W. Nemessuri Zoltán: Alacsonyan veszteglő haza

Döbrentei Kornél, k, 12/19/2017 - 00:04

 

 

 

 

 

 

 

A cím egy megírt, megkomponált, de soha meg nem szólal-tatott oratórium fél sora. Már születésekor a magyar – vagy sorscsapás-szerûen közép-európai? – kultúrharc áldozatainak egyike. Elôfordul ez felnôtté érett mûvekkel is (lásd: Csurka István Házmestersiratóját és más drámáit), de kétségkívül köny-nyebb, kézhez állóbb bölcsôjébe fojtani az alkotást. Így elkerül-hetô a megmérettetés, a látásmódok összevetése, a szubjektív emlékezés megannyi hegy-völgye, melyek változatossá tehet-nék a lapos, majdhogynem csontjáig csupaszított tájat. Kivált, ha a csont egy elhunyt államférfié, kinek értelmezésén és szel-lemi örökségén politikusok, közírók, ítészek, szép- és csúflel-kek marakodnak azóta is.

Hol a szerzô, hol a mû tárgya, alanya, mûfaja, megközelítése, formanyelve, stílusa, akármije riasztja a támadókat, majd lônek az utolsó töltényig. Ilyen helyzetben rendszerint totális gyôzel-met aratnak. Utána jöhet a békekötés. No de hogyan köthet bé-két egy mozgásképtelenné nyomorított alkotás?

Ez történt Döbrentei Kornél költô-esszéíró és Záborszky József komponista-karnagy, gimnáziumi zeneigazgató orató-riumával, a néhai miniszterelnök, Antall József emlékére írt Fekete adventtel. Nem csak a könyveknek – verseknek, zenemûveknek is – meg-van a maga sorsa. A Fekete ádventé  tanulságos; érdemes nyolc évvel a történtek után felidézni. Mi több: a korszak eseményeibe ágyazva, mert azok nélkül aligha érthetô.

Öt évvel Antall halálát követôen még nem csitult a vita, s alig enyhült a tiltakozás, mely neki és  törekvéseinek nem akart helyt adni a magyar panteonban. Síremléket kapott, szobrot egy Buda-környéki kistelepülésen, Mányban (azóta féltucatnyit), de egyelôre mind a sajátjai, mind az ellenoldal dühödten, zava-rodottan, felmagasztalóan vagy lekicsinylôen emlegették. Nem kímélték a Mecocco Miklós-féle mitikus temetôi kompozíciót sem. Higgadt mérlegelés, elemzés, a történelmi helyzet belátása nem létezett, csak egy szemfedô, melyet ki-ki kénye-kedve sze-rint ráncigált. Az akkori MDF éppúgy szaggatta, mint az alapí-tójával együtt csendben kimúlt MDNP, az MSZP, és az engesz-telhetetlen SZDSZ, írástudók és félanalfabéták, rajongók és rö-geszmés gyûlölködôk. Magyar sors – mondhatnánk –, ráadásul tipikus fin de siècle-esemény, fáradt katonák utóvédharca.

Ezt használta ki egy megvert, de le nem gyôzött balliberális társaság. 1999 ôszén másfél éve regnált a Fidesz – az antalli eredményekre támaszkodva, ám azok tehertétele nélkül –, ami-kor a kulturkampf sajátos fordulatot vett. A politikai csatatér már a rendszerváltozás kezdeteitôl kiterjedt a mûvészet békés vidékeire is, de zenét olyan támadás még nem sújtott, amilyet a Népszabadság cikkírója és mindenoldalú követôi indítottak a Fekete advent ellen.

Az ötvenes évek Szabad Népes szellemiségére emlékeztetô írás, Bächer Iván Stafétakantáták címû dolgozata a kórus kezdô  akkordjává vált (Népszabadság, 1999. október 9. és A zongora helye címû kötet, Göncöl Kiadó, 2001.). Már a cikk keletke-          zésének körülményei is több mint elgondolkodtatóak. Történt ugyanis, hogy a komponista Záborszky poétát keresett a mû szövegezéséhez, vagyis a saját dallamvilágához. Elvetélt vers-kísérletek után, Makovecz Imre tanácsára fordult Döbrenteihez. A költô vállalta, belefogott, írta-csiszolgatta, a muzsikussal egyeztette, átfogalmazta, elvett belôle, hozzáadott, végül az ér-lelt szöveg és a partitúra Bécsbe került. Azért oda, mert a zene-szerzô szerint a bécsi kottamásoló megbízhatóbb, mint az itteni-ek. Onnan került titokzatos, mondhatni: illegális úton Bächer ke-zébe, ô pedig nem habozott az alkotást a maga mércéjével mérni. Ez sem lett volna baj, eltekintve attól, hogyan jutott hozzá, de ítéletét közzé is tette – egy olyan szerzeményrôl, amit ô maga sem hallott. Bächernél „zongora feketéllik a hallban”, s mivel feltehetôen abszolút hallású, mint írja: „átpöntyögte a hango-kat is, próbálgatta, kóstolgatta…”, egyszóval ismerkedett a nagyzenekari- és kórusmûvel. Bár nehezére esne egy képzett muzsikusnak is – így a hanganyagra szerzô nem sok szót vesz-teget –, a Döbrentei-szöveg olvasható. Sorokat ragad ki és idéz belôle, melyek kórus és kontextus nélkül valóban elszigeteltek, néhol patetikusak és barokkosan jelzôhalmozók, vagyis a mûfaj sajátosságainak tesznek eleget – feltéve, ha egészben olvashat-juk. Nem tehetjük, de követhetjük Bächer útmutatását. Ezek után könnyû belátni, mi ez: félreértés, csúszatás vagy tudatos hamisítás? Szerzô rutinját ismervén utóbbi kettôrôl van szó.

Az addig sorstalan oratórium kritikája alapján a mûrôl alig valamit, a kritikus ízlésérôl annál többet olvashatunk. A Fekete adventrôl azt írja: „páratlan a maga nemében – ha nem lelt vol-na párjára”. De lelt. S mit tesz Isten: Zelk Zoltán–Kadosa Pál Sztálin kantátáját, mely sebtében elôkerül Bächer  „öröklött kot-taszekrényébôl”. Nem csak a „poros partitúra”, hanem a Sztálin esküje címû mû egykorú dicsérete is, melybôl szerzô hosszan idéz. Újra zongorához ül, újabb pötyögtetés, majd megállapítja: „rokon alkotásokról van szó”. Különbözô hasonlóságokat talál, de összegzôen  egy alapvetô különbséget is, nevezetesen: „…az 1950-es opusz bizony jó zene.” Záborszkyé kimondatlanul nem az, többek közt, mert a szerzô nem tudja, „…a mostani mûben vannak-e hasonló slágerek, amelyeket majd ötven év múltán is ôriz az emlékezet.” Tetszenek érteni: sláger és oratórium. Örök-lött kottaszekrény, benne korabeli kritika, vagyis a prekoncep-ció összes kelléke, melyek nélkül nem derül fény Bächer és felmenôi gusztusára.

A szövegelemzés ugyanilyen nívós. Szerzô párhuzamot vél felfedezni Lenin és Sztálin mint szakrálissá stilizált személyek, valamint a Döbrentei által énekbe szôtt, haldokló Antall József és Orbán Viktor közt, kettejük nevezetes találkozására utalva. Ízlés, vonzalom kérdése. Meglepôbb, hogy Bächernek baja van Batthyány Lajossal is – feltéve, hogy Döbrentei merészkedik tollára venni ôt, Antallal együtt említve –, továbbá, hogy a his-tóriás összevetésbe vízionálja Bárdossyt, Imrédyt, Sztójayt, Szálasit, mint Batthyányhoz hasonlóan kivégzetteket. Szó nincs róluk. Antallt betegsége vitte el, míg a sorba kívánkozó gróf Tisza Istvánt lelôtték, gróf Teleki Pál öngyilkos lett, Nagy Imrét fel-akasztották. Bächer esetében nem hiányos történelemismeretre gyanakszunk, hanem valami egészen másra. Olvasó nem képes eldönteni, kor- vagy kórdokumentumot lát?

A cikk a hadjárat elsô puskalövése. Pergôtûz követi, sajtóban, televízióban, rádióban egyaránt. Kinyomatlan szöveg, meg nem szólaltatott muzsika ilyen támadást a magyar kultúrhistóriában sose kapott. Az attak nem a zeneszerzôt, hanem a költôt célozza, mert a zenéhez bemutató kéne, a kézirathoz mindössze olvasni tudás. Záborszky, a nagyrabecsült komponista egycsapásra je-lentéktelenné süllyed, Döbrenteibôl udvari lírikust farigcsálnak: megrendelésre dolgozó hízelkedôt, ki az öt éve elhunyt Antall emlékéhez dörgölôzik. Ritka igaztalan vád. Döbrentei leginkább öntörvényû költôink egyike. Nem halott – élô hatalmat se szolgált soha, míg kritikusai hivatásos hatalomtechnikusok: köztük Szabó Iván, az MDNP elnöke, elutasítóan, Boross Péter volt miniszterel-nök, pártolóan lépett fel; a többiek meghatározható holdudvarhoz tartozó politikai újságírók, médiaszemélyiségek, szóvivôk és így tovább. Egyetlen irodalmár sincs köztük.

A kórusba bekapcsolódik az antalli örökség letéteményese: a Család (mintha az eszmei hagyaték vagyontárgy volna). Dr. Antall György ügyvéd, akit édesapja a közéleti ténykedéstôl tudatosan távol tartott – bizonyára nem ok nélkül – vehemensen tiltakozik. Boross képviselô, az MDF szürke eminenciása, az ak-kori Fidesz-kormány tanácsadója, a Parlamentbe invitálja a költôt, és felhívja figyelmét a Zeneakadémián tervezett bemutató poli-tikai kockázataira. Az ügy odáig fajul, hogy a Fidesz kénytelen el-határolódni: az oratórium nem kormánymegrendelésre készült.

Ezek után legkevesebb, hogy az adott helyszínen megszólal-hat. Döntsön a közönség, alkosson ítéletet, méltó-e Antallhoz –

és a szerzôkhöz? Hátha nem az. Hátha fércmû, mely igazolja az acsarkodást. Ám a premier elmarad, szöveg és partitúra azóta se lát napvilágot.

 

A magyar irodalomtörténetben vannak példák Kölcseytôl Gyulai Pálig, Ignotusig, Király Istvánig és Pándi Pálig – megle-hetôsen vegyes névsor – hasonló nagy erejû támadásokra, csak-hogy azokat kinyomtatott és széles körûen terjesztett írások inspirálták. Ráadásul, boldogabb korokban a bírálat tárgya ma-ga a szöveg, nem az indíttatás, mely belügy, azaz meggyôzôdés kérdése. Magára valamit is adó újdondász, de közszereplô sem vállal efféle gyalázkodást. Idáig jutva, s mivel Döbrentei Kornél versezete az ódával és az elégiával rokon, eszembe ötlik a nevezetes Kölcsey-Berzsenyi vita. „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” – írta egyebek közt a gordonkahangú poéta, míg a Döbrentei-Záborszky ügyben egy pohár víz fortyog. Az se mindegy, kik csorgatják a Fekete adventet pohárba, és miért forralják. Kölcseyt, bár igaztalanul, a tiszta esztétikum vezérelte, az oratórium megtipróit elôítélet és sanda politikai szándék. Berzsenyi a bírálat nyomán végleg felhagyott a versírással, míg – szerencsére – Döbrentei fejében ez meg se fordult.

Már csak az a kérdés, miért most merül fel a nyolc évvel ez-elôtti botrány? Egyrészt: ma már távlata van. Másrészt: nem tûrhetô a Fekete advent elhallgattatása, míg léteznek független irodalmi lapok. Harmadrészt: újra adventi idôszakban va-      gyunk. Végül: 1999, s fôképp a 2002-es választások óta egy fo-lyamat tanúi is, mely a szellemi támadástól elvezet a tavaly október 23-i rendôrattakig, idén – a regnáló miniszterelnök beszéde miatt – egy városrész lezárásáig. Az akkori célpont egy zenemû, ma az Operaház környékére igyekvô összes polgár.

Idén Mosonmagyaróvárott Döbrentei Kornél emlékezett meg a hírhedt sortûz áldozatairól. Szétnézett, s az öt-hatezres tömeg láttán azt találta mondani: négy éve ugyanitt alig pár százan ha voltak. Idô kellett hozzá, hogy a megnyomorítottak és meg-szomorítottak felismerjék: a múlt nem csak az akkoriak életét zabálta fel. Elnyeléssel fenyegeti a jövôt, hívôét-hitetlenét, jobb- és baloldaliét, olvasóét, nem-olvasóét egyaránt.

 

                                               (Életünk, Szombathely, 2007. október)

           

                                             

                                                      

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap