Wass Albert: Isten ostora

Szerkesztő C, k, 11/14/2017 - 00:02

 

 

Isten kardja nyugat felé mutatott Attila kezében.
Hun lovak patáinak dübörgésétől megremegtek az Alpok. Mint az árvíz
zúdultak alá a hun hadak Thüringiára s mire elérték a Rajnát meg a
Szajnát, legyőzték a barbárokat, a gótokat és tizenhét nemzet vált Attila
birodalmának hőbéresévé.
Kőfal mögött reszketett Bizánc, és Róma harcra készülődött. A hunok
lerohanták Galliát. Ahol a dombok lankái alásimultak a nagy gall síkságba,
Attila megállt. Szekerekből, nyergekből vezéri dombot építtetett
magának, ahonnan messzire beláthatta a catalaunumi síkot.
Az éjszaka leple alatt megérkeztek a római légiók is, és felsorakoztak
a hunokkal szemben, ember ember mellett, pajzs pajzs mellett, várva a
támadást. De a hunok táborában síri csend volt. Csupán a szél suhogását
lehetett hallani a catalaunumi mező felett.
Sűrű köddel érkezett a hajnal. Mikor a nap vörös korongja megjelent
a keleti ég alján, egyszerre csak kürtszó harsant valahonnan. Egy pillanatra
kettévált a köd, s az elmeredt szemű római légiókkal szemben ott
állt Attila sötét alakja; megszámlálhatatlan lovas sereg fölött magosan
kirajzolódva az ég peremére, háta megett a felkelő nappal. A következő
pillanatban lehullottak a köd függönyei megint, s a félelmetes jelenség
eltűnt a szemek elől.
– Isten ostora és halál-lovasai... – járta be a suttogás a megrendült római
veteránok sorait. Remegve meredtek a ködbe, várva a támadást. De semmi
se mozdult. Süket csöndesség nehezedett a ködlepte mezőre.
Aztán lassanként, ahogy feljebb emelkedett a nap aranykorongja, oszlani
kezdett a köd is, teljes pompájában feltárva a két szembenéző sereget.
Amíg a rómaiak hunyorogva pislogtak bele a vakító napba, a hunok
támadtak.
– Huj-huj! Huj-huj! Huj-huj!
Százezer ló dübörgő patája alatt megremegett a föld. Süvítő nyílvesszők
tömege elsötétítette az égboltot.
Ember ember ellen, ló ló ellen: folyt a csata egész napon át. Borzadva
tért nyugodni a nap. A haldoklók halálhörgése elveszett a kardok csattogásában.
Az elesett harcosok lelke harcolt tovább. Azon az éjszakán
sok-sokezer hun harcos lelte meg az utat HADÚR hetedik mennyországába,
mely azok számára van, kik harcban estek el. Hunok hite szerint
minden elesett hős magával vitte szolgának a másvilágra azoknak lelkét,
akiket a csatában megölt.
Mire megérkezett a reggel, mindössze Atillát és hunjait találta a felkelő
nap a véres catalaunumi csatamezőn. A római légiók roncsai visszavonultak
az éjszaka védelme alatt.
A hunok eltemették halottaikat és összeszedték a zsákmányt, s visszatértek
a Kárpátok-övezte hazájukba. A telet fegyvergyártással, új lovak
betörésével, előkészületekkel töltötték, s tavasz jöttével indultak újra
Atillával az élükön, dél felé.
Concordia és Pádua népe ész nélkül menekült előlük. Verona, Brescia
és Cremona megnyitották kapuikat Attila előtt, és megadták magukat.
Mikor elérte Róma kapuit, védtelenül hevert lábainál az egész Római
Birodalom.
Százezer hun lovas vette körül az Örök Város kőfalait, Attila parancsára
várva. De a parancs elmaradt. Magától megnyílt a főkapu, és fehér
zászló alatt megjelent Isten szolgája, Leó Pápa maga, mezítláb és száz
pap kíséretében jött a mezőn át, zsoltárokat énekelve, szelíd menetben a
hunok felé.
Attila, éjfekete harci paripáján, elébe ment. Félúton találkoztak, Leó
pápa és Isten ostora. Egyik mezítláb, alázatosan, másik nyeregben ülve,
büszkén, egyenesen.
Aztán Isten szolgája fölnézett, egyenesen a félelmetes Attila szemébe,
és szelíden mondta:
– Fiam, eljön az idő, amikor egyik leszármazottad áll majd egyik utódom
előtt, királyi koronát kérve magának, s áldást népe számára. Azt
kívánod, hogy úgy nézzen majd reá ez a szent város, mint a rettenetes
Attila leszármazottjára, aki elpusztította Rómát?
Néhány pillanatig Attila elgondolkozva nézett alá az öregember hófehér
fejére, aztán bólintott és békésen mondta:
– Eredj vissza a városodba, szent ember, és adj hálát Istenednek,
amért kegyelmet találtál Attila előtt.
Azzal egy rántással megfordította lovát, s felemelt kézzel jelt adott a
hunoknak a visszavonulásra.
Útban hazafele még lerohanták a hunok híres Velence városát, lóháton
úsztatva át a vízen, s roskadásig megrakták málhás szekereiket
arannyal, ezüsttel és szép velencei asszonyokkal. De ez volt a hunok
utolsó nagy vállalkozása. Ettől kezdve Isten kardja hüvelyében
pihent.
Isten ostora betöltötte a próféták jóslatait, és az egész világ alázatosan
hevert lábainál.

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap