Wass Albert a Hitel szellemi vonatkozásában

Szász István Tas, p, 02/02/2018 - 00:03

 

 

 

 

 
 

A Kárpát-medencei magyarság mentális-spirituális életének nehéz megpróbáltatásai közepette olykor csodák is előfordulnak. Természetesen jól tudjuk, hogy ezek a csodák igencsak kézzelfogható tényekre támaszkodva, keserves valóságunkba ágyazódván mosolyognak reánk.
Az utóbbi negyedszázad talán legszebb csodája Wass Albert beköltözése az összmagyarság szívébe-lelkébe, s reménykedjünk, hogy valamennyire gondolkodásába is.
Az összmagyarság szó – melyet még ma is kivet magából a számítógép nyelvhelységi programja – túlzásnak tűnhet, de szerintem, akik befogadó kapuikat Wass Albert előtt bezárnák, akik kitiltanák szobrait a maradék Magyarországról, azok is szembesültek a jelenséggel, s éppen a téveszméikhez vagy alaptalan – s ezért annál dédelgetettebb – gyűlölködésükhöz ragaszkodva menekülnek előle. A hazugság viszonya az igazsághoz olyan, mint ördögé a tömjénhez, hát ne csodálkozzunk! Viszont folyton és folyvást reménykedjünk. Közöttük is munkálhat az az igazság, ők sem tudnak valamennyien kisiklani hatása alól, s így itt-ott gyarapodhat azok tábora, kiknek magyarsága a másokat nem sértő, de mégis megmaradást szolgáló, életmentő Wass Albert által is izmosodott. Hasonló esettel már volt alkalmam találkozni.
Magam az elmúlt években – nem égészen véletlenül – a kolozsvári Hitel című folyóiratot is kiadó szellemi körrel foglalkoztam, s a lap történetét, elhallgatásának – ím Wass Albert által is megjárt – útját követtem. Sok hasonló ok és módszer bukkant fel a kutatás során, s láthatóvá vált, hogy még a magyarázkodó és sárdobáló vádak is azonos fegyvertár polcairól származnak.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ennek a szellemi körnek és a lap szerkesztésének szüleim adtak otthont, s ennek kapcsán az akkor kibontakozó nagy tehetség, Wass Albert barátságát is élvezhették. Utóbb aztán feleségem révén rokonságba is keveredtünk. A Hitel napi munkájáról, összejöveteleiről, nagy vacsoráiról éppen úgy sokat hallhattam, mint arról, amit ez a kiváló szellemi kör tett azokban az években. Olykor még ezekkel kapcsolatos emlékképeim is felbukkannak a kisgyermekkor boldog ködéből, s a később szüleimmel meghitten beszélgető, a háború után is Kolozsváron maradott hitelesek „szava nyomát” is magamon viselem. Kézenfekvő volt tehát, hogy felmerüljön bennem a kérdés: az a fiatal, kibontakozásának éveit élő író, aki ebben a szellemi holdudvarban jól érezte magát, aki elkerülhetetlenül részesült annak katalizáló hatásaiból, akinek későbbi munkásságában felismerhetőek annak a gondolkodásmódnak az elemei, lehet-e céltáblája az őt maradék hazájában és a szülőföldjét birtokló utódállamban ért vádaknak? Hasonló logikával gondolkodva már egyszer kellett érvelnem a Hitel egyik szerkesztőjének, a méltatlan, ravasz és gyáva vádakat halála után megválaszolni képtelen Vita Sándornak dolgában is.
Hiszen ez a társaság, pontosabban ez a meghatározó fontosságú erdélyi szellemi kör vagy szellemi műhely, felölelte az időszak ottani irodalmi életének jelentős részét (dolgozatom végén közölni fogok egy névsort is, melyből kiderül majd, hogy 1935 és 1944 között Wass Albert kikkel volt szellemi kapcsolatban), de a tudományos élet és az egyház vezetői is ott bábáskodtak emellett az összefogás mellett. Nemzetpolitikai, társadalomtudományokkal foglalkozó írásoknak helyet adó lapját, a Hitelt, maga Tamási Áron nevezte a kor legnagyobb szellemi teljesítményének. Az irodalom, a próza és líra pedig – munkamegosztásban – a Helikon és a Pászortűz oldalain jelent meg. A napi kapcsolatot azonban még a helikonosok java része is nemegyszer a Hitel köreiben, annak folyamatos, rendszeres találkozóin tartotta egymással, hiszen az ő nagy találkozóik évente egyszer voltak. Istennek hála hosszú életet megért anyám mindég büszkén emlegette Kemény János (A hitelesek közt Jánoska) szavait, valahogy így: – Mondja Idy (anyám művésznevéből lett beceneve– vagy inkább fordítva), hogy tudja ezt folyamatosan csinálni? Nálam a Helikon egy évben egyszer gyűlik össze, és hetekre felfordul az egész kastély.
Találkozóiknak se szeri, se száma, hiszen napi munka folyt, hetenként összegezték azt, és az év jelentős részében havonta volt egy-egy nagy Hitel-vacsora.
Az összes résztvevő nevét – mint már említettem – írásom végén fogom felsorolni, de néhányat elöljáróban azért megemlítenék ábécé sorrendben, a folyóirat három korszakát most nem említve:
Albrecht Dezső; Benda Kálmán; Bözödi György; Cselényi Béla; Domokos Pál Péter; Dsida Jenő, Entz Géza; Gy. Szabó Béla; Győrffy István; Hankiss János; Hunyadi Sándor; I. Szemlér Ferenc; Jakó Zsigmond; Jékely Zoltán; Kéki Béla; Kelemen Lajos; Kemény János; Kiss Jenő; Kós Károly; László Gyula; Makkai László; Makkai Sándor; Mályusz Elemér; Márton Áron; Mikó Imre; Molter (Marosi) Péter; Ravasz László; Reményik Sándor; Szabédi László; Szabó T. Attila; Szabó Zoltán; Szekfű Gyula; Szemlér Ferenc; Szenczei László; Szervátiusz Jenő; Tamási Áron; Teleki Béla; Venczel József; Vita Sándor és sokan mások, főleg Erdélyből, de mint láthattuk, 1940 után az anyaországból is.
Nos ez volt az a szellemi kör, melyben a bontakozó hatalmas tehetség otthon volt, melyben s melynek tagjai között a hétköznapi élet természetességével forgott.
Arról, hogy ezek az emberek mit alkottak, hogyan gondolkodtak, miként kötötte össze őket a közös gond, a változó módszereket próbálgató útkeresés, előbb Kós Károlyéknak a „Kiáltó szó” jegyében már rögtön Trianon után megfogalmazott gondolatai, a bontakozó, majd csalódásba fulladó „transzszilvanizmus” s annak ellehetetlenülését felismerve a „Magunk revíziója”, később ezen önrevízió megfogalmazójának Makkay Sándornak fájdalmas kiáltása a „Nem lehet” – éppen úgy, mint Reményik „Lehet, mert kell” válasza, és Tamásinak a „Cselekvő erdélyi ifjúság” című sorozatában megírt, vagy a Vásárhelyi Találkozó előkészítése közben gyakorlatban is alkalmazott elgondolásai –, nos mindezekről a meglevők mellé új meg új könyveket írhatnánk. Talán most elég, ha Tamásit idézem. Ő említett cikksorozatában a „Cselekvő erdélyi ifjúság”-ban, a Brassói Lapokban, annak 1936. április 11., 12.-i számában így írt a Hitelről és munkatársairól: „Figyelmesen és a részt vevő lelkiismeret tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani HITEL-nek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő transylvan ifjúság az utóbbi években elért. (…) A HITEL szellemi mozgalmára legalább annyira jellemző, mint demokratikus felfogása, az a könyörtelen szigorúság és szárazon ható tárgyilagosság, amellyel történelmünket, a jelenünket és jövendő szerepünket szemlélik. Ezt a szellemi magatartást ők azzal a kedvelt szavukkal jelölik meg, hogy önvizsgálat. A szigorúság a magyarság bűneivel szemben és a romantikamentes megállapítások az erényekkel kapcsolatban természetszerűleg Széchenyit idézték fel zászlójukra eszménykép gyanánt.” Vita Sándort, a Hitel egyik főszerkesztőjét, az erdélyi szövetkezeti mozgalom kiváló értőjét idézve, egy helyen ő ezeket mondja: „Abban mindannyian hittünk, hogy az erdélyi magyarságot belülről kell erőssé tenni ahhoz, hogy helyet tudjon állni (…) Mi azt tartottuk, hogy egyedül a belső építés az, ami megtarthat bennünket. Ez aztán oda vezetett, hogy először a szigorú önvizsgálat hívei legyünk.”
Wass Albert tehát ebben a körben edződött, próbálgatta fegyverzetét, és szembesült a többi vele együtt gondolkodó – jórészt fiatal – erdélyi magyar értelmiségi gondolataival. Utóbb a bécsi döntést követően ugyanebben a körben az anyaországból érkezettekkel is alkalma volt naponta eszmét cserélni.
Az eredményt ismerjük, a 20. század egyik leghatalmasabb és Trianon-traumánkra legnagyobb hatást gyakorló, kereszthordásunkat leginkább megkönnyítő, gerinceinket egyenesítő életműve kerekedett ki belőle, telve útmutatással, vigasszal és nélkülözhetetlen intelmekkel. S mindez a lehető legnagyobb hitelességgel.
A Wass Albertet körülvevők alkotta szellemi műhely valódi gondolkodásmódjának dolgában, a Hitel című folyóiratot lapozva, az olvasó hamar kiismerheti magát. És ezt ajánlanám is, megéri egyik-másik nagy könyvtár meglátogatásának fáradalmát.
Eddig az írót ért hatások egyik fő forrásvidékéről, újfent megjegyezve, hogy ez a kör jórészt átfedte a Helikon köreit is, hiszen annak tagsága– élén Kemény Jánossal – jelentős részben a Hitel társaságának is aktív, együttgondolkodó résztvevője volt.
Nézzünk most utána annak is, hogy ugyanitt milyen gyakorlati politikai magatartást tanúsító körben élt és cselekedett Wass Albert, az író, a máig nem rehabilitált halálra ítélt, az etnikai alapú gyilkosságokra való bujtogatással vádolt erdélyi arisztokrata, a hazátlanságát éppen hazája bűnéből is megélni kényszerített, a hegyeit feledni képtelen kényszerű világpolgár.
Tavaly volt a Vásárhelyi Találkozó hetvenedik évfordulója. A sokat emlegetett eseményt mára mintha elfeledték volna. Nem is olyan régen még a Hitel és a Tamási nyomán cselekvő erdélyi ifjúságnak nevezett korosztály által megvalósított találkozó létrehozása a baloldal kisajátító csapdájában, annak trófeagyűjteményében csillogott. Ha valaki utánaolvas, tapasztalni fogja, hogy bár a Hitel munkatársainak szerepe nem mellőzhető, az emlékírók az előkészületekről írva nem szívesen hivatkoznak erre, pedig a Hitel szellemi köréhez ekkor már szorosan kapcsolódó Tamási Áron legtöbbet éppen e társasággal tépelődött a találkozóval kapcsolatos tennivalókon, s éppen ebben az időben ragadta magához a Hitel csoport szellemi vezetését. A vásárhelyi diéta nagyszerű kiáltványának kidolgozása, a találkozó előkészítése ott zajlott le Wass Albert jelenlétében. Sajnos, a vendégkönyvet a háború magával sodorta, de családomtól örökölt történetek, szüleim személyes emlékei igazolják, hogy Wass Albert ekkor is látogatta e társaságot. A baloldal által saját eredményei közé átmenteni óhajtott sikertörténetnek az író legalábbis szem- és fültanúja volt. Vajon, ha így volt, rosszul érezte magát ott? Vajon ha nem értett volna egyet velük, részt vesz az éjszakákba nyúló találkozókon?
Aztán ugorjunk csak egy kicsit az időben, s 1937 után érkezzünk el 1940 boldognak hitt kora őszéig.
Vallasek Júlia kolozsvári sajtótörténész erről így ír „(…) A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumba vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik.(…)”.

Igen! Ők, a hitelesek nemcsak leírták, hanem megpróbálták gyakorlatba is átültetni elképzeléseiket, elveiket. Ebben a memorandumban, mely tehát még a magyar honvédség bevonulása előtt, a Hitel asztalánál készült, Teleki Pált arra kérték, hogy az Észak-Erdélyt ismét átvevő magyar közigazgatás számoljon a román lakosság igényeivel. Az erdélyi társadalom demokratikus hagyományaira hivatkoztak. Kérték, hogy iskoláikat biztosítsa, a magyar iskolákban vezesse be a kötelező román nyelvoktatást (!), és a közigazgatásban a román nyelv legyen alkalmazható, vagyis románul tudó hivatalnokok kerüljenek a román vagy vegyes vidékekre. Erdélynek ugyanakkor bizonyos fokú autonómiát óhajtottak biztosítani. Szüleim erről is – mint szem- és fültanúk – nekem személyes emlékként számoltak be.
A mai szobortiltók szavait használva: Wass Albert nem határolódott el ettől. Továbbra is aktív és lelkes látogatója maradt a Hitel köreinek. Vajon ezenközben A funtineli boszorkány írója – aki mellesleg a román parasztot, még a román irodalmi élet józan szereplői által elismerten is, oly egyedülálló szeretettel ábrázolja – titokban az etnikai tisztogatás bűnébe esett volna?
Ugyanez a szellemi kör később is beavatkozik Erdély történelmébe. A „negyvenek” csoportjáról Magyarországon először Bokor Péter emlékezik meg a Végjáték a Duna mentén című könyvében. Ezek a személyek tulajdonképpen az Erdélyi Magyar Tanács tagjai is. Elnökük Teleki Béla, az EMGE elnöke, aláírója pedig apám, Szász István – a Hitel házigazdája –, és a Hitel szellemi köréből ott van közöttük Vita Sándor, Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József és Mikó Imre is.
Nem sokkal később, a Hitel műhelyében szinte minden jelentős munkatársával jelen levő Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetői, vagyis gróf. Teleki Béla elnök és Szász István ügyvezető alelnök, Demeter Béla – lapjuk az Erdélyi Gazda szerkesztője és Mikó Imre, valamint Vita Sándor, tehát valamennyien a Hitel-csoport jeles tagjai, alkotják a baloldallal tárgyaló „ötöket”. Az ötök neveit maga Balogh Edgár, a Hitel nagy „elásója” írja le. Többen is megemlékeznek arról, hogy ez a Hitelhez kapcsolódó csoport érte el a kommunista, román és zsidó foglyok szabadon bocsátását, s így megmentésüket a napokon belül érkező GESTAPO őket minden bizonnyal felkoncolni készülő csapatai elől.
Wass Albert azonban most sem határolódik el.
Kevéssel ezután pedig, bár mint katona ő már máshol jár, azért az általa elfogadott szellemi kör: barátai, munkatársai, együttgondolkodó társai azok, akik – Kolozsvárt megmentendő – kijárják, hogy nyílt város legyen, majd gondoskodnak a lakosságról, az ellátásról, az átmenet gondjainak enyhítéséről, még saját szabadságuk árán is. Valamennyien hitelesek. A szó mindkét értelmében. Ennek története fellelhető mindkét oldal emlékirataiban. Csak ama szellemi kör neve nem szerepel mindenhol, s a hangsúlyokat tologatják jobbra-balra.
A cél szentesíti az eszközt. Ismert kommunista irányelv. Ha nekem hasznos, akkor társutas, ha már nem, akkor ellenség. Irány a Gulág, Recsk, a Duna-csatorna vagy a szellemi és földrajzi Hortobágyok és Baragánok. A valóság feledése, a hazugság diadala.
A közben óriássá nőtt író többet nem láthatta hegyeit, emlékét az egy hazájának vallott két országban is sértették és sértik, sőt káromolják. Zsenijét vitatják. Becsületét megkérdőjelezik. Ugyanakkor pedig többen olvassák, mint az adóforintokból és adólejekből szórt megannyi hazug propagandaanyagot, mely a globalizáció révén mindkét nép jövőjét megpecsételni készül, s legfeljebb kis időeltolódással tervezi azt végrehajtani.
Wass Albert itt van velünk. Tanít, nevel, és műveiben tovább élteti azt a szellemet, melyet ifjúságának aurájából magába szívott. Erdély „hiteles” szellemét.
Már nem beszél, csak felmutat az égre, a hegyein is túlra, ahol hinni akarjuk, hogy azok a szorgos angyalok likasszák már a rostát.

 

Leányfalu, 2008. február 3.

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap