Wass Albert emlékezete XL. rész Wass Albert 1964-es toborzó beszéde (dokumentum)

Szerkesztő A, h, 02/05/2018 - 00:06

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves magyar Testvéreim!
Először is hadd mondjak köszönetet a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének, a magyar egyetemi ifjúságnak, mindazoknak, akik közreműködtek, alkalmat nyitottak nekem, hogy itt lehessek és beszélhessek Önökkel. Akik azonban azt gondolják, hogy én azért jöttem el ide, hogy elszórakoztassam Önöket, hogy Tánczos Mózsi1 kalandjaival elmulattassam, vagy nosztalgiás emlékeket ébresszek a szívükben, azok nagyon tévednek. Ezért a mi kis magánügyünkért, hogy nosztalgiánk van, ezért én nem mozdítottam volna meg a kisujjamat se. Ennél sokkal nagyobb és fontosabb dolgok vannak, amikről beszélni akarok.
Hadd kezdjem el ott, hogy amikor mint kisebbségi sorsban élő erdélyi magyar felnőttem az erdélyi elnyomásban, keserűség szívódott be mélyen a szívem gyökerébe azok ellen, akik Magyarországot felosztották. Vádoltam Amerikát, Angliát, Franciaországot. Mikor a II. világháború után Magyarországot odalökték az orosznak, mint kutyának a csontot, akkor ez a keserűség még mélyebb lett. S vádoltam szóban is és írásban is azt az amerikai kormányt, amely az amerikai magyarok szavazatával került uralomra.
Aztán átjöttem erre a földre, tizenkét évvel ezelőtt itt voltam, elmondtam ezt, beszélgettünk a magyar emigráció feladatairól, lent New Yorkban elmondtam bizonyos terveket, mit kellene tenni, vezető politikusaink barátságosan a vállamra vertek, s azt mondták, te író vagy, eridj be az erdőbe és írj, a többit majd mi eligazítjuk. Megfogadtam a tanácsot, bementem az erdőbe, és írtam, tizenhárom esztendőn keresztül vártam, hogy majd valamit eligazítanak.
Tizenhárom esztendő alatt semmi nem történt. Mert mint ahogy megmondtam már nagyon sokszor, maga a tény, hogy megmaradunk magyarnak, a gyermekeinket megtartjuk magyarnak Amerika földjén, még semmiféle nagy hősi cselekedet népünkkel és nemzetünkkel szemben. Idézni szoktam azoknak a papi embereknek, akik büszkén előállanak, s azt mondják, hogy íme, ilyen szép templomot építettünk, vasárnapi iskolánk van, a gyermekek tanulják a magyar szót, megtartjuk, megőriztük a tálentumot. Nekik a fejükre szoktam olvasni Krisztus Urunknak a tálentumokról szóló példabeszédét, amelyben hitvány és rest szolgának nevezte azt, míg a maga tálentumát csak megőrizte, elásta, hogy el ne vesszen megint.

Kedves magyar Testvéreim! Az igazság az, hogy a magyar jövendő szempontjából egészen mindegy, hogy mi megőrizzük-e itt a magyarságunkat vagy nem. State department2 fiókjaiban harmincnyolc tervezet van készen, s arra vár, hogy forduljon valami a világpolitikában, s Közép- és Kelet–Európát újjá lehessen rendezni. Abban a harmincnyolc tervben, terv között csak kettő van, amit mi, magyarok valamiképpen elfogadunk.
Mint nyolc éve egyetemi tanár, benne élek abban a maszlagos, tébolyult világban, ahol a világpolitikát készítik. Mert higgyék el nekem, hogy a jövendőt nem Washingtonban készítik, soha nem is készítették! A jövendőt az iskolatermekben készítik, az egyetemeken készítik. Európai politikusaink, akik idevetődtek, nem tudják megérteni, hogy itt a politikai élet másképpen mozog, hogy azt a szenátort vagy azt a képviselőt egyáltalában nem érdekli, hogy valamilyen zulu kaffer törzsnek most szabadságot adnak-e, vagy Erdélyt felszabadítják-e, vagy Magyarországról kimegy-e az orosz, vagy nem. Nem is érdekelheti, mint ahogy minket nem érdekelt annak idején, hogy Dél-Afrikában mi történik. Őket csak egy érdekli, a szavazó polgárok véleménye, azoké a szavazó polgároké, akik őt hivatalba tették, s akikben ő bízik, hogy két-három-négy év múlva újra rászavaz. Ha valamilyen politikai kérdés kerül felszínre, Washington, az a szenátor vagy az a képviselő kap harminc levelet szavazóitól, s a harminc levél mind ugyanazt az egy dolgot kéri tőle, akkor megcsinálja, arra szavaz.
Na most! Talán sokan itt nem tudják közöttünk, hogy ezelőtt nyolcvan esztendővel egy maroknyi kis emigráció ide került ebbe az országba. Cseh emigráns nem épített cseh iskolát, nem őrizte meg a cseh anyanyelvet, gyermekeit nem taníttatta csehül, de kezébe vette az Egyesült Államok összes egyetemét, és közvetlenül az első világháború előtt 864 cseh egyetemi tanár tanított politikatudományt ebben az országban. És hogy a nagy amerikai Wilson, aki valószínűleg egy jóindulatú amerikai volt, mint a többi sok millió, elfogadta a szavát annak az egy embernek, aki véletlenül a sógora volt, akit Masaryknak hívtak.
És, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezzel nem végződik a mese! A mese megy tovább, a mese ma is megy tovább. Például van itt egy Amerikában ismert, egyetemi körökben nagyon ismert tudományos társaság, az American Philosophical Society3, amelyik arról nevezetes, hogy minden amerikai egyetemi hallgató, aki doktorátusra készül, annak egy úgynevezett article-t4 kell megjelentetni, és véletlenül valamilyen Európára vonatkozó, Közép-Európára főként, vagy Kelet-Európára vonatkozó témakört választ, mindegy, hogy mi az, irodalom, művészet, történelem, mindegy, földrajz, nem számít, annak itt kell megjelenni. Ez a Philosophical Society folyóirat.
Ahhoz, hogy a doktorátust megszerezze, vagy ahhoz, hogy ha ő már megszerezte ezt, de instruktorból segédtanárrá5 lép elő, ahhoz neki ott valami meg kell jelenjen. Na most, ha ő politikai tudományon van, akkor ez az egyetlen hely. Most mi történikő ő megírja a maga dolgozatát, kutat, utánanéz, tegyük fel, Magyar-országon, utánanéz mindennek, becsületes, jó szándékkal, jó indulattal elkészít egy ilyet, beküldi. A folyóiratnak van egy úgynevezett board-ja6, nyolc úriemberből áll, azok átnézik és kijavítják. Odaírják, hogy ez és ez az állítás téves. Magyarországon sohasem volt kultúra, Magyarország soha semmit az emberiségért nem tett, a magyar nemzet sohasem volt vezető a Kárpát-medencében. Ez hamis.
Na most, ez a szerencsétlen fiatalember mit csináljon, ő nem tudja, ő forrásmunkákból olvasta, nem tudja biztosan, vagy a magas tanárember azt írja, hogy ez az igaz, hát ez az igaz, mit törődik vele, az előléptetése múlik rajta. Kijavítja, visszaküldi, kinyomják, bekerül az egyetemi könyvtárakba, az utána jövő diákok, amikor referendum után néznek, azt találják meg, lemásolják, és megtanulják. De azt senki nem tudja, hogy az a nyolc úriember, az a nyolc egyetemi tanár az mind cseh. A többiek, akik együttműködnek, akik pénzelik az egészet, azok nem. De az a nyolc, akinek a szava dönt.
A legújabb számában például, az áprilisi számban, az a legújabb, amit a kezembe raktak, egy dr. Arthur Low, professor political science7, azt írja, ír egy cikket arról, amelyben bebizonyítja, hogy 1956-ban, az ’56-os magyar felkelés, a szabadságharc nem volt magyar érdem, nem a magyarok kezdték, nem a magyarok sugallták, a magyarok semmit sem csináltak, a magyarok mind kommunisták, Magyar-országon béke van. Na most ezt egy amerikai, jó szándékú amerikai egyetemi diák elolvassa, természetesen elhiszi. Azt nem tudja, hogy dr. Low nem az író neve, azt ő csak fölvette, a neve Lővy Artúr, és Prágából került ide. Ha jelenleg, valami csudálatos csuda folytán a szovjet birodalom összeomlik, és arra kerülne sor, hogy kinyissák azt a bizonyos fiókot a State Department-ben8, melyben az a harmincnyolc tervezet készült, hogy mit csináljanak, hogyan biztosítsák örökre és örökre Közép-Európa békéjét. Akkor én megmondom, hogy mi történik. Magyarország teljes szétosztása, a magyar nép kitelepítése ázsiába, ahová való a dr. Lővy.
Na most. Mi itt vagyunk, ennyi és ennyi magyar ebben az országban. Rólunk mindenki tud, minket mindenki ismer, mert tehetségesek vagyunk, mert mindenütt ott vagyunk, de rólunk azt tudják, hogy mi egyebet sem tettünk, csak elnyomtunk más nemzeteket. Én tudom, hogy ez nem igaz, de nem találok egyetlen könyvet az egyetemi könyvtárban vagy a középiskola könyvtárában angolul, amit kinyithatok és megmutathatom, hogy itt van, ez az igazság.

Kedves magyar Testvéreim! Mikor annak idején New Yorkban magyar politikusaink és vezetőink megveregették a vállamat, és azt mondták, hogy menjek Floridába, szót fogadtam. Vártam, hogy majd talán valami bizottmány, bizottság, nemzeti ilyen vagy olyan, tenni fog valamit. Semmi se történt. Tizenhárom esztendő múlva megmérgelődtem, és elindultam magam, mint annak idején Kuncz Aladár Erdélyben, hogy csináljak valamit. Mert mi itt a helyzet. Mi, magyarok egy valamit meg kell értsünk, akár tetszik nekünk, akár nem, hogy a magyar jövendő, a magyar nemzet jövendője szempontjából teljesen semleges, hogy mi itt ilyen vagy amolyan egyesületekben nagy szerepeket játszunk, vagy nem. Hogy nekünk háromszáz nem tudom hány magyar nyelvű újságunk van. Még az is mindegy, hogy majdnem egymillió magyar van állítólag az amerikai kontinensen. Mert legyünk őszinték önmagunkhoz, Hölgyeim és Uraim, nagyon kevesen tudjuk, de nem is az a lényeg, hogy hazamenjünk, nekünk nem az a hivatásunk.
Az igazság az, hogy ha ezt az emigrációt az oroszok nem kergették volna tengeren túlra, mi kellett volna mesterségesen létrehozzuk. Mert szükség volt arra, hogy iskolázott, tanult magyarok Amerika földjére jöjjenek, és megtegyék ugyanazt, amit a csehek és a románok olyan nagyszerűen meg tudtak tenni, s mennyivel könnyebb nekünk, mert azoknak hazudni kellett, történelmet hamisítani olyan ügyesen és ravaszul, hogy ne lehessen megfogni őket. Nekünk semmit sem kell tenni, csak az igazságot mondani. De még erre is restek vagyunk, hogy ezt megtegyük. Minden magyar, aki Amerika földjén él, a magyar nép nagykövete, egy küldetést teljesít, életének ez az értelme és semmi egyéb. Nem az, hogy pénzt gyűjtsön, nem az, hogy ilyen vagy olyan magas hivatalba kerüljön, még csak nem is az, hogy ennek az országnak a kerekét előbbre vigye. Azt megteszik mások. Az idesodort magyaroknak az a kötelessége, hogy hidat építsenek Magyarország és Amerika között, hogy a jóindulatú és jó szándékú amerikai néppel megismertessék a magyar igazságot. Nincs más megoldás, nincs más kötelesség, s ez mindennél fontosabb. S amit bizottságaink, bizottmányaink nem tudtak megtenni, vagy nem akartak megtenni, azt, Hölgyeim és Uraim, megpróbáltam én. Megalapítottam az Amerikai Magyar Szépműves Céhet, ez annak idején az Erdélyi Szépműves Céh tökéletes mintája.
Mikor Kanadában zászlót bontottam, elhűlt bennem a vér a lelkesedéstől, amivel a magyarok ezt fogadták. Nem a vezető magyarok, értsék meg, a dolgozók, az egyszerű emberek! Egy városban például a papon kívül tanult ember nem volt a jelen levő háromszáz között. Magyar parasztemberek, munkásemberek, gyári munkások, alja nép, erdélyi csendőr, ezek állottak fel oda mellém.

Van valami, amit én másképpen csinálok, mint minden eddigi magyar. Legelőször is hadd mondjam azt el, hogy annak idején Diogenész, a bolond görög elindult azzal a bizonyos lámpással, fényes nappal Athén utcáin embert keresni. Ugyanúgy én, a bolond magyar elindultam egy másik lámpással Amerika földjén magyart keresni. Nekem nem kell egymillió magyar, nekem ezer magyar kell. Azt akarom látni, hogy van-e az amerikai kontinensen ezer magyar, vagy nincs. Mert ha nincs, akkor menjünk haza, fogjuk be a szájunkat és kössük fel magunkat az első szegre. Semmi értelme annak, hogy itt éljünk ezen a földön. Az én tervem szerint ezer magyarra van szükségem. Az Amerikai Magyar Szépműves Céh tagjaira, minden tag tíz dollár évi tagdíjat fizet, egy jókora üveg pálinka árát. Ennyit talán csak megér a magyarság mindannyiunknak. Ezért a tíz dollárért mi adunk a kezébe két könyvet minden évben, egyet magyarul, egyet angolul. Legtöbbször a könyv ugyanaz lesz. A magyar kiadás csak ezer példányban jelenik meg, annyi példányban, amennyi tagunk van, számozott és névre szóló példányok, bolti forgalomba nem engedjük. Az angol nyelvű példány, az megjelenik annyi példányban, amennyire a pénzből telik. De csak olyan könyveket adunk ki, amelyikből Amerika népe megismerheti az igazi magyar munkát, az igazi és kendőzetlen magyar jelent, és a magyar nép jussát egy boldog és békés jövendőért.
Valamit ne felejtsünk el! A magyar példányt, azt mindenki névre kapja, a neve benne lesz. Kap ugyanakkor egy angol példányt azzal a kéréssel, hogy az angol példányt ajándékozza oda egy angolul beszélő barátjának. Még egy különbség. Mi nem fogadunk el alapító és pártoló tagokat, csak tagokat. Akit megszáll a nagylelkűség, húsz, harminc, negyven vagy ötven dollárt akar adni, elfogadjuk, de ezért öt tagságot kap, és vagy ő maga ajándékozza szét a többi könyvet amerikai könyvtáraknak, vagy mi megtesszük helyette. A fennmaradó angol példányokat pedig eljuttatjuk minden amerikai egyetemi könyvtárba és lehetőleg annyi közkönyvtárba, amennyibe lehetséges.
S ha netalán megtörténne az a nagy csoda, hogy ezer tagnál többünk van, meg tudjuk engedni magunknak azt a luxust, hogy minden évben kihozzunk még egy harmadik könyvet – csak angolul –, amely referenciaképpen lenne elkönyvelve; a magyar kisebbségi helyzet, a kisebbségek helyzete Magyarországon, magyar történelem, a Duna-medence problémája mind tudományos alapon, tudományos adatokkal alátámasztva, hogy azokat az amerikai egyetemek és középiskolák használhassák tudományos szempontból. Azok, akik kívánnak belépni az Amerikai Magyar Szépműves Céhbe, azok annál az asztalnál az előadás után találnak majd két hölgyet, akik átveszik a tagsági díjat, elismervényt adnak róla és egy számot, azonkívül egy kis kártyát azzal a kéréssel, hogy a tag írja rá a nevét, lehetőleg olvashatóan, mert én író vagyok és nem patikus, és a Kanadai Magyarság azonkívül közölni fogja a tagok névsorát városonként, hogy így nyilvánosság előtt is nyugtázzuk a befutott összegeket.
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ahogy mondtam, én nem azért jöttem ide, hogy szórakoztassam Önöket, hanem azért, hogy keserű igazságokat vagdossak a fejükhöz. Kedves magyar Testvéreim, az idő telik. Öregszünk, én öregszem, mindnyájan öregszünk, maholnap meghalunk, s beásnak az idegen földbe. Hogy érdemes volt-e egyáltalán élnünk ezen a Glóbuson, az azon múlik majd, hogy hagytunk-e valamilyen maradandó nyomot magunk után. Nem betétkönyvekben, nem takarékpénztárokban, még csak nem is könyvekben, hanem olyan hatásokon, melyek tovább élnek, és melyek befolyásolják Magyarország jövendőjét. Ha ezt meg tudjuk tenni, hogy az amerikai közvéleményt, az egyszerű, jó szándékú amerikai választópolgár véleményét, amit hamis írásokkal beleneveltek, meg tudjuk változtatni, meg tudjuk ismertetni velük az igazságot, ezzel megmentjük a magyar nép jövendőjét. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor érdemes volt élnünk, érdemes volt szenvednünk, minden érdemes volt. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor hiábavaló volt az egész, akkor jobb lett volna nekünk ott halni meg a Kárpátokon a lövészárokban. Ez az, amit mondani akartam. Köszönöm, hogy meghallgattak, áldja meg Önöket a jó Isten!

(1964)

Jegyzetek

1.    Utalás a Tizenhárom almafa és az Elvásik az veres csillag című regények főhősére.
2.    State Department: Külügyminisztérium
3.    American Philosophical Society: Amerikai Filozófiai Társaság. Benjamin Franklin alapította 1745-ben, célja a fiatal kutatók támogatása, ösztöndíjak kiírása. 2005-ös adat szerint majdnem 1000 tagja van világszerte.
4.    article: cikk, tanulmány
5.    tanszéki munkatársból tanársegéddé válik
6.    bizottság, tanács
7.    politikatudományok, politológia professzora
8.    Külügyminisztériumban

Forrás: POlísz, 2007. 104. szám
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap