Wass Albert: Lehel kürtje

Szerkesztő A, p, 05/17/2019 - 00:02

 

 

 

Árpád felosztotta az országot a törzsek között, a törzsek vezérei pedig
felosztották azt a nemzetségek között. Termékeny volt a föld, bőven ellátta
a jószágot legelővel, télire való szénával. Tavak, patakok tele voltak
hallal, erdők vaddal.
A magyarok azonban hozzászoktak a kalandozáshoz, és különösen a
fiatalja hamarosan nyugtalanná vált a békés életmódban. Kalandra
vágytak. Csatákra, ahol harci tudásukat gyakorolhatták. Hogy levezessék
ezt a veszedelmes nyugtalanságot, mely könnyen belső villongásokat
okozhatott volna, a törzsi vezérek olykor-olykor portyázásokra vezették
fiatal harcosaikat a szomszédos országokba. Felkutatták délt és
nyugatot. Magyar lovasok hétszer átkeltek az Alpokon, és elkalandoztak
tova Németalföldig és spanyolok földjéig. Várakat égettek, városokat
fosztogattak ki, asszonyokat raboltak. Gyors, váratlan támadásaikkal
megverték a német-római császár hadait, megsemmisítették az itáliai
seregeket, és menekülésre kényszerítették a porosz lovagokat.
Ezek a portyázások rendre elviselhetetlenné váltak a szomszédok
számára, különösen pedig a császári birodalom szenvedett tőlük sokat.
Ottó német-római császár, ravasz cselszövéssel, követül küldte egyik
hűbéresét, Konrád herceget a magyarokhoz, segítséget kérve tőlük egy
nem létező támadás leverésére. Árpád unokája, Géza elhatározta, hogy
jószomszédi viszonyt teremt Magyarország és a német-római császárság
között, és ebből a célból megígérte a fegyveres segítséget. Bulcsú és
Lehel vezérlete alatt kisebb lovas sereget küldött a császár megsegítésére.
Mélyen bent német földön, Lechfeld alatt a gyanútlan magyarokat váratlanul
körülkerítette egyik oldalról Konrád herceg gyalogos-hada,
másik oldalról pedig Ottó császár nehéz, páncélos lovassága, és könyörtelenül
lemészárolták a kis létszámú magyar sereget.
Mint az oroszlánok, úgy harcoltak a magyarok a túlerővel szemben, s
ahogy egyenként estek el a csatamezőn, magukkal vitték a császár híres
hadának több, mint felét. Végül már csak a két vezér maradt, Bulcsú és
Lehel. Körülöttük a páncélos németek holtteste dombbá emelkedett.
Ezer sebből vérezve, egyik kezükben kard, másikban csákány, küzdöttek
tovább, amíg az áruló Konrád herceg hálókat nem dobatott rájok katonáival.
Elevenen fogták el a két magyar vezért, nehéz kötelekkel megkötözték
őket, s úgy vonszolták föl az augsburgi palotába.
A palota nagytermében Ottó császár a maga hercegeivel és grófjaival
törvényt ült a két vezér s hét sebesülten foglyul ejtett magyar harcos fölött.
A vezéreket halálra ítélték, a hét foglyul ejtett harcosnak pedig orrát,
fülét levágták, s úgy küldték haza őket a császár üzenetével: ez lesz
a sorsa minden magyarnak, aki német földre meri tenni a lábát.
– Mi az utolsó kívánságtok? – kérdezte Ottó császár a halálra ítélt magyar
vezéreket.
Bulcsú átokkal válaszolt, de Lehel szemében megcsillant egy szikra.
– Adjátok kezembe kürtömet, hogy még egyszer belefújhassak!
A császár bólintott. Intésére az őrök megoldozták Lehel kötelékeit, és
kezébe adták a gyönyörű, ökörszarvból faragott, ezüsttel díszített csatakürtöt.
Lehel szájához emelte kürtjét. A nagy asztal körül ülő német urak
még nem hallottak soha olyan gyönyörű hangokat. A halotti búcsúztató
szomorú hangjai után felharsant a kürtből a harci riadó, és megremegtette
Augsburg városát. Lent a völgyben, a véres csatamezőn félhalott
magyar harcosok megmozdultak tőle, és tapogatózó kezük kardot
keresett.
Mikor az utolsó hangok is elhagyták a kürtöt, mély csönd hullott alá
a palotára. A császár, a hercegek, grófok, őrkatonák még a hangok varázsának
hatása alatt voltak, amikor Lehel hirtelen az asztalhoz ugrott,
mely körül bírái ültek, egyenesen Konrád herceg elé, s két kézre fogva
magosra emelte a kürtöt.
– Előttem mégy a másvilágra, áruló, s szolgám leszel az idők végeztéig!
– csattant föl a hangja, azzal lecsapott kürtjével Konrád herceg fejére.
Az áruló azonnal meghalt, kettéhasadt fejjel. Bulcsút és Lehelt kivégezték,
a hét megcsonkított sebesültet pedig hazaküldte a császár Lehel
kürtjével, hadd vigyék hírét a vereségnek.
Otthon gyászmagyaroknak nevezték el a szerencsétleneket. Törzseik
kiközösítették, saját családjaik is megtagadták őket, amiért nem haltak
meg hősökhöz méltóan a többiekkel együtt.
Heten együtt maradva, vándorló igricek módjára járták az országot
életük végéig, s gyászos dalaikat borzadva hallgatta mindenütt a nép.
Rendre megértették a nyugtalankodók is, hogy a kalandozások ideje letelt,
s eljött az idő a letelepedésre és országépítésre.
Lehel kürtjét látni lehet ma is a Jászberényi Múzeumban. Látni lehet a
repedést is rajta, amit az áruló Konrád kemény koponyája okozott.
Hangját azonban nem lehet hallani, mert nincs ember a földön, aki meg
tudná szólaltatni. A monda szerint azonban eljön az idő, amikor magától
megszólal újra, s hangjától még a halott is feltámad, s kardja után nyúl.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap