Wass Albert: A hunok útra kelnek

Szerkesztő C, szo, 11/11/2017 - 00:02

 

 

 

Évszázadok jöttek és mentek, évezredek teltek. Hunor és Magor népei
egyre jobban elszaporodtak. Eljött aztán az idő, amikor többen voltak,
mint csillag az égen, fűszál a mezőn és homokszem a pusztaságban. Az
erdőnek nem volt már elég vadja, tavaknak, folyóknak elég hala, hogy
mindenkinek jusson belőle s a mezőkön nem volt elég hely a legelő jószág
számára.
A legöregebb táltos gyűlésbe hívta össze a törzsek vezéreit és a nemzetségek
fejeit, hogy megtanácskoznák a jövendőt. Amikor mindannyian
összejöttek, annyian voltak, hogy égaljtól égaljig egyebet sem
látott a szem, csak sátrakat. Éjszakánként a tábortüzek száma vetekedett
az égbolt csillagjaival.
Egy éjszaka, amikor a Göncöl Szekér rúdja fölfele mutatott, vezérek és
törzsfők meghozták a döntést. Megegyeztek abban, hogy Hunor népe, a
hunok elindulnak a lenyugvó nap nyomát követve új hazát keresni.
Mikor feljött a nap, a táltosok fehér mént áldoztak az ÚR tiszteletére,
búcsút vett egymástól a két testvér-nemzet, aztán a magyarok hazamentek
a szállásaikra, a hunok pedig készülődni kezdtek a nagy útra.
A száznyolc törzs Bélát, Kevét és Kadosát választotta az élcsapat vezérévé.
Mindegyikök választott magának ezer kipróbált harcost, s pompás
lovaikon, kürtszó mellett elindultak nyugat felé, mint a rohanó árvíz.
Bendegúz vezetése alatt az egész hun nemzet követte őket lassú,
szervezett menetben. Elöl, lóháton a férfiak. Mögöttük, végtelen hosszú
sorokban a sátorszekerek, megrakva asszonnyal, gyerekkel, szükséges
holmival. Hátul a ménesek, gulyák és birkanyájak ugató komondorok,
pulik és ostorpattogtató csikósok, gulyások, juhászok irányítása alatt.
Mintha maga a haragos tenger indult volna meg elönteni a világot,
úgy hömpölygött a hunok árja nyugat felé. Mikor elérték a széles ATIL
folyót (Volga), tábort ütöttek. Lovas legények indultak le és fel a nagy
folyó mentén gázlót keresni, míg a férfiak gondosan átvizsgálták a hatkerekű
szekereket, megjavították, ami javításra várt, a pásztorok pedig
megpihentették nyájaikat a folyóparti dús legelőkön.
Bendegúz parancsára az asszonyok ezrei felfújható bőrtömlőket készítettek
a szekerek alá, hogy azok útján biztosítsák majd az átkelést a
haragos folyón.
Az aranyozott vezéri sátorban ezalatt második gyermekével vajúdott
Bendegúz asszonya. Amikor az este készíteni kezdte a bíborágyat Nap-
Isten számára, mind a száznyolc hun nemzetség feje oda gyűlt össze a
vezéri sátor köré s tábortüzek mellett, aranykupákból iddogálva várták
a nagy eseményt, s kutatták szemeikkel az égboltot titokzatos jelek után.
Egyszerre csak Bendegúz elsőszülött fia, a gyermek Buda fölmutatott
ujjával az égre.
– Édesapám! Odanézzen! – kiáltotta izgatottan. – Nap-Isten és Hold-
Isten együtt vannak az égen!
Míg valamennyien elcsodálkozva nézték a különös jelenséget az
égen, a vezéri sátor függönye félrelebbent, és egy vajákos asszony lépett
ki rajta újszülött csecsemővel a karján.
– Fiú! – jelentette büszkén és boldogan.
Ősi szokás szerint Bendegúz karjába vette újszülött fiát, magasba
emelte a tábortűz fölött, és azt mondta:
– Legyen a gyermek neve Atil, eme nagy folyó emlékezetére!
Másnap a hunok átkeltek a folyón, s feltartóztathatatlanul, mint az árvíz
nyomultak előre, nyugatnak. Az útjokba eső népek vagy csatlakoztak
hozzájok, vagy ész nélkül menekültek. Nem volt hatalom, mely
megállíthatta volna őket. Gótok, vandálok, rómaiak között futótűzként
terjedt a hunok híre, s voltak, akik arról suttogtak, hogy akik jönnek,
nyargaló lovakon, nem is emberek, hanem ördögök és boszorkányok leszármazottai.
A görögök kentauroknak nevezték a hun harcosokat, mint
akik egybenőttek a lóval.
Átkelve a Kárpátokon, lezúdultak a Tisza–Duna-közének termékeny
alföldjére, s elérték a Római Birodalom keleti tartományának, Pannóniának
határát. Római krónikák szerint Macrinus, Pannónia katonai parancsnoka
megerősítést kért a hunok jöttének hírére, és a megerősítés
meg is érkezett Pannóniába Detre, a barbár vezérlete alatt.
Míg Macrinus és Detre még mindég a haditerven tanakodtak, az éjszaka
leple alatt átkeltek a hunok a Dunán, és rajtaütöttek a rómaiak táborán.
Detre azonban hamarosan összeszedte megzilált seregét, és Tárnok
síkságán szembefordult az üldöző hun élcsapattal. Keve és harcosai
életüket vesztették a híres csatában, de súlyos veszteségeket szenvedtek
a rómaiak is, és kénytelenek voltak Tulna városáig visszavonulni.
Kevét és harcosait illő pompával temették el a hunok. A helyet, ahol
sírdombját emelték, ma is Keveházának nevezik.
A temetés után a hunok űzőbe vették Detrét, és Gesumornál megütköztek
hadaival. Hajnaltól estig tartott a rettenetes csata, melynek során
elesett Macrinus, római hadvezér, de halálát lelte Béla és Kadosa is. Maga
Detre, hun nyíllal a homlokában, még élve eljutott Rómáig, hogy hírét
vigye a római hadak gesumori nagy vereségének.
Róma békeköveteket küldött a hunokhoz arany és ezüst ajándékokkal
megrakodva, és attól kezdve minden évben adót fizetett, hogy megmentődjön
a hunok betörésétől. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap