Wass Albert: Isten kardja

Szerkesztő C, h, 09/11/2017 - 00:02

 

 

 

A Kárpátok-övezte, új hazában úgy érezték magukat a hunok, mintha
Úr-Isten kimondottan az ő számukra teremtette volna azt a gyönyörű
országot. Az erdők tele voltak vaddal, a folyók hallal. Édes fű nőtt a termékeny
lapályon, bőven volt legelő a jószág számára.
Bendegúz halála után elsőszülött fia, a bölcs és szelíd Buda lett a hun
nemzet vezére. Uralkodása alatt békésen telt az idő. Csupán a tábortüzek
mellett énekeltek az igricek hősi dalokat hajdani csatákról.
De mint mindég, a fiatal harcosok egy idő múlva beleuntak a békés
életmódba. Csaták izgalmát kívánta a vérük. Túl a Dunán még mindég
rómaiaké volt a föld, s a fiatal harcosok nyugtalanul várták, hogy mikor
mérhetik össze erejüket újra a római légiókkal.
De Buda gondosan őrködött a békén. Palotát építtetett magának római
mintára, s egyetlen szenvedélye a vadászat volt. Még az éjszaka sötétjében
bekeríttetett harcosaival egy jókora darab erdőt, s napkeltekor,
kürtszó jelére megindult a hajtás, kikergetve barlangjából a medvét, búvóhelyéről
a szarvast. Vadkan, hiúz, farkas nem menekülhetett a vadászok
nyilai elől.
Egy ilyen vadászat alkalmával történt, hogy egy nyilaktól sebzett, hatalmas
vadkan Budára támadt. Úgy vitte haza kísérete, halva, Dunaparti
pompás palotájába a vezért.
Hamuval mázolták be arcukat a nemzetségfők és gyászolták Budát
negyven napig, ősi szokás szerint. De gyászuk nem volt igazi. Fegyverkovácsok
már készítették a nyílhegyeket, élesítették a kardokat, csákányokat,
harcosok ökörbőr-páncéljukat javítgatták és szállásról szállásra
járt a szó: ki lesz az új vezér? Attila?
– Minek háborúzni? – mondogatták az óvatos vének. – Róma küldi az
aranyat, s mindenünk megvan, amit szemünk-szánk megkíván!
De a fiatalok unták már a békés életet, s csatázni akartak.
A negyvennapos gyászidő letelt, s Budát eltemették fejedelmi pompával,
ahol ma Buda városa áll. Összegyűltek a nemzetségek fejei, hogy új
vezért válasszanak a nemzet élire. Szokás szerint, ha senkinek nem volt
kifogása ellene, Atillán volt az uralkodás sora. De ha valakinek is aggályai
voltak, a többség szava döntött.
A nemzetségfők még mindég a tanácstűz körül ültek széles körben és
vitatkoztak, amikor egyszerre csak habzó lovon egy pásztorgyerek
nyargalt be közéjök.
– Ostort a tiszteletlen fickónak! – mordultak föl a tanácskozók, de a
pásztorfiú izgatott hangja túlkiabálta a szavukat.
– Urak! Hunok vezérei! Égő kard! Égő kard hullott alá az égből!
Attila fölkelt helyéről, kezének egyetlen mozdulatával lecsöndesítette
a tömeget, majd odalépett a reszkető inú, izzadt lóhoz, s leemelte róla
a fiút.
– Beszélj, fiam – mondta –, s hangosan, hogy mindenki megértsen.
– Új legelőhelyre tereltem a jószágot tegnap – mondta izgatottan a
gyerek –, s az éjszaka folyamán tüzet láttunk aláhullani az égből, nem
csupán én, de a többiek is mind. Azt gondoltuk, istennyila volt. De ma
reggel látom ám, hogy sánta az egyik üsző, s ahogy megnézem jobban,
bizony mély vágásból csorog a vére. Nézek körül a legelőn, hogy mibe
is vághatta meg magát, s hát a felkelő nap fényében csak látom, hogy
valami lángol a fű között. Odamegyek, s hát Uram bocsá’, egy kard vagyon
ott, félig a földbe fúródva, ahogy egyenest aláesett az égből, s csak
úgy szórja a lángot!
– Nyergeljétek a lovamat – szólt Attila a kísérete felé –, s te, gyerek,
mutasd meg a helyet, ahol a kardot láttad!
Lóra ültek a nemzetségfők is mind, s élükön Atillával, Attila nyergében
a pásztorgyerekkel kinyargaltak a nyugati legelőre. Hamarosan láthatták
is már a keskeny, kék füstoszlopot fölfelé emelkedni a mező közepéből.
Mikor odaértek, utolsót lobbant szikrázva a láng, s íme, ott a
szemük előtt egy kard izzó, csillogó hegye meredt ki a legelő földjéből.
Attila leszállt a lováról, s fövegét levéve, mintha csak szent földre lépett
volna, közelebb ment a különös kardhoz. Majd föléje hajolva, óvatosan
megérintette a kezével. S abban a szent pillantásban a kard kiugrott
a földből, saját magától s egyenesen Attila markába szökött. Olyan
csodálatosan szép kard volt, amilyent emberi kéz nem is készíthetett
volna. Szikrázva csillogott a pengéje, s markolatán ott ragyogott Nimród
király ősi szent jelvénye, a nap.
Döbbenet moraja ment végig a nemzetségfők sokaságán. S míg valamennyien
rendre levették a fövegüket, a táltos ég felé emelte karjait, s a
hangja remegett, amikor mondta:
– Jelet küldött az Úr! Kardot adott Attila kezébe! Dicsőség és tisztelet
adassék Atillának, az Úr választottjának, a világ urának! Az Úr áldása
Atillán vagyon!
– Éljen Attila, minden hunok uralkodója, Isten ostora! – kiáltotta a tömeg.
– Világhódító Isten kardjának birtokosa, Attila, vezess!
– Világhódító Attila, vezess! – harsogta a visszhang, amerre csak hun
sátrak álltak, hun tüzek égtek. – Attila, vezess! 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap