Wass Albert: Átoksori kísértetek

Szerkesztő A, sze, 01/10/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

Átoksori kísértetek (részlet a regényből)

 

Nekünk is van Átoksorunk ebben a városban. Azt hiszem, a világ minden városának van. A mienket itt Harcsa-sornak nevezik, valószínűleg azért, mert egy iszapos patak mellett nyúlik el, a város és a kikötő között s mert lakói szívesebben ülnek a patak partján horgászva, semhogy munka után néznének. De nem ez a lényeg. Minden embernek jogában van úgy élni, ahogy az neki megfelel. A lényeg az, hogy ezek a harcsasoriak majdnem ugyanazt a nyelvet beszélik, mint az átoksoriak Kerenden. Hogy a társadalom kötelessége eltartani őket. Hogy a kormány feladata gondoskodni arról, hogy családjaik szükséget ne szenvedjenek. Minden felelőséget a társadalomra, illetve annak hivatalos képviseletére, a kormányra hárítanak s innen már csak egy rövid lépés választja el őket attól, hogy egy olyan törvényt követeljenek, mely lehetővé teszi az osztozkodást azoknak a javaiban, akik kemény munkával gyűjtöttek vagyont maguknak, míg ők a patak partján süttették magukat a nappal. És még azok között is, akiknek gondosan meggyűjtött vagyona legelőször kerülne közprédára, ha a magántulajdont védő falakat ledöntené az árvíz, még azok között is akad olyan megkergült bolond, aki azt hirdeti, hogy az Átoksorok népének joga van ahhoz, hogy mások javaiban osztozkodjék. Természetesen ők nem saját javaik felosztására gondolnak, hanem a másokéra s elsősorban az adófizető polgárság zsebéből kívánnák pénzelni szocialista elgondolásaikat. Van egy tanító itt nálunk, akinek a műveltsége hihetetlenül egyoldalú. Szocializmus, ez minden amit ismer. Valahányszor találkozom vele, mindig Kolarik Ignác jut az eszembe. Ha nem neveltek volna úriembernek, valószínűleg régen az arcába köptem volna már. Ő és a hozzá hasonlók azok, akik ezt a világot elrontották és egyre rontják tovább. Isten tudja csak, hogy mit akarnak, mert ők maguk sincsenek tisztában vele. Csak agitálnak, fúrnak, terjesztik az elégedetlenséget, kikezdenek mindent és mindenkit, míg végül is diktatúrába taszítják az országot. De amikor a diktátorok, akiket ők ültettek a hatalom trónjára, rájuk parancsolnak, hogy menjenek és harcoljanak fegyverrel a kezükben azért az ideológiáért, amit meghirdettek, akkor visítanak, akár a nyúzott malac. Azon a napon, amikor Dobi kezébe kaparintotta a zsidók ingóságait őrző raktár kulcsát, Kolarik Ignác egy bolond verset olvasott fel a város piacán egybegyűlt tömegnek, melyben dicsőítette azt a napot, amikor a szegény megosztja maga között a gazdagok kincseit a nemzeti szocializmus segítségével. Két hónappal később láncra verve vonyított, mert amikor a szocialista kormány behívta katonának, hogy fegyverrel a kezében védje meg az osztozkodás meghirdetőit, megtagadta a parancsot és katonaszökevény lett. Börtönbe került és ez lett a szerencséje, mivel az oroszok, miután kiszabadították, úgy kezelték egy ideig, mint valami hőst. De néhány évvel később újra megfordult a szerencséje és kényszermunkatáborban végezte be életét. Amit ennek a világnak a kolarikignácai még mindig nem értenek meg, az az, hogy a diktátorok nem tűrik meg a termeszhangyákat. Használják őket, hogyne, a régi rendszer gyöngítésére. De amikor ezek a veszedelmes kis hangya-emberkék kirágtak már minden erőt a régi rendszer tartógerendáiból és az egész épület összeroskad: a diktátorok elkezdik építeni a maguk épületét és a termeszeknek kotródniuk kell. S mondhatom, gyorsan végeznek velük. Néhánnyal azok közül, akik Magyarországot szétrágták és tönkretették, a börtönben találkoztam. Nem az első börtönben, hanem később. Ahogy az évek teltek s a kocka fordult ide meg oda, valóságos börtönszakértő lett belőlem. Különös élet folyik a politikai börtönfalak mögött. Ijesztő és tehetetlen élet. Akár a bogár élete egy óriás talpa alatt. Remélem, hogy Amerika népének soha sem lesz alkalma arra, hogy megismerje az életnek ezt a rettenetes arcát. Őszintén remélem. Bár néha úgy érzem, megérdemelnének egy kóstolót belőle."

Az a kis vörös fénypont még mindig ott volt messzi kint a sötét vizek felett és nagyon lassan mozgott dél felé. A part mentén fehér köd kezdett emelkedni a vízrol s a pálmák alól kisurranó szello felkapta olykor és tovalebbentette a víz felett. Egy-egy foszlánya néha eltakarta néhány másodpercre a halászhajó jelzolámpásának fényét. De aztán újra feltunt. Nagyon messze, és az éjszaka végtelenségében félelmetesen egyedül.

 

 
 

Forrás: Kráter Műhely

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap