik dimenzió jelenlétét érzékletessé tenni szakadatlan kutatást jelent, gyakran kudarcot. Már a régi szókincs sem elegendő. Nem eléggé pontos vagy elkoptatott, kiürült. Ha pedig helyettesíti valami újjal, sose tudja, még nagyobbat nem téved-e…

– Kislány – mondta –, az igazi hit nem könnyebbség, mint a felületesek hiszik. Az igazi hit vállalás, önkéntes plusz munka a teremtés műhelyében. Homályos ez még magának, félek…

Lajoska ledöntötte apját a fűbe.

Szomjas Juli közelebb hajolt hozzá, s azt mondta, ez nemcsak világos, de voltaképpen gyönyörű… S Krisztusnak is segítették vinni a keresztjét, és Krisztus sem utasította vissza.

– Igen – Reményi lefogta a kapálózó Lajoskát –, de a döntő percekben mégis mindig magára maradt. A hegyen is és végül a kereszten.

– Mária Magdolna sose hagyta el – mondta Juli. Bibliai műveltségét elsősorban a Jézus Krisztus szupersztár-ból szerezte.

Reményi elszigorodott. Felállt.

– Van ebben valami nagyképű. Valami majdnem szentségtörő. Hozzá és hozzájuk hasonlítani az ilyen…

– Mit? – kérdezte Szomjas Juli, és követelően, bátran kierőszakolta a férfi szemét.

Reményi nem felelt. Látható zavarral lépett messzebb. Haragudott saját magára. Vigyázatlan beszéd.

Ugyanaznap este a kertben vacsoráztak. Szúnyograjzás volt. Reményinét nem csípték, annál jobban Julit és a gyerekeket. Reményi pipázott, alig rezzent. Juli vakarózott, kifakadt, megbolondul a sok szúnyogtól. Reményi azt mondta, vigasztalódjon, a szúnyog a fiatal vért szereti. Reményiné ekkor készségesen, bár egy kissé nagy lendülettel agyoncsapott egy szúnyogot Juli lapockáján. Juli arccal előreesett, idejében megtartotta magát, és az udvarias pardon!-ra szelíden felelte: nem történt semmi, igazán…

Azután beszívta az ajkát. A szeme összeszűkült. Eljött a cselekvés. Most dől el a terve.

A lábfejét kiemelte a szandálból, és Reményi tornacipős lába mellé csúsztatta. Nem helyezte fölibe, egy ordenáré mozdulat elronthat mindent. Csak odasimította, bokát a bokához. A szívdobogása a torkába vándorolt. Ha Reményi elveszi a lábát, holnap reggel szedi a motyóját. Hova megy, fogalma sincs. Ha pedig Reményi nyilvánosan megalázza, még csak föl sem boríthatja az asztalt.

 „Istenem – fohászkodott gépiesen –, ne mozduljon! Öt percig, legalább.”

Reményi a meleg, meztelen húst a bokájánál természetesen fogadta. Megszokta gyermekei váratlan, szeretetteljes érintéseit. Csak az első perc után döbbent rá, a simulás sugárzásából és az elszánt tapadásból, hogy amit érez, az a vele szemben ülő lány lába. A felesége az asztalfőn joghurtot bont, elmerülten szagolgatja.

Szomjas Juli egy kissé lecsúszott a helyén. Nem mert egyenesen a férfira nézni. Az abrosz kockamintáit nézte, könyörögve.

Reményi – puszta gyanútlanságból – elmulasztotta a visszavonulás pillanatát. S most hirtelen sajnálni kezdte azt az alázatos, kiszolgáltatott lábat. Hiszen meg is tiporhatná. Elrúghatná. Erre a csacsi lányra metszően rászólhatna. Elzavarhatná az asztaltól.

De késő. Komikus – két perc után.

Három perc elteltével pedig megmozdult a teste. Elöntötte a kívánság, a lelkén keresztül, veszélyesen.

Ami aztán – néhány nap múlva – történt, csupán beteljesítette ezt az estét.

 

 

    

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap