Wass Albert: Emese álma

Szerkesztő A, szo, 06/09/2018 - 00:02

 

 

 

Messze keleten, a végtelenbe vesző, füves síkságon, békés, szép életet
éltek a magyarok. Lassan terelgették nyájaikat legelőről legelőre a fű növése
szerint, s asszonyaik, gyermekeik nehéz, hatkerekű sátorszekereken
követték a nyájak útjait. Hosszú szarvú, fehér ökrök vonták a szekereket,
serdülő leányok nógatták az ökröket, s a sátrak likán kék füst
szállt föl az ég felé, ahogy odabent asszonyok főzték az ételt.
Férfiak, legények, serdülő kamaszok a nyájakat ügyelték lóháton, mások
vadásztak, halásztak. Ez a nyájait terelgető lovasnép a csillagoktól
tanulta a bölcsességet, és a puszták végtelen síkjától a türelmet.
Nem építettek házakat maguknak. A szellős sátor tisztább volt és sokkal
kényelmesebb, mint a megtelepedett népek alacsony földkunyhói,
vagy sötét kőházai. Sátraikat színes szőnyegek díszítették, s öltözetük is
jobb volt, mint a megtelepedett népeké. Szakértelemmel cserzett, puha
bőrruhát viseltek a magyarok, s alatta vászonból készült alsóruhát, amit
abban az időben még sem a rómaiak, sem a görögök, sem a germán népek
hírből sem ismertek.
Ősi szokás szerint a fiúgyermek hároméves koráig anyja sátorszekerén
töltötte életét. Mikor betöltötte a három évet, kapott egy birkát, amin
lovagolni tanulhatott, és egy gyermek-íjat, hogy hozzászokjon a használatához.
Birkáján ülve követte a nyájak mozgását, míg be nem töltötte a
hatodik esztendőt, és apja megajándékozta egy csikós-kancával.
Megesett, hogy a csikóval együtt szopta a kancát a gyerek is.
Mire elérte a tizedik esztendőt, ismernie kellett harminchárom ősének
a nevét. Megtanult lovat pányvázni, vágtató ló hátáról vadat nyilazni,
értett a pásztorkodás minden csínjához, és futárszolgálatot végzett
szükség esetén, vadászhatott egyedül, és a csatában apja fegyverét hordozta.
A csaták egyre gyakoribbak lettek a síkságon, míg végül is hozzá tartoztak
az élethez. A régi jó idők elteltek már, amikor mindenki számára
volt bőven hely a nagy síkságon, s csak kalandra vágyó legények portyáztak
csatát keresve. Népek és nyájak megsokasodtak, s harc döntötte
el, hogy ki él meg és ki nem. A gyöngébb törzseket észak felé szorították
föl az erősebbek, ahol rövidebb volt a nyár és szigorúbb a tél s az élet nehezebb.
Pásztorkodó népek számára mindég a váratlan ráütés volt a legnagyobb
veszedelem. A nyílt mezők nem nyújtottak menedékhelyet. Porfelhő
jelent meg az ég alján valahol, s még a birkán lovagló kisgyermek
is tudta, hogy csak veszedelmet jelenthetett.
Abban az időben a besenyők voltak a magyarok legádázabb ellenségei.
Ez a harcias rokon-nép kelet felől nyomult nyugatnak a nagy síkságon,
akárcsak századokkal azelőtt a hunok meg a magyarok tették. Támadásuk
pusztulást jelentett mindenki számára. Besenyők nem kértek
s nem adtak kegyelmet.
Egy szép meleg, nyári napon szokatlanul kis létszámú törzs vonult
lassan a síkságon, keletről nyugatnak. Csaba vezér leszármazottjának,
Ügyeknek a törzse volt a vándorló csoport. Elöl a fiatal törzsfő maga vezette
a harcosok csapatát táncos, fekete ménjén. Mögöttük, az első sátorszekéren,
fiatal asszonya, Emese. A szekérsort nem követték nyájak,
mint máskor. Ügyek és Emese útban voltak a táltos szállásához, hogy áldást
kérjenek házasságukra.
Délről gyorsan közeledő porfelhő tűnt föl hirtelen. Jókora besenyő
portya támadt reájok.
Nem volt fejveszett kapkodás. Erős karok emelték be a szekerekbe a
kisgyermekeket. A szekéroszlop megállt. Asszonyok, gyermekek íjak
után nyúltak. A lovasok félkörben helyezkedtek el a szekerek és a támadók
között. Nyilaik leszedték a nyargaló lovak hátáról a támadók első
sorát. Gondosan célzott nyilak süvítettek elő a szekérponyvák alól is. De
a támadás jött tovább.
Ügyek és emberei kardot vontak, csákányt markoltak. Tudták, hogy
az ellenség túlerőben volt, és csupán a csoda menthette meg őket. De
készek voltak meghalni, mindannyian.
Egyszerre csak új porfelhő támadt nyugaton. Szélesebb, nagyobb,
mint amit a besenyő lovak vertek föl azelőtt. Gyorsabban is közeledett.
Már hallani lehetett a paták dübörgését is. A besenyők megtorpantak,
de már késő volt. Megnyílt a porfelhő és hosszú, gonosz szarvak hatalmas
erdeje jelent meg, sok ezer nyargaló, megvadult fehér marha, s kikerülve
az ismerős szekereket, rászakadt a megdöbbent besenyőkre,
porba taposva lovat és embert. A hatalmas ökörcsorda mögött magyar
csordások nyargaltak habzó lovakon, pattogó karikásokkal. Vezetőjük
megállította ágaskodó lovát Ügyek előtt.
– Hála legyen Úrnak – lihegte az ember –, idejében jövénk!
– Ki küldött? – kérdezte Ügyek.
– A táltos parancsa, uram – felelte a főpásztor –, Attila vérének nem
szabad elvesznie!
Másnap Ügyek törzse, az utolsó hun törzs, megérkezett a táltos szállására.
Hatalmas tömeg gyűlt egybe az oltárkő körül, és üdvrivalgás fogadta
Ügyeket, amikor leemelte Emesét a sátorszekérről. Ősi szokás
szerint a fiatal pár egy tányérból evett, egy kupából ivott, s utána a talpig
fehérbe öltözött táltos rájok adta az áldást.
– Nemzetünk Istene, Úr, áldd meg ezt az embert és ezt az asszonyt,
hogy sok gyermekük legyen, és Attila vére ne pusztuljon ki soha!
Azon az éjszakán a nász-sátor körül égő fáklyákkal a kezükben fiatal
harcosok őrködtek, fáklyáikkal tűzfalat képezve a sátor körül, hogy Ármány,
a gonosz, be ne osonhasson fiatal vezérükhöz és szép asszonyához.
Az éjszaka közepén Emese fölébredt. Szeme végigjárta a sátor félhomályát,
melyet csak a kintről beszűrődő fáklyák fénye világított meg.
Nézte a sátor-oszlopok cifra aranyozását, a padló gazdag, puha szőnyegeit,
a falakat borító selymek és bársonyok pazar pompáját. Ahogy
Emese szeme körüljárta a sátor gazdag kincseit, boldog büszkeség töltötte
el szívét. Magyarok törvénye szerint egyetlen felesége Ügyeknek,
Attila leszármazottának.
Egyszerre csak úgy tetszett, mintha hatalmas szárnyak suhogását hallotta
volna az éjszaka csöndjében. A sátor bejáratát fedő nehéz szőnyeg
mögül mintha két tüzes szem, egy óriási madár szemei néztek volna
reá. Sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni
akart, hogy fölébressze álmából urát, Ügyeket, de nem tudta mozdítani
karjait.
Az óriási sas, a szent TURUL madár, reáereszkedett, és betakarta széles,
fekete szárnyaival. A hatalmas szárnyak alatt Emese álmot látott.
Kristálytiszta folyó indult el testéből, és folyni kezdett nyugat felé,
egyre duzzadva, növekedve, míg valóságos áradattá válva áthullámzott
hólepte hegyeken, és elöntötte a hegyeken túli gyönyörű rónaságot. Ott
megállt a folyó s vizéből kinőtt egy csodálatos fa. Tiszta aranyból volt
minden ága és minden levele annak a fának, és ágain aranygyümölcsök
nőttek. Álmában Emese lefeküdt a csodálatos fa alá, a szépséges-szép
ország kellős közepén, és álomba merült.
Amikor fölébredt, ura sátrában találta magát. Napsugaras, szép reggel
volt. Tudta, hogy csak álom volt az egész, de annak a különös álomnak
az emléke vele maradt egy életen át.
Kilenc hónapra rá fia született Emesének. Az álomra való emlékezés
miatt ÁLMOS-nak nevezték el a gyermeket, aki később ÁRPÁD apja lett,
azé az Árpádé, aki valóra váltotta Emese álmát és elvitte a magyarokat,
síkságokon és hólepte hegyeken át a hunok hajdani hazájába. Ahol még
ma is élnek, több mint tizenkét évszázad után. 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap