Wass Albert: Miss Veronica kendője

Szerkesztő A, h, 05/14/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

 

 

Mikor Miss Veronica mögött becsukódtak a Columbia Egyetem kapui és ő diplomájával a hóna alatt megállt az első utcasarkon és fölnézett a kék nyári égre: olyannak érezte maga körül a világot, mint egy világos, tiszta, gondozott parkot, melyben vidám és elégedett emberek sétálnak, örvendezve a jólétnek és a szabadságnak. Veronica apja orvos volt. Jól kereső, gazdag, független ember. Volt egy szép kis villájuk Kaliforniában, nagy, tágas kerttel és minden nyáron egy hónapot töltöttek valamely divatos tengeri fürdőhelyen. Így csak természetes, hogy Veronica büszkén és boldogan vallotta hazájának a hatalmas Amerikai Egyesült Államokat, mely minden polgárára egyformán ragyogtatja a maga áldását és bőségét és nem tesz különbséget fajok és színek között. És ez fontos: ugyanis Miss Veronica, akár csak az apja, fekete volt. És tudott arról, hogy valahol ezen a földön vannak még országok, ahol feketének lenni annyit jelent, mint megvetettnek lenni, kitaszítottnak, rabszolgának, alacsonyabb rendű emberpáriának. Az apja néha beszélt neki erről, mert ő járt régen azokban az országokban. És amikor a megaláztatásokról és szenvedésekről beszélt, melyeknek súlya alatt a fekete emberek százezrei vonszolják életüket ott messze valahol: valami mély és sötét szomorúság borongott ilyenkor a szemében. Ez a furcsa, megmagyarázhatatlan szomorúság ott lappangott valahol a Veronica szívében is, csak nem tudott róla. De ez okozta, hogy kislány kora óta mindig azok felé fordult az érdeklődése, akik bajban voltak. Akiken segíteni kellett. És így nem véletlen, hogy amikor a háború után az amerikai egyházak minden segítő készségükkel a romba döntött, leigázott és éhező Európa felé fordultak, Miss Veronica önként jelentkezett szolgálatra. Alig végezte el az egyetemet, fél esztendő múlva már mint a C. W. S. megbízottja repült Németország felé, hogy a kivándorlásra jelentkező hontalanokat átsegítse Amerika boldog, szabad földjére. Mialatt a gép ott vitte magosan a felhők fölött, valami szép és megható érzés bódulata fogta el: Szép szabad hazám meleg szívét megyek képviselni a szegény, gyűlölködő Európában gondolta, hogy a szabadság védelmét kiterjesszem az üldözöttek fölé! A repülőtéren hivatalos gépkocsi várta. A kocsi vezetője, egy magas, szőke fiatalember, különös magos, szőke fiatalember, különös idegen hangsúllyal beszélt és amikor Veronica megkérdezte, hogy Amerikának mely részéből származik, azt felelte: Nem vagyok amerikai, Miss. Lett vagyok. Lett menekült. Veronica soha nem hallott még a lettekről és ezt szégyellte egy kicsit. De nem mert kérdezősködni, hogy ne bántsa meg vele az idegent. Ez tehát egy európai gondolta és lopva, a szeme sarkából figyelte az embert. Fiatal volt, szőke és kék szemű. Olyan, mint nagyon sok más fiatalember Amerikában. Mindössze talán az a ránc a szeme között volt valamivel sötétebb és mélyebb. A kocsi egy ismeretlen város utcáin vitte és az utcák olyanok voltak, mint minden más utca. Gépkocsik robogtak, emberek siettek, forgalmi lámpák izzottak, csak éppen, hogy a rendőröknek idegen egyenruhájuk volt. A táborból való? kérdezte egy idő múlva, hogy ne bántsa meg hallgatásával az idegen embert ott maga mellett. Igen felelte az. S mikor készül Amerikába? Szerettem volna odamenni felelte a fiatalember anélkül, hogy szemét egy pillanatra is levette volna az útról , de visszavetettek. Beteg talán? kérdezte a leány sajnálkozva, mert hallott valamit arról, hogy tüdőbajosokat nem engednek be Amerikába a hatóságok. A fiatalember elmosolyodott, de keserűség volt a mosolyában. Nem. Katona voltam. Úgy mondta ezt, mint valami testi hibát, amit már megszokott az ember és Veronica nem mert szólani többet. Nem értette, hogy miért baj az, ha valaki katona volt, hiszen annyian voltak katonák ebben a háborúban. De érezte, hogy valami láthatatlan falba ütközött a keze, s hogy ez a fal félelmetes, idegen és érthetetlen. Európa... gondolta és megborzongott, mint akire valahonnan ráhullott egy titokzatos árnyék. Hársfákkal szegett utcába fordult be a kocsi. Lelassított és begördült egy nyitott vasrácsos kapun. Zöld gyep, virágágyások, színes díszcserjék. Széles lépcsőjű fehér épület, mellette teniszpálya. A kocsi megállt a lépcső alatt. A vezető kiugrott és kinyitotta az ajtót. Itt vagyunk, Miss. Ez a DP-tábor? kérdezte Veronica és csodálkozva nézte a gyönyörű villát. A fiatalember halkan elnevette magát. Nem, dehogy. Itt a hivatalnokok laknak. A tábor? Ó, az egészen más, Miss. Később, ahogy ott állt az emeleti társalgó erkélyén és szeme végigfutott a park virágzó jázminbokrain, a nagy tó kék vizén és a fehér vitorlásokon, melyek mint csukott szárnyú nagy pillangók úsztak a víz és az ég kéksége között: arra gondolt, hogy az apja vágyott mindig egy ilyen villára, valahol Miamiban, vagy valamelyik csöndes szigeten. De nem futotta soha a pénzből. Nagyon szép sóhajtott föl önkéntelenül és a mellette álló szikár, csontos hölgyhöz fordult. Mennyi bért fizetünk ezért a pompás épületért? A hölgy ott mellette, Miss Rosenbaum, aki a Social Service vezetője volt, csodálkozva nézett reá a szemüvege mögül. Bért? Semmit! felelte szinte sértődötten. A villa egy náci tábornoké volt, akit Nürnbergben felakasztottak! Talán az idős hölgy éles hangja okozta, talán valami más, de Veronica elkomolyodott. Már nem gyönyörködtette többé a kilátás szépsége. Valami különös döbbenés fogta el és arra gondolt, ezeket a fákat és bokrokat valaki ültette magának. Ezeket a virágágyásokat valaki kigondolta, megtervezte, beültette és gyönyörködött bennük. És az a valaki most nem él. Egyébként annak a tábornoknak a felesége itt lakik még ma is az alagsorban a lányával együtt folytatta Miss Rosenbaum. Ők végzik a mosást és a takarítást... Csak távolról, nagyon távolról hallotta a szavait. A kaliforniai kis villájukat látta és a kedves öreg kertet és arra gondolt: milyen is lenne, ha valaki ott állana egyszer az ő diákszobája ablakában, egy idegen, kinézne a narancsfák közé és unottan mondaná egy másik idegennek: valamikor egy niggeré volt, akit felakasztottak... Másnap még nem kellett hivatalba mennie és elindult egyedül, hogy megtekintse a várost. Az emberek megfordultak utána az utcán, de ez nem zavarta különösebben. Felült találomra egy villamosra és hagyta, hogy vigye az emberekkel zsúfolt, rozoga alkotmány ismeretlen utcákon végig. Figyelte az arcokat, az idegen beszédet és szeretett volna belelátni a szemek mögé, az életek mögé, az idegen sorsok titkos szövevényébe. De csak kopott, sovány embereket látott, akik mord arccal és ellenségesen néztek vissza reá. Aztán egyszerre csak meglátta a romokat. Még soha nem látott romot és először nem is tudta, hogy mi az, amit lát. Kőhalmaz kőhalmaz mellett. Ameddig a szeme ellátott csupa szürke és vörös kőhalom. Itt-ott öles dudva, kimeredő rozsdás vasrudak és semmi, semmi. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy ezeknek a gödröknek és halmoknak a helyén valamikor házak állottak. Házak, sűrűn egymás mellett. Utcák. Egy egész városrész. Otthonok, sok-sok otthon. Bennük emberek, gyermekek, kutyák, kanárimadarak, virágcserepek, száradó ruhák, gondok, örömök, vágyak. Élet, kacagás, sírás, veszekedés, zaj. Bánat, vidámság, gyermeksírás, káromkodás, zene. Sorsok, szerelmek, titkok. Keresztelők, temetések, esküvők. Tervek, üzletek, iskolás gyermekek kiabálása reggel. Aztán valami történt. Valami borzasztó félreértés és utána csak néma kőhalmok, betemetett utcák, halott pinceüregek maradtak. Csönd, üresség, halál, semmi. Rettenetes gondolta iszonyodva rettenetes... És ijedten nézte a villamosban ülő idegen emberek arcát és arra gondolt: talán ennek az asszonynak itt volt az otthona... talán az a férfi a családját vesztette itt el... És egyszerre menekülni szeretett volna a reászegeződő tekintetek elől, mint akinek gonosz tettek súlya nyomja a lelkét. A mi repülőink tették ezt gondolta és megborzongott , a mi repülőink... Le akart szállni, egyedül akart maradni. Kiment a peronra. Sűrűn álltak ott az emberek, összepréselve és barátságtalanul. Ahogy a megállóra várt és az embereket nézte, meglátott egy kezet, amint a testek zsúfoltságában egy kövér asszony kézitáskája felé kinyúlt és nyitogatni kezdte a zárat. Zsebmetsző! villant át az agyán és már kiáltani akart, amikor a kövér asszony megérezte a motozást, megfordult és sikoltozni kezdett. A kéz villámgyorsan eltűnt és a peron közönsége fölháborodva fordult az asszonyság felé. Veronica tanult valamit németül és így nagyjában megértette, hogy a kövér asszony tolvajt kiabált s az emberek sértődötten tiltakoztak a vád ellen. S akkor egyszerre a túlsó sarokban megszólalt egy kis, sovány, barna ember tört, akadozó németséggel és azt mondta: hívni policáj! Egy pillanatig döbbent csönd volt. A fejek mind a kis sovány ember felé fordultak. S akkor valaki kimondta, mint egy varázsszót: újra ezek az átkozott idegenek! Mintha jelszót mondott volna ki: a tömeg fölzúgott, a kövér asszonyság rámutatott a sovány emberre és sikoltani kezdett, emberek ordítottak, a villamos megállt. Néhányan megragadták az ijedten tiltakozó embert és letépték a villamosról. Ütések puffantak. Rendőr jött. A villamos állt és azok, akik fent maradtak, bólogattak egymásnak és sóhajtozva panaszkodtak az idegenekre. Veronica nem értett meg minden szót, de annyit megértett, hogy az ijedt, sovány kis embert zsebtolvajlás miatt akarják átadni a rendőrnek. És tudta azt is, hogy a kéz, amelyik a kézitáska felé kinyúlt, semmiképpen sem lehetett annak az embernek a keze, mert egészen más irányból jött és az az ember legalább két méterrel odébb állt akkor, s még hozzá háttal a kövér asszonyságnak. Mivel szokva volt hozzá, hogy igazságtalanságot nem szabad eltűrni, gondolkodás nélkül leugrott ő is a villamosról, befurakodott a tömegbe és magyarázni kezdte a rendőrnek, lelkesen és izgatottan, hogy ő látta a kezet, amelyik a táska felé kinyúlt, de az semmiképpen sem lehetett ennek az embernek a keze. Rosszul, akadozva beszélt. Nehezen találta meg a szavakat. A tömeg morogni kezdett. Ez a társa! kiáltotta valaki. Érezte maga körül a gyűlöletet és ez még bizonytalanabbá tette, már csak dadogni tudott. A rendőr összehúzott szemekkel nézett rá és a papírjait kérte. Nem volt nála semmiféle írás. Néhányan röhögtek, mások szitkozódtak. A tömeg egyre ellenségesebb lett. Velem jön maga is mordult rá gorombán a rendőr. Abban a pillanatban egy katonai gépkocsi állt meg a tömeg mellett és Veronica meglátta benne az amerikai egyenruhát. Segítség! Egy fiatal amerikai tiszt ugrott ki a kocsiból és a tömeg néma alázattal nyitott utat az egyenruhának. Veronica izgalomtól reszketve mondta el azt, ami történt. A tiszt karonfogta és kivezette a tömegből. Odavitte a kocsihoz. Üljön be mondta hazaviszem. És tanulja meg, hogy egyedül járni veszedelmes Európában. Később, útközben azt mondta még: Az emberek vadak itt és gyűlölködők. Az erőstől félnek, de a gyengére rátámadnak. És mi lesz azzal a szerencsétlen emberrel? kérdezte Veronica. Hiszen ártatlan! A tiszt vállat vont. Az is európai. Majd elintézik egymás között valahogy. Talán bezárják. Talán nem. Nem lehet kiszámítani a tetteiket. Furcsák itt az emberek. Ez az esemény nagyon megrendítette Miss Veronicát. Nem mert többé egyedül az utcára menni. Örvendett, hogy a hivatalnokok egy kis elszigetelt Amerikát teremtettek maguknak az irodákban és a villában és igyekezett beleilleszkedni ebbe a külön világba. Arra az ijedt, sovány, kis emberre sokat gondolt még. A tábor, ahol dolgozott csupa olyan emberrel volt tele. Soványak voltak mind, kopottak, hajlott gerincűek, ijedtek. Igyekezett segíteni rajtuk, ahol tudott. De annyi helyen kellett volna segíteni és olyan tehetetlennek érezte magát az íróasztala mögött. Aztán egy félév eltelt és már-már megfeledkezett egészen erről a kis villamosbeli epizódról. Amikor egy délelőtt a CWS irodájában újra meglátta azt a kis sovány barna embert. Szerényen állt az ajtónál és várta, hogy sorra kerülhessen. Rögtön megismerte és annak a jelenetnek minden borzalmassága feltámadt benne újra. Felugrott az asztal mellől és odasietett az emberhez. Nem gondolt semmi másra, csak arra, hogy segíteni kell. Jóvá kell tenni valamit, egy mulasztást talán, egy szörnyű hibát, amit mások elkövettek. Mit tehetek magáért? kérdezte Aztán az ember elmondta, hogy ő magyar. Asztalos. Assurance-a van a CWS-től és fél évvel ezelőtt megkapta a behívást, hogy jelentkezzék kivándorlásra a táborban. Útközben történt vele az az eset a villamoson. A németek letartóztatták, elítélték, aztán négy hónap múlva újra kivizsgálták az ügyét és megállapították, hogy ártatlan volt. Azóta egyebet sem tesz, mint járja a hivatalokat. De mindenütt azt mondják, hogy elvesztette a jogát a kivándorlásra. Mert nem jelent meg a táborban, amikor behívták. Mert büntetett előéletű lett. Pedig ő jönni akart és büntetett előéletű se lehet, ha egyszer ártatlanul zárták be, csak azért, mert idegen volt, s mert ebben az országban gyűlölik az idegeneket. Persze, hogy nem lehet felelte Veronica , utánanézek majd az ügyének, ne féljen semmit. Néhány nap múlva megkapja a behívást, és hamarosan Amerikában lesz. A magyar asztalos szemében felcsillant az öröm és a reménység. Hálásan búcsúzott el és Veronica fél év óta először érzett valami jó melegséget a szívében. Kikereste az aktákat és elindult maga végig az IRO hivatalain, kiverekedni az igazságot. Ha nem is olyan gyorsan, mint gondolta, de végül mégis csak sikerült. Az asztalos ügyét fölvették újra. Behívták a táborba, végigcsináltatták vele az orvosi vizsgálatok idegölő tortúráit, megjárta a DP. Commissio-t is, ahol másfél óráig faggatták, s aztán megállt az ügye újra és nem mozdult tovább. Akkor újra elment Miss Veronicához. Veronica azt hitte, hogy búcsúzni jön. Nevetve ment eléje, megrázta a kezét és gyorsan felírta egy papirosra az apja kaliforniai címét, hogy ha majd arra jár, keresse fel őket. Belekerült néhány percbe, amíg az asztalos el tudta mondani, hogy ő még nagyon messze van Amerikától, mert a DP. Commissio úgy látszik megakasztotta valamiért. Miss Veronica azonnal előszedte az aktákat és elment a DP. Commissio-hoz. Ott megmondták neki, hogy a magyar asztalos nem mehet Amerikába, mert katona volt, harcolt a németek oldalán a szövetséges orosz hadsereg ellen és törvény nem engedi meg, hogy bevándorolhasson. A törvény ide vonatkozó szakaszát is megmutatták neki és Miss Veronica azon az estén nagyon szomorúan és nagyon letörve ment haza a pompás villába. Vacsora után félrevonta a Social Service vezetőjét, a tapasztalt, öreg Miss Rosenbaumot és előadta neki az ügyet. Elmondta mindazt, amit a magyar asztalosról megtudott: hogy csak a hazáját védte ő is, mint minden más katona szerte a világon, hogy feleségét, gyermekeit megölték az oroszok, s előlük menekült Németországba, hogy két év óta állás és kereset nélkül van, hogy üldözik itt is, mert idegen és kifejtette józanul és világosan, hogy ha van ezen a földön ember, aki rászorult a segítségre, úgy ez a magyar igazán rászorult. És, hogy ha valaki Krisztus nevében cselekedni akar valamit, akkor ezen az emberen segítenie kell. Miss Rosenbaum türelmesen végighallgatta, ahogy azt okos és tapasztalt nők szokták, aztán kissé gúnyosan elmosolyodott. Maga még nagyon fiatal, drágám mondta könnyen meghatódik. Ezeknek a DP-knek kilencven százaléka gazember. Nácik, fasiszták, háborús bűnösök. Különösen a magyarok. Nem, kedvesem, ezen az emberen nem is lehet és nem is szabad segíteni. A magyar asztalos másnap délelőtt megjelent Miss Veronicánál az irodában. És Miss Veronica szégyenkezve és lesütött szemekkel be kellett vallja, hogy nem tud tenni semmit. A magyar egy szót se szólt, csak lehajtotta a fejét és nézte a padlót egy ideig, sötéten, némán. Veronica szeretett volna néhány vigasztaló szót mondani, de olyan tehetetlennek érezte magát és a szemét égették belülről a könnyek. Ő is a padlót nézte. Aztán a magyar asztalos fölemelte a fejét, tekintete végigfutott az iroda falain és szeme megakadt egy táblán: Aki bezárja az ő ajtaját egy éhező előtt: én előttem zárja be azt! Akkor mehetek mondta a magyar, majd még egyszer lassan akkor én mehetek is... Azzal lassan megfordult és kiment az irodából. Miss Veronica még mindig ott állt a szoba közepén és a Krisztus Jézus mondását nézte a falon, könnyes szemekkel, amikor lent az udvaron a sikoltás felszakadt. A szíve összeszorult, mintha valami rettenetes előérzet szorította volna össze két bozontos sátánmarokkal. Az ablakhoz szaladt. Az udvaron emberek szaladtak és mind egy irányba. És ahova szaladtak, ott egy alaktalan, sötét tömeg feküdt a földön, egy csomó rongy, egy marék élettelenség, szörnyűséges, mozdulatlan valami. Mire Miss Veronica leszaladt a lépcsőn, az ember már nem élt. A második emelet ablakából ugrott ki, mondták a szörnyülködők. De Miss Veronica akkor már nem volt többé az öntudatos tisztviselőnő, a büszke amerikai hölgy. Csak egy kis rémült néger lány volt, aki ott állt döbbenve és tehetetlenül egy emberi tragédia előtt, s fölötte óriásivá magasodtak az ősök árnyai, Afrika fekete rabszolgáinak millió véres tragédiája, s ő a láthatatlan súly alatt meggörnyedt, mint aki vállán érzi az emberi világ minden keresztjét. Ráhajolt a sovány, idegen arc fölé. A száj nyitva volt, mintha mondani akarna még a világnak valamit, de szó helyett csak egy vörös vércsík szivárgott ki rajta. Az arccsontokra ráfeszült a bőr és több helyen vér szivárgott láthatatlan sebekből, s a szemek, a nagy, csodálkozó, barna szemek úgy néztek föl a felhős téli égre, mintha Isten elrejtőzött arcát keresték volna valahol ködök és titkok mögött. Emberek kiabáltak össze-vissza, de Veronica nem hallott belőle semmit. Csak két, tört, szomorú szó csengett egyre vissza a fülében: akkor mehetek . És Krisztus szavai az iroda falán, annak az irodának a falán, melyből ez az ember így kellett eltávozzék. Egy orvos jött szaladva a szomszédos barakkból. Begyakorolt, szinte üzleties mozdulatokkal vizsgálta meg a földön fekvő embert és minden felindulás nélkül mondta, csak úgy, mint ahogy egy közömbös tényt állapít meg az ember: meghalt . De Veronica már nem ijedt meg ettől a szótól. Meg se borzongott. Tudta, érezte, hogy nem történhetett másként. Meg kellett haljon ez az ember. És Krisztusra gondolt újra, aki szintén meg kellett haljon kétezer esztendővel azelőtt. Elővette tiszta fehér selyem zsebkendőjét és ráterítette a halott arcára. Aztán lassan fölemelkedett a halott mellől, megfordult és bement az épületbe. Az iroda ajtaját bezárta és sokáig imádkozott. Közben az öngyilkos magyart gyorsan eltakarították az udvarról. Az orvosok megállapították, hogy elmebeteg volt, a DP. Commissio urai rányomták papírjaira a bélyegzőt, hogy mehet és ezzel a világ lelkiismerete éppen úgy lemosta magáról a vérfoltot, mint ahogy az udvar kövéről lemosta azt az a morgó, öreg lengyel, aki egy vizes söprűvel és egy ronggyal kivonult később az épület elé és megtisztította a kövezetet az öngyilkos nyomától. Este, vacsora előtt Miss Rosenbaum egy újságpapírba göngyölt csomagocskát nyújtott át Veronicának. Ez a magáé, drágám mondta mosolyogva ott felejtette valahol. A fehér selyem zsebkendő volt. Mikor este, lefekvés előtt kibontotta a papírból, meglátta rajta a vérfoltokat. Másnap mosásba adta. A felakasztott náci tábornok felesége mosta ki az alagsorban. Mikor egy hét múlva feladta a tiszta ruhával, Miss Veronica már csomagolt. Meg se nézte úgy tette be a kofferjébe. Otthon, a kaliforniai villában került újra a kezébe a zsebkendő. Amikor széthajtogatta, még nem is tudta, hogy ez az. Először csak valami elmosódott, furcsa foltokat látott meg rajta és bosszankodott, hogy milyen hanyagul mosnak Európában. De aztán ahogy jobban megnézte és a fény felé tartotta a kendőt, felismerte rajta a vérfoltokat. És különös: olyan volt egészen, mintha ezek az elmosódott foltok egy emberi arc körvonalait rajzolták volna ki a kendő fehér selymére, egy szomorú emberi arcot. S mintha legalább is Miss Veronicának úgy rémlett egy töviskoszorú halvány árnyéka is látszott volna annak az emberi arcnak a homlokán. Azóta a törvény, amely miatt az az árva magyar asztalos meg kellett haljon, régen hatályát veszítette és ma már nem bűn, ha valaki becsületes polgára volt a hazájának. De Miss Veronica különös selyemkendője ott van ma is még egy kis kaliforniai villa csöndes szobájában, üveg alatt és szomorú fekete bőrű emberek néha összehajolnak fölötte és nézik az elmosódó idegen arc vonalait rajta és arra gondolnak, hogy van valahol egy Európa és van valahol egy Afrika és élt egyszer valahol egy Krisztus Jézus, aki Isten fia volt. És arra gondolnak, hogy vajon hányan kell még meghaljanak addig, amíg igazság és szabadság lesz mindenütt a földön? (Megjelent a Hungária 1952. évi naptárában)

 

 

Megjelent: Kráter, 2002.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap