Wass Albert: Egy marék föld (novella)

Szerkesztő A, k, 01/23/2018 - 00:03

 

 

 

Elmondom, bár kevesen értik meg kicsi Erdélyország titkát. Az emberek általában a politika hullámverését ismerik csak s ritkán látják meg a mélyvizek titkait. De azért elmondom ezt a történetet. Kőbe vésem, mint hajdan barlanglakó őseim nemzetségek titkát. Hogy özönvíz múltával rátalálhassanak az új világ emberei és megérthessék belőle azt, amit ma nem akar megérteni senki.
Három szereplője van a történetnek. Az egyik Mezei Béla bácsi, tekei földbirtokos, aki Etelka nénivel együtt ott élt a falu fölötti dombon, százhúsz holdas kis birtoka közepén, egy öreg, zsindelyes udvarházban. A birtokocska idestova hatszáz esztendeje volt a Mezeiék kezén, közben egyik császár elvette, másik visszaadta, ahogy a történelem hullámzott. Nem is volt valami különösen jó föld, de a család hozzánőtt, mint ahogy a fa hozzánő lassacskán a legsoványabb földhöz is, melybe isten madárkái belehullatták a magját. Az alacsony, vastag falú ház mögött szilváskert nyújtózott s azon túl kezdődött a szöllő, hat hold rizling, leányka és szürkebarát, melyből vidám és békés vacsorákra jó borokat szűrtek.
A másik szereplője a történetnek Anton Klotz, szász szöllősgazda és borkereskedő, aki szintén Tekén lakott, bent a falu közepén egy sárgára festett oszlopos kőházban, melyre vadszöllő futott föl. A Klotz-család is évszázadok óta bírta azt a házat s bár a falut a maga nyelvén Tekendorfnak nevezte, azért éppen úgy ragaszkodott hozzá, s ugyanolyan szeretettel nézegetett alá délutánonként a szöllőhegyről, mint a Mezeiek a maguk Tekéjére.
Végül pedig a harmadik szereplő, Anastáz kaluger, aki viszont Teacanak nevezte a falut és ott lakott az alsó csücskén, a románok között, akiknek dászkálja volt. Ez a szakállas fekete kaluger a maga kopott rőtbarna csuhájában hosszú hosszú esztendőkön keresztül azzal foglalatoskodott, hogy a teaca-i románokat a tekei magyarok és a tekendorfi szászok ellen izgatta és megesküdött a feszület előtt, hogy Tekét és Tekendorfot egyenlővé teszi a föld színével. Ez rendre sikerült is. Akkor azonban egyszerre kiderült, hogy Teke is és Tekendorf is azonos Teaca-val. S így a magyarok és szászok otthonával együtt a románok otthona is odalett.
De vegyük sorra a történteket. 1940 augusztusában Anton Klotz és a többi szászok kittűzték házaikra a horogkeresztes nagynémet lobogót és mialatt a magyar honvédcsapatok átvonultak Tekén, Tekendorf lelkesen ordította a divatos jelszót, hogy: Heim ins Reich! Ők ugyan ezt úgy értelmezték, hogy a Reich jöjjön hozzájuk, azonban ennek ellenére 1944 nyarának végén megjelent közöttük egy német tiszt és beváltotta rajtuk a jelszót. Szekerekre parancsolta a szászokat minden ingóságukkal és lábas jószágukkal együtt. Így Tekendorf két nap alatt kiürült s az Anton Klotz sárga kőházában falu végi cigányok turkáltak elhordani való után.
Az ágyúk dörgését akkor már tisztán lehetett hallani a görgényi hegyek felől. Egy hétre rá katonai teherkocsi szaladt föl a Mezei-kúriára. A teherkocsit Béla bácsi fia, Gábor küldött a volt Szászrégenből, aki az ott harcoló hadosztálynál katonáskodott. Levelet is küldött vele s a levélben az állott, hogy az oroszokat feltartóztatni nem lehet s így Teke hamarosan harctérré válik. Ezért haladéktalanul csomagolják össze a legfontosabb értékeket s a teherkocsi majd elszállítja őket Győrbe, ahol biztonságban várhatják meg az események kialakulását. Mivel a Gábor felesége és két gyermeke szintén ott voltak a Mezei-házban, Béla bácsi nem merte vállalni a felelősséget, s így sűrű sóhajtozások, s Etelka néni könnyhullatásai közepette összecsomagoltak amit lehetett, s elhagyták Tekét. Mikor a katonai teherautó színültig megrakodva végigdübörgött a megrettent falun, a szakállas kaluger ott állt egy üres szász ház falának támaszkodva és elégedett nevetéssel nézte a menekülő magyarokat.
A Heim ins Reich sokat hangoztatott jeligéje Passauba sodorta el Anton Klotzot. Idős ember volt már, jól meghaladta a hatvanat. Haja kihullt, sörtés bajusza megszürkült, arca barázdás lett, lelke fáradt és keserű. Nagy nehezen kapott valami munkát a városi kertészetben és egy szoba-konyhás lakást a Silbermöwengasse 26. alatt, egy nedves nyomorúságos házban. Jegyből kellett élni, hiányzott a jó erdélyi szalonna s a tekendorfi bor, és szűkös zabpehely-vacsorák alatt régi disznóölésekről álmodoztak a Silbermöwengasse-i sötét lakásban. Később előkerült a kisebbik fiú is, Heinz mindkét Klotz-gyerek önként jelentkezett volt annak idején az SS-be, hogy ne kelljen magukra vegyék a gyűlölt magyar egyenruhát, s Klaus, a nagyobbik, még 1944-ben elesett valahol Norvégiában rongyosan, féllábbal vánszorgott elő Heinz az összedőlt világ romjai közül, tönkretéve, koravénen, és Anton Klotz akkor egyszerre nagyon megöregedett. Hazulról hozott görbe meggyfa botjával néha lesétált estefele a Dunához s nézte előrehajolva a szürkészöld vizet és arra gondolt, hogy ebbe a vízbe valahol messze beleömlik egy másik víz és abban a másik vízben van néhány csepp, mely ott indult el a tekei szöllőhegyeken.
Mezei Béla bácsi, Etelka néni, Rózsi, a menyük s a két unoka pedig hosszas vergődések után ugyancsak Passauba kerültek lám kicsi a világ! jobban mondva Passau mellé Waldweke-be, az átkozott külföldiek táborába, ahogy a németek ezt az emberi roncsok számára berendezett gyűjtőhelyet nevezték. Ott tanyáztak az egyik penészes deszkabarakk sötét odújában, pokrócokkal elfüggönyözött rekeszben, nyomorúságban és kétségbeesésben. Gábor még azon a negyvennégyes őszön elesett valahol Kolozsvár körül, s Béla bácsi két rokkant vállán ott súlyosodott az egész család gondja megoldhatatlanul, mint egy rettenetes hét lakattal lezárt fekete érckoporsó. Ő is lejárt a Dunához esténként, ős is egy öreg, hazulról hozott görcsös botra támaszkodott, ő is öreg volt, túl jól a hatvanon, fáradt, meggyötört, elcsigázott. Ő is a vizet nézte, s ő is azokra a cseppekre gondolt, melyek ott indulnak el valahol a tekei dombokon s Maroson, Tiszán át összetalálkoznak az ő Passau alatt elhullatott könnyeivel. Egy este, ez már 1947-ben volt, összetalálkozott a két öreg. Az egyik a város felől ballagott lefelé, botra hajolva, meg-megállva, öregesen, a másik lentről haladt fölfelé, ugyancsak botra dőlve, meg-megállva, öregesen. A nagy lomha víz hömpölygött, locsogott alant a parton, kora őszi szél borzolta a fákat, itt-ott egy-egy sárga levél vergődött az útszélén, este volt, a nap búcsúzott a földtől, a hegyek árnyéka nyúlt a völgyön át. Egyszerre álltak meg mind a ketten. Nézték egymást, kimeredő szemmel.
Mezei úr...?
Maga az, Klotz...?
Hát itt...?
Hát így...?
Nézték egymást. Aztán a vizet. Aztán újra egymást. Aztán újra a vizet.
Odahaza most érik a törökbúza... dörmögte egy idő múlva öreg Mezei Béla.
Maholnap szüretelni kellene dünnyögte öreg Anton Klotz.
Aztán csak álltak, álltak. Két öreg a parton. Az út szélén. A világ szélén. Az élet szélén szinte.
Hazai bot? kérdezte öreg Anton Klotz és sörtés állával a bot felé bökött.
Az. Somfa. A szöllőmből.
Látszik. Szép bot. Jóféle bot.
Az.
Aztán egy idő múlva öreg Mezei Béla bökött előre az állával.
Az is hazai...!
Meggyfa. A szöllőmből.
Kedves, jó bot.
Az.
Még álltak egy darabig.
Hát akkor Isten áldja.
Isten áldja.
Egyszerre nyúlt ki a kezük egymás felé. Két csontos, öreg kéz. Két bánattól aszott száraz kéz. Markolták egymást. Két öreg szempár megkönnyesedett.
Isten áldja...
Isten áldja...
Attól kezdve minden este ott találkoztak a Duna-parton. Ha fújt a szél, ha esett az eső. Hagy fagy reccsent, vagy hó kavargott: amikor a nap aláhajlott a hegy mögé, két öreg embert lehetett látni, ahogy botra támaszkodva jöttek. Egyik a város felől, másik a tábor felől. Egyforma volt a járásuk, válluk esett, szomorú vonala, szinte egyformák voltak már maguk is, két testvér az idegenben. Két öreg erdélyi ember. Álltak a víz partján, míg csak a sötétség el nem takarta előlük a világot s ritka beszéddel szót cseréltek. Hogy milyen volt a tekei föld s hogy miként kellett az éves bort átszűrni Tekendorfban. Emlékek keltek életre s haltak el megint és lassan rájöttek, hogy Tekén úgy sütött a nap, mint Tekendorfban, s ugyanazok a tücskök ciripelték zsongítóvá az estét mindkettő fölött.
Aztán az történt, hogy Etelka néni meghalt. Először csak beteg lett, kórházba kellett vinni. Anton Klotz azon az estén hiába várt a Duna-parton Mezei Bélára. Várt egy fél órát, aztán nyugtalan lett, morogni kezdett, topogott föl és alá. Hideg volt még, március eleje, böjti szél csípte élesre a levegőt. Várt még egy negyed órát, aztán megindult a barakktábor felé. Ott megtudta, hogy mi történt. Másnap délelőtt már a kórházban volt. Leült egy székre Etelka néni ágya mellé, no, még szüretelünk mi együtt , mondotta, mire Etelka néni sírni kezdett s ő is megtörülte csontos nagy öklével a szemét.
Aztán Etelka néni meghalt s eltemették a passaui temető egy félreeső sarkában, ahol nem zavart senkit az idegen halott. Két koszorú szállt alá a koporsóval a földbe. Egy fenyőből való, ügyetlen formájú, ezt az unokák kötötték a tábor fölötti erdőszélen. S egy másik, amelyiken meglátszott a kertész keze. Ezen lila papírszalag is volt arany betűkkel: Gruss aus der Heimat Anton Klotz und Familie .
Együtt lépett ki a két öreg a temetőkert rácsos kapuján.
Más volna neki otthoni földben sóhajtotta vén Mezei Béla és könnyet törölt ki a szeméből a szöllő fölött, a hegyen...
A szöllő fölött, a hegyen sóhajtott vén Anton Klotz az, az...
Aztán újra ott lehetett látni őket minden este a Duna-parton, botra dőlve, a víz fölé hajolva.
Másfél évre rá, 1949 júniusában, egy délelőtt valaki kopogtatott a barakkszoba ajtaján. Anastáz volt, a kaluger. Csuhája még kopottabb mint régen, szakálla borzoltabb, kezében fényesre fogdosott, hosszú, egyenes bot. Vén Mezei Béla sápadtan bámult rá s a szája széle reszketett.
Onnan jön...?
Onnan.
Hát már maga is...?
Én is.
A csöndben hallani lehetett egy légy zümmögését.
Mi van otthon?
A pokol van otthon.
Aztán az öreg kaluger előkotort a kámzsája zsebéből egy szennyes-szürke kicsi vászonzacskót.
Hallottam, hogy a tekintetes asszony meghalt. Elhoztam neki ezt.
Föltartotta a szennyes kicsi zacskót és úgy suttogta, hitatosan:
Föld van benne.
Szájához szorította a zacskót és hallani lehetett, ahogy megcsókolta.
Föld? döbbent meg vén Mezei Béla és a hangja reszketett.
Otthoni föld, a szöllőhegyek tetejéből súgta a kaluger , ahonnan az egész völgyet látni, az egész falut, onnan vettem. A mi falunkat. Ezen a tavaszon hoztam el. A kertekben virágzott a som...
A som... jaj Istenem...
Vén Mezei Béla leült a deszkaágy szélére, színtelen, barázdás arcát két kezébe fogta, és sírt. S a kaluger állt előtte, kezében a földdel egy marék földdel, egy marék otthoni, jó tekei földdel onnan a szöllőhegyek tetejéből, és az ő szakállán is könnyek peregtek végig.
Elhoztam s most odaadom. Neki. Mert elsősorban azt illeti, aki meghalt.
Le akarta tenni a zacskót az asztalra, de ekkor vén Mezei Béla fölemelte a fejét s fátyolos szemével ránézett a kalugerre.
Így nem mondotta , nem így...
Miért nem...? Otthoni föld...! Nem magyarok földje, nem románok földje, Isten földje! Amiért egy vén kaluger kaparta össze...
Mezei Béla fölállt, kiegyenesedett. Még egyszer kihúzta a derekát, úgy mint régen, s egyenesen belenézett a vén kaluger döbbent szemébe.
Nem így, Anastáz. Csak úgy, ha eljössz magad, s rászórod a sírjára magad. Hogy tudhassa, kittől való...
Egy pillanatig nézték egymást, aztán megölelték egymást, és sírtak.
S másnap délután ott álltak a passaui temetőben, hárman a sír előtt. Mezei Béla, Anton Klotz és Anastáz, a kaluger. Három fáradt, megtört öreg ember. S a kaluger kezében ott volt a zacskó a maréknyi földdel. És mondta:
Asszonytestvérem, ki ittt nyugszol, vedd ezt a földet. S bocsáss meg azoknak, akik ellened vétettek, mert az ember bűnös és balga s oly sokszor nem tudja, hogy mit cselekszik...
Azzal megoldotta a zacskó száját s a földet kiöntötte a markába. A másik kettő odahajolt és nézte. Drága-drága, szép fekete föld volt. Mezők illata, sárguló vetések színe, pacsirták éneke, minden, minden benne volt, ott abban a maroknyi földben. Drága-drága föld otthoni föld, a kaluger érdes, barna tenyerén. Aztán Anton Klotz hirtelen kinyújtotta a kezét és reszkető két ujjával fölcsípett belőle egy kicsike rögöt. Nézte, forgatta, megszagolta és sírt. Elfordult, előhúzta kopott bőrtárcáját, papírba göngyölte, ügyelve a kicsike rögöt s úgy tette bele a legbelső rekeszbe, mint a drágakövet. A kaluger némán nyújtotta a tenyerét az öreg Mezei felé. Ő is kivett ügyelve egy rögöt, az ő keze is reszketett, az ő arcán is könnyek peregtek végig, amíg a tárcájába tette.
Aztán a kaluger meglendítette a kezét, szép széles ősi mozdulattal, s a föld végig hullott a síron, mint hajdan a jó mag otthoni barázdán, békés magvetők kezéből.
Együtt hagyták el a temetőt. Hárman. Három öreg. Én láttam őket. Ott húzódtam meg a kerítés mellett és hallottam, amikor a német temetőőr odaszólt a feleségének:
Nézd ezt a hármat. Testvérek bizonyára. Halottjuk van itt.
És aztán hozzátette:
Messziről valók. Keletről.

 

 

 

(Hungária, 1951. évi naptára)

Megjelent: Kráter, 2002.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap