Wass Albert: Okos Kata

Szerkesztő C, k, 01/23/2018 - 00:02

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, élt egyszer egy szegény
asszony a lányával, akinek Kati volt a neve. Olyan okos volt ám ez a Kati,
hogy még a legfurfangosabb ember eszén is könnyűszerrel túljárt.
Kedvelte a tréfát, s bárki bárhogyan is próbálkozott vele, bolondját járatta
mindenkivel. Messzire el is jutott az okos leányzó híre, el bizony,
még a király palotájába is.
Nagyot nevetett ám a király, amikor elmondták neki udvari népei
Okos Kati hírét. Nevethetett is, mert ő maga is furfangos eszű ember
volt, akinek nem akadt párja sehol a világon. Nem is hitte el, hogy akadhat
olyan fityfiritty leányzó a földkerekségen, aki képes ész és furfang
dolgában megmérkőzni vele. Szót is üzent tehát nyomban fullajtárjaival
a szegény asszony lányának, hogy jöjjön hát, ha van mersze, s próbáljon
túljárni az ő eszén, ha tud.
Idejében jött ám a királyi meghívó, mert éppen beteg volt nagyon a
Kati anyja, s nem volt étvágya semmire.
– Lányom, lányom – hajtogatta egyre a szegény asszony –, valamikor
réges-régen ettem egy kis darabocskát a király kalácsából, s annak az íze
itt van a nyelvemen ma is. Ha elmennél, Kati, a király palotájába, s hoznál
nekem egy morzsányit bár abból a kalácsból, bizony, meggyógyulnék!
Percig se kérette magát a leány, hanem indult egyenesen a királyi palota
felé. Mikor a palota elé ért, elkezdett járkálni fel-alá, mintha csak elvesztett
volna valamit az udvaron. Kis idő múlva látta a szakácsot,
ahogy egy nagy ezüsttálcán vitte át a kamarába a frissen sült kalácsot.
Odaszaladt gyorsan hozzá.
– Siess, szakács, siess a királyhoz! Fontos dologban beszélni kíván veled!
Add ide a tálcát, majd én ügyelek a kalácsra addig!
Szaladt is a szakács fel a palota lépcsőjén, ahogy lábai bírták, szaladt
a szerencsétlen, ahogy tudott, s kopogás nélkül esett be a tanácskozószoba
ajtaján, ahol éppen az ország ügyeit intézte a király. El is futotta
őfelségét a méreg.
– Mit akarsz itt, orcátlan szakácsa!? – ripakodott a rémült emberre.
– Azt mondta a leány, hogy hívatott felséged! – rebegte a szakács.
– Miféle leány?
– Hát, aki a kalácsot ügyeli a konyhában!
Lement a király a konyhába nyomban, s vele együtt a palotás urak, de
híre se volt már ott se leánynak, se kalácsnak. Az ajtófélfán azonban,
gombostűre szúrva, ott csüngött egy kis darab papír, s a kis darab papíron
így hangzott a különös írás:
Köd előttem, köd utánam,
Imre királyt megtréfáltam,
Itt se voltam, el se mentem,
Azt se tudod, mit mért tettem!
Nevess rajta, s ismerd be:
Okosabb Kati, mint te!
Nevetett is Imre király a versikén, csóválták fejüket a megbotránkozott
udvarbeli urak, de Katinak már bottal üthették a nyomát. Sietett ő
haza beteg édesanyjához, a királyi kaláccsal.
Evett is az anyja a finom kalácsból, meg is jött az étvágya tőle, de az
egészsége mégsem jött helyre.
– Hej, lányom, lányom – sóhajtotta a betegágyon –, jó vagy te hozzám
nagyon. Hoztál a király kalácsából, ehettem is belőle, de az igazat megvallva,
valami még mindig hiányzik.
– Mi hiányzik, édesanyám? – kérdezte Kati az anyját –, mondja meg,
s megszerzem azt is!
– Hát bizony – sóhajtotta az anyja –, száraz ám a király kalácsa királyi
bor nélkül, s nem megy le a torkomon sehogy sem…
Nosza, fordult Kati egyet, s ment vissza a király udvarába, ott is egyenest
a borospincékhez. Meg is lelte a királyi bormestert hamar. Ott kóstolgatta
őkelme a királyi borokat, ahogy mesterségéhez tartozott.
– Bormester úr, bormester úr! – szaladt be hozzá Kati lelkendezve. –
Siessen gyorsan őfelsége, Imre királyhoz! De gyorsan ám! Fontos, nagy
dologban hívatja magához. Majd én ügyelek itt mindenre addig, csak
menjen, ne várakoztassa a királyt!
Rohant is a bormester lóhalálában, fel a palotába, nyitva hagyott maga
mögött pinceajtót, mindent. De hát ott volt a leány, ügyelt az a borra.
Ügyelt ám, de hogy! Mire szégyentől vörös ábrázattal visszaérkezett a
bormester, nyomában a királlyal, már újra csak a versikét lelték az ajtóra
aggatva.
Köd előttem, köd utánam,
Imre királyt megtréfáltam,
Itt se voltam, el se mentem,
Azt sem tudod, mit mért tettem!
Nevess rajta, s ismerd be:
Okosabb Kati, mint te!
Nevetett is, bosszankodott is a király, de Kati útban volt már az üveg
borral beteg édesanyjához. Meg is itta a drága jó bort a beteg mind az
utolsó csöppig. A jókedve azonban mégsem jött meg tőle.
– Hej, lányom, lányom – sóhajtotta szomorúan –, ettem egyszer a király
almájából, s azóta is itt érzem számban az ízét. Ha csak egy maréknyit
is hozhatnál belőle, bizony meggyógyulnék!
Mit tehetett Kati egyebet? Ment vissza a királyi udvarba, addig kerülgette
a palotát, amíg meglelte hátul az almáskertet, s annak kapujában a
király kertészét. Úgy szakadt rá a meglepett kertészre, mintha kergették
volna.
– Kertész úr, kertész úr! – kiabált már messziről. – Siessen gyorsan,
mert hívatja a király! Ebben a szent percben!
Rohant is a kertész mintha eszét vették volna, Kati meg megszedte a
kötényét királyi almával, s mire a lélegzetét vesztve megérkezett Imre
király udvari népével s a megrémült kertésszel a háta megett, hogy lássa,
miféle agyafúrtságot követett el Kati megint, már újra csak a versikét
lelte az almáskert kapujára tűzve:
Köd előttem, köd utánam,
Imre királyt megtréfáltam,
Itt se voltam, el se mentem,
Azt se tudod, mit mért tettem!
Nevess rajta, s ismerd be:
Okosabb Kati, mint te!
Most azonban nem nevetett a király, hanem iszonyú méregre gerjedt,
amikor meglátta, hogy kedvenc almafájáról hiányoztak a legszebb almák.
Még a hasa is megfájdult a bosszankodástól olyan nagyon, hogy
hívatni kellett az udvari orvosokat. De hiába jöttek azok, egyikük sem
tudta meggyógyítani a király hasfájását. Törték a fejüket, de még az
okát se tudták kideríteni.
Amikor Kati hírét vette a király betegségének, orvosnak öltözött, fekete
köpenyegbe, s bebocsájtást kért a palotába. Idegen országból való
tudós doktornak adta ki magát, aki egyedül képes meggyógyítani a királyt.
Be is bocsájtották a király betegágyához nyomban.
Kati megvizsgálta a király kezeit, megvizsgálta a nyelvét, megvizsgálta
a mellét is, majd bölcs bólogatások közepette kijelentette, hogy
őfelsége hasfájásának oka nem egyéb, mint bosszankodás, s hogy az
ilyenfajta hasfájás ellen csak egyetlenegy orvosság van. Hintsék be a király
egész testét sóval és paprikával, majd varrják be ökörbőrbe, hogy
kiizzadhassa magából a bosszúságot.
A királyi cselédek hozzá is fogtak a gyógyításhoz, de alig hintették be
sóval és paprikával a beteg testét, viszketni kezdett annak a bőre úgy,
hogy esze nélkül ugrott ki az ágyból. A hasfájás elmúlt, az igaz, de úgy
tüzelt a bőre, hogy alig győzték hideg vizes lepedőkkel hűsíteni a cselédek.
– Hol az az átkozott doktor? – kiabálta a király. – Hozzátok ide elém,
tüstént!
Az idegen orvos helyett azonban csupán egy darabka papirost hozhattak,
amit ott leltek, gombostűre szúrva, a hálószoba ajtaján.
Köd előttem, köd utánam,
Imre királyt megtréfáltam,
Itt se voltam, el se mentem,
Azt se tudod, mit mért tettem!
Nevess rajta, s ismerd be:
Okosabb Kati, mint te!
Most az egyszer aztán igazán megharagudott a király. Parancsot
adott nyomban a katonáinak, hogy teremtsék elő a leányt a föld alól is.
Meg is lelték azok Katit, be is hozták, s a király parancsára bezárták a
várpincébe, hogy ott várja be halála óráját. Úgy haragudott reá a király,
hogy saját kezével kívánt végezni vele.
Mikor elfogták volt Katit a katonák, egyetlen kívánsága volt csak.
Hogy magával vihesse kedvenc kócbabáját. A katonák nem láttak semmi
rosszat a kívánságban, s megengedték, hogy magával vigye a babát
a fogságba. Ez a kócbaba éppen akkora volt, mint maga Kati és éppen
úgy volt öltözve, mint ő. Még otthon megtöltötte Kati a kócbaba belsejét
mézzel, s mikor a palota börtönében rázárták az őrök az ajtót, lefektette
a babát az ágyra, s ő maga elbújt az ágy alatt.
Alig szállt alá az éjszaka, jött is Imre király nagy haragos léptekkel,
csak úgy csörögtek sarkantyúi a kőpadlón. Csikorgott a zárban a kulcs,
nyílt a börtönajtó, belépett Imre, s azon nyomban markolatig döfte
kardját a kócbaba mellébe. Fröccsent is ki belőle az édes méz, egyenesen
a király szájába.
– Óh, ha tudtam volna, hogy ilyen édes a véred, Kati, bizony, nem öltelek
volna meg! – jajdult fel a király. – Jaj, micsoda bolond voltam! Hiszen
én magam üzentem érted, hogy gyere, és járj túl az eszemen, ha
tudsz, s lám, amikor jöttél, haragomban meg is öltelek, ahelyett, hogy
feleségül vettelek volna! Pedig jaj, micsoda okos feleség, micsoda okos
királyné lett volna belőled!
Alig ejtette ki ezeket a szavakat, már bújt is elő Kati az ágy alól, s ránevetett
a megdöbbent királyra.
Köd előttem, köd utánam,
Lám csak, újra megtréfáltam!
Itt se voltam, el se mentem,
Azt se tudja, mit mért tettem…
De már nem fejezhette be a versikét, mert Imre király azon nyomban
karjába kapta, csókjaival árasztotta el, s vitte föl nagy boldogan a palotába.
Olyan lakodalmat csaptak, hogy két hétig ömlött a bor az utcákon,
mint a patak vize. Magam is ott voltam, s annyit ettem-ittam, hogy az
oldalam is belefájdult. Még a kutyám is úgy meghízott a maradék csontokon,
hogy fél évig nem tudott átmászni a szomszéd kerítésén. Aki
nem hiszi, nézzen utána!

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap