Wass Albert: Astor története 4. rész

Szerkesztő B, h, 09/02/2013 - 00:11

 

 

 

 
 
Folytatás...
 
 
Oklawahumpka,
„az ember, aki nem tud meghalni”
Indián legenda
 

Midőn a spanyolok partra szálltak Florida keleti partjainál, az Atlanti-óceán és a St. Johns folyó közötti terület, amit akkoriban „Welaka”-nak hívtak, az euchee indiánok, egy nagy vadászó törzs területe volt. Néhány évtized alatt azonban a spanyol hadsereg legyőzte őket, felégette falvaikat és legyilkolt minden férfit, aszszonyt, és gyereket. Csupán egyetlen euchee maradt életben, akit nem tudtak megölni, és ez a törzsfőnökük volt, egy Oklawahumpka nevezetű emberóriás, neve euchee nyelven azt jelenti, hogy „az ember, aki nem tud meghalni”.
Miután minden emberét megölték, az utolsó euchee törzsfőnök fogta az elszenesedett totemoszlopot, ami a TANÁCS DOMBJÁN állt, és átúszott vele a folyón. Ott, egy alattomos mocsár közepén egy kis szigetre lelt, és annak a közepén felállította az euchee indiánok totemoszlopát, tetején a ciprus fekete gyökeréből kifaragott fekete sassal.
Pár évvel később Don Huertas, akinek királya odaadományozta a George- és Dexter-tavak közti egész területet, hat csónakkal és huszonnégy katonával átkelt a Dexter-tótól a folyó nyugati partjára, hogy felfedezze a területet. A katonák felét a csónakoknál hagyva, tizenkét emberével bement az ingoványba, és aztán sem őt, sem embereit nem látták többé soha. A csónakoknál hagyott katonák három napig vártak, mielőtt visszatértek volna az alaptáborba. Amikor a szolgálatban lévő parancsnok kihallgatta őket, azt mondták, hogy várakozás közben az egyetlen hang, amit hallottak, az valami hatalmas madár átható vijjogása volt, valószínűleg sasé vagy sólyomé.
A folyó nyugati oldalán lakó indiánok, először a timucuanok, majd a seminole indiánok azt a bizonyos ingoványt, ahol Don Huertasnak és embereinek nyoma veszett, Tiltott Ingoványnak nevezték el. Minden indiánnak tilos volt belépnie abba az ingoványba, mert az Oklawahumpka, az utolsó euchee törzsfő menedéke volt, és bárkinek, aki be merészelte tenni a lábát arra a területre, borzalmas halált kellett halnia. És minden alkalommal, amikor valaki meghalt ott – így mesélték az indiánok gyermekeiknek – az euchee sólyom vijjogását lehetett hallani szerte az erdőben.
A kalózok, akik üldözőik elől menekültek az ingoványba, a felfedezők és kalandorok, akik megpróbálták felfedezni a fű és a sűrű füzek mögött rejtező titkokat, sosem tértek vissza; és minden alkalommal, amikor valaki eltűnt ott benn, mérföldekre lehetett hallani a sólyom vijjogását.
Az eltűntek között volt Jonathan Higgins is, az az ifjú ember, aki indián lányt vett felségül, és aki Spalding felső boltját vezette, azt a kereskedelmi állomást, ahol William Bartram botanikus lakott, amíg a St. Johns flóráját és faunáját studírozta  (lásd a könyv 11. oldalát). Indián felesége szerint az ő figyelmeztetése ellenére lépett be az ingoványba, rejtett kincsek után kutatva. Sosem tért vissza, és újra mérföldekre hallható volt a sólyom vijjogása. Egy, a Butler-erődben szolgáló katonáról is feljegyezték, hogy abban a mocsárban veszett nyoma 1838-ban, 1863-ban pedig az Unió Columbine nevű, a Dickinson kapitány Déli Lovassága által a George-tónál elfogott hadihajójáról eltávozott dezertőr szintén ugyanígy tűnt el.
1904-ben a St. Francis Gazette arról számolt be, hogy egy fiatal földmérő tűnt el ugyanazon a területen. Most először egy furcsa lábnyomról is említést tettek, amire a földmérő után kutató vadászok akadtak. Hatalmas lábnyom volt a sárban, melynek egyik ujja hiányzott. Egy régi indián legenda szerint Oklawahumpka egyik lábujját hatéves korában leharapta egy alligátor.
A Tiltott Ingovány még ma is ott van, a Dexter-tótól nyugat-délnyugatra, egy Mud Lake nevű, sekély tavacska mögött. Óvatlan emberek, akik nem hallgatnak a figyelmeztetésre olykor-olykor még mindig eltűnnek, és sosem akadnak nyomukra. A hitetlenkedők szerint a folyóhomok nyeli el őket, de az öregek ezt jobban tudják, mert az euchee sólyom vijjogását ma is hallani minden alkalommal, ha egy ember „elvész” ott. A sötét mocsarak sáros partjain pedig időről időre látni hatalmas lábnyomokat, amiknek egyik lábujja hiányzik. Néha, főleg az esős évszakban, amikor a folyóhoz közeli ingoványokban a víz magas, az Alexander patakban feketesügérre halászó emberek gyakran látnak hatalmas lábnyomokat a part menti ciprusok alatt, és a Billy’s öbölben járó vadászok is belefutnak ugyanezekbe a nyomokba. Megrázzák fejüket és ezt mormogják: „Sasquatch, Nagyláb!” Aztán gondterhelt arccal hátat fordítanak és olyan gyorsan, ahogy csak bírnak, elsietnek onnan.

A folyó szelleme
 

A francia hugenották, a Jean Ribaut admirális által Európából Floridába elsőként áthozott telepesek (lásd a 9. oldalt), akik is kolóniájukat a Szent János/St. Johns torkolatánál építették fel, jó barátságba kerültek az őslakosokkal, a timucuan indiánokkal. Amikor néhány év múltán a spanyol királyi flotta rajtaütött ezen a francia kolónián, megölve minden férfit, asszonyt és gyereket, az indiánok bosszút esküdtek. Így amikor a spanyol király kormánya ferences missziót alapított majdnem ugyanazon helyen, ahol a francia kolónia volt, az indiánok megtámadták a missziót, megölték az összes szerzetest, kivéve egyet, akit vezetőjüknek tartottak. Elhurcolták főhadiszállásukra, ami történetesen épp ott volt, ahol ma Astor.
A szegény szerzetest az egyik folyóparti ciprushoz kötözték, és két napig kínozták, míg végül kilehelte lelkét. Aztán testét az indiánok egy kenuba dobták, és két bátor harcos átevezett vele a folyón, és eltemették a bokrok alján. Azonban még aznap éjjel, ahogy az indiánok a tábortűz körül üldögéltek, egy fiú, aki a folyón halászott, lélekszakadva rohant fel a táborba, s ezt üvöltötte: „A szellem, a szellem visszajön!” Az indiánok talpra ugrottak, lerohantak a folyóhoz, és ó, jaj! Ott volt a barát szelleme, fehéren és homályosan, amilyennek a szellemek általában, visszajött ahhoz a fához, amihez kínzás közben kötözték, a víz tetején sétált a holdfényben, és olyan kísértetiesen nyögött és mormogott, hogy aki hallotta, annak végigfutott a hideg a hátán. Az indiánok hanyatt-homlok menekültek és elmondták törzsfőjüknek, hogy a barát szelleme visszajön bosszút állni. A törzsfőnök, mivel túl büszke volt ahhoz, hogy félelmét kimutassa, megragadta dárdáját és tomahawkját, s elindult a folyóhoz a szellem elé. Senki sem merte követni. Amikor feljött a nap és a bátrabbak kimerészkedtek megnézni, mi történt a törzsfővel, holtan találták kinyúlva a folyóparton, ugyanazon ciprus alatt, ahová a szerzetest kikötötték és megkínozták. Nem voltak rajta sebek, mégcsak egy karcolás sem. Csak hevert ott holtan, bőre szürke és ki volt száradva, mintha már régóta feküdt volna ott a napon. Egyik indián sem mert hozzáérni. Felszedték sátraikat, beültek kenuikba és elmentek, és sosem tértek vissza arra a helyre.
A szegény barát szelleme még mindig kísért a folyón. Telihold idején látható éjfél körül, fehéren és áttetszően, ahogy a szellemek szoktak, átkel a folyón onnan, ahol megkínzott holttestét eltemették – úgy ötven lábnyira a Hall’s Fish Camp kikötőjétől, amit huszonvalahány éve kotortak ki – lassan jön, inkább lebeg, mint jár, körülötte a folyó reszket a holdfényben. Egyre csak jön, lassan, nagyon lassan, egyre közelebb a parthoz, ahol egykor az a bizonyos ciprus állt. A partra érve pár percre beleolvad az árnyakba, majd újra előtűnik, kicsusszan a nyílt vízre és lassan, nagyon lassan visszalibeg oda, ahonnan jött.
Egyes szkeptikusok talán megpróbálnák elhitetni az emberekkel azt, hogy, amit ott látnak, az egyáltalán nem szellem, hanem ködfolt, ami a sekélyes részről száll fel, ahol a víz melegebb, mint a levegő. A mozgás a szél miatt van, mondanák, ami általában keletről jön az éjszaka első felében. Aztán később, mikor már nyugati szél kezd fújni, a ködfolt újra visszalibeg. Nos, ha valaki valaha is megpróbálja megetetni önöket ezzel a ködről meg a szélről, csak kérdezzék meg tőle: hogy lehetséges az, hogy az ember ott ül minden éjjel és nem lát semmit a vízen keresztül lebegni, kivéve havonta egyszer, amikor telihold van, és csak éjfélkor? A másik dolog: sem a szél, sem a köd nem tud nyögdécselni. Mindazonáltal amikor ott ülnek a telihold alatt és éjféltájban hirtelen meglátnak valamit lassan mozogni a vízen, ha elég csendben vannak és figyelnek: meghallják majd azt az éjszaka csendjén átsikló halk, panaszos hangot, ami semmi más nem lehet, csak egy megkínzott lélek halk siráma.

Az astori szörnyeteg
 

Mindenki, aki ismerős a George-tó környékén, jól tudja, hogy vannak olyan pontjai a tónak, ahol akárhogy próbáljuk, nem találjuk a fenekét. A horgászsúly alámerül, megy egyre lejjebb, míg végül nem marad zsineg az orsón. Egyesek azt feltételezik, hogy talán ősi vulkánok kráterei vagy egy régi víznyelő van a szemtől elrejtetten a sötét felszín alatt. Talán egy rejtett barlang, ami összeköti a tavat az óceánnal, mint Loch Nessben, Skóciában? Mindössze annyit tudunk, hogy valahonnan sós víz kerül a tóba, és néha-néha cápát fognak a tengeri halra halászók. Az északkeleti csücsök laposain óvatosan keresztülgázolva, ahol a víz kristálytiszta, gyakran láthatunk sombrero-nagyságú rájákat, amint csendesen fekszenek a homokos fenéken és hatalmas homokfelhőt kavarva illannak el, ha közelebb megyünk. Néha látni nagyokat is, amik képesek egy kenut felborítani. Mindezek mellett azonban van ott még valami más, amit ritkán lehet látni, de akkor is ott van: az Astori Szörnyeteg.
William Bartram (lásd a könyv 11. oldalát) írásaiban említést tesz egy állatról, ami valószínűleg valamiféle hüllő, amit indián kísérője „a mélység vadállataként” emlegetett. Egy helyütt Bartram „tüzes sárkányokat” említ, amiket Volusia Gát környékén, majd a Dexter-tónál látott. Az írásait értelmező kutatók azt feltételezik, hogy biztosan óriási alligátorokat látott a kora reggeli ködben, amikor minden nagyobbnak látszik. A hatalmas szájukból kitörő „füst” szerintük a lehelet, a húsevő vadak forró lehelete a hideg reggeli órákban.
A „mélység szörnyéről” az első beszámoló a St. Francis Gazette-ben jelent meg, amikor is „valami veszélyesen nagy” dolog felborított egy halászhajót a Dexter-tavon 1896. augusztus 24-én. Néhány héttel később ugyanaz az újság számolt be arról, hogy az „Osceola” gőzös nagyjából azon a helyen nekiment „valami nagynak”. (St. Francis virágzó közösség volt a Dexter-tótól úgy öt mérföldnyire felfelé a folyón, a Szent János/St. Johns nyugati partján. Erdőtűzben égett le és lett lakatlan az 1920-as évek elején.)
Valamivel később a Tallahassee Gazette említette meg egyik cikkében, félig komolyan, félig viccesen, hogy a „szörnyet” talán valami találékony ügynök bérelte fel, hogy hírverést csapjon a Szent János/St. Johns folyónak.
1949-ben egy Jacksonville-i újság egy rajzot tett közzé, mely az „Astori Szörnyet” ábrázolta, amit egy ismert révkalauz már több ízben látott. További eseteket jelentettek 1953-ban, 54-ben és 55-ben az Astor News hasábjain, 1956-ban pedig fura lábnyomokat találtak és fényképeztek le a George-tó északnyugati partjának iszapjában. A nyomat elöl három előreálló ujjat mutatott egy hüllőszerű lábból, melyek kb. 10 inch hosszúságúak voltak 2 inch hosszú karmokkal, két rövidebb ujj pedig hátrafelé mutatott. Néhány jel a lábujjak közötti részleges úszóhártyára utalt. Ezek a találkozások három egymást követő évben egybeestek az igen esős évszakkal, amelyek árvizet okoztak.
Még egy feljegyzett találkozás volt 1968-ban, de lentebb, a George-tó északi vége felé. Onnantól fogva 1987-ig senki sem számolt be az Astori Szörnyről. 1987 augusztusának közepe felé azonban két fiatalember, akik Stanfordból jöttek le motorcsónakon, hogy Silver Glen Springsben kikapcsolódjanak, belefutottak valamibe a George-tó közepén, ami felborította hajójukat, rájuk „vicsorgott”; és az egyik fiatalember azt állította, tisztán látta, hogy valami hatalmas teremtménynek a „zöldesszürke” hátát, és tüskeszerű „dolgok” álltak ki a gerince mentén.
A fiatalemberek tönkrement hajójukba kapaszkodtak, féltek a partra úszni a közelben lévő „szörnyeteg” miatt, míg más hajósok segítségükre nem siettek, a vadőrök felvették őket és hajójukat a Silver Glen-i dokkhoz vontatták. Történetüket azonban nem vették komolyan, és csak nevetést és néhány gonosz tréfát csaltak elő a Spring-nél lézengő ittas tömegből. A vadőrök és a seriff helyettesei a hajóban talált üres sörösdobozoknak tulajdonították be a históriát. Azonban nem tudtak magyarázatot találni a hajó oldalában lévő négy láb hosszúságú horpadásra és a horpadás közepén található mély vágásra, ami pont olyannak tűnt, mintha ökör szarva vagy rozmár agyara okozta volna.
Harmincöt láb hosszú lénynek írták le, ami járni és úszni is képes. Egy veterán révkalauz, aki elsőként látta a szörnyet, a következő részletekkel egészítette ki a beszámolót:

„Csak a fejét láttuk. Ötlábnyira emelkedett ki a vízből, és feje közepén úgy tíz inch hosszúságú szarv volt. A szarv színe nagyjából hasonló volt a tehénéhez, és lefelé görbült. A feje körülbelül három láb széles volt. Világosszürke színű volt, és úgy tetszett, mintha testét szőr vagy pikkely helyett bőr fedné. Szemei úgy tizennyolc inch szélesek lehettek.”

Ezen kívül még öt személy mondta el, hogy látták a szörnyet három helyen a folyóban, Astor közelében.

The Times Union, 1994. augusztus 6.


Kovács Attila Zoltán fordítása

 

Miatyánk

Ki vagy a mennyekben… emberfölötti roppant magasságban…
szenteltessék meg a Te neved ebben az elvadult világban!
Jöjjön el a Te országod újra magyarok földjén
s legyen meg a Te akaratod, mint a mennyekben – úgy odahaza is.
A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk,
Uram, de ne feledkezz meg éhező véreinkről sem
Erdély meggyötört földjén.

Bocsásd meg a mi vétkeinket, megszenvedtünk értök.
De míg népünket kínozzák odahaza, ne kívánd, Uram,
hogy megbocsássunk a kínzóiknak!
Idegen ország jólétében ne vigy' bennünket a kísértésbe…
se minket, se a gyermekeinket, se az unokáinkat,
hogy magyar voltunkról megfeledkezve
hűtlenek legyünk a szenvedőkhöz…

De szabadíts meg, Uram, a gonosztól!
Hogy Tied lehessen újra magyarok földjén az ország,
a hatalom meg a dicsőség, örökkön örökké…
de, ha lehet, még holnap, mert gyöngül
már bennünk a honvágyba belefáradt élet,

s ha nem igyekszel, Uram, maholnap
idegen földbe temetik csontjainkat, s bús lelkünknek
nehezére lesz majd meglelnie
a szörnyű távolságon át a régi otthon helyét,
ahova emlékeink sokasága már régen hazavár… Ámen.

(TRIANON verses antológia, Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1990.
Összeállította Bujdosó Bálint)

Forrás: Polísz, 2006., 87. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap