Wass Albert regényhősei

Szakács János, sze, 01/10/2018 - 00:03

 

Manapság is úgy érezzük, hogy a romániai magyarság önismeretének szolgálatában, hű képet adunk írásbeliségünk minden területéről az irodalomtörténet bármely művelése által. E képbe illeszkedik bele egy erdélyi írónk Wass Albert irodalmi tevékenysége is, aki a két világháború közötti években fejtette ki irodalmi tevékenységét, mint az erdélyi Mezőség közírója és ismerője. Jellegzetes regényhősei a mai élet emberei, függetlenül ezek vallási, nemzetiségi, anyagi vagy nembeli különbözőségétől. Megtalálhatjuk írásaiban a kor jellegzetes szereplőit, rövidebb vagy bővebben körülírt történésekben. Fontos szereplői voltak elbeszéléseiben, az erdélyi román lakossággal kialakított kapcsolatai, melyeket bizonyos rokonszenvvel mutatott be olvasóinak, mint az erdélyi társadalom fontos szereplőit. A következőkben bemutatjuk néhány elbeszélés rövid kivonatát, melyeknek szereplői az erdélyi Mezőség, vagy egész Erdély területén játszódtak le és az író fantáziája által, valamint az akkor élő személyek történéseivel és a körülmények ismertetésével zárulnak le. Anuca. Már második napja tanyázunk a Belóvár alatt. Nagy bakot keresünk. Hatalmas a csendesség. Körülöttünk csak szikrák pattannak ki néha a tűzből s röppennek bele az éjszakába, amint a kis bácsi megpiszkálja a zsarnokot. A fény vibrálva csillan meg a puskacsövön pirosan a fölfelé hajló barázdás parasztarcon. Aztán megmozdul Kiss bácsi, felemeli a kezét s elmutat vele a tűz felett, keletre. Ott a Csongrád mondja oda temette el a szép Anuca, Fileki úrfit csakhogy a sírját nem tudja kívüle senki. Hát tudja, az Anuca apja bács volt a grófnál, ott lakott éppen a Holtyerág végiben, tudja, ahol a legelők kezdődnek, éppen ott volt. Ott volt a pakurárok közt akkor, a Hosszú Simon is. Hej, neki is tetszett erősen a lány. De nemcsak neki, nehogy azt higgye. Megnézte azt akárki, mert olyan lány volt, derék és akkurátus. (Erdélyi Helikon, 1934., 751-753. old.) Vaddisznós Jákob. Tudni kell, hogy régen nem volt úgy a disznó erre felé, mint mostan. A Gyilkostól le a Holtyeráig, de még tova is, a Tór ligeten túl kondaszámra lakta az erdőket s nem kellett a vadász napokig járja a sűrűt, hogy összehajthasson egy-egyet. Igaz, hogy nagyrészt a csudaki báróé volt a vadászat mindenfelé s ha ezek az urak nem vadásztak, más nem zavarhatta a disznót. Még csak éppen Vaddisznós Jákob sem. Egyedül lakott ez az ember, egy rozoga kunyhóban isten vele egyedül, éppen csak egy árva szürke kuvaszával, amelynek Dráku volt a neve. Tenyerével nem sokat törődött Jákob, meg ruháját sem vaddisznóbőrből készítette magának, így a bocskort és bundát sem. (Erdélyi Helikon, 1935., 90-97. old.) Mundruska. Kaufmann Frigyes úr barátsága a nemes Bandi úrral, még a háborús időkben keletkezett. Ennek pedig az lett a következménye, hogy Vaszilika, aki Szamosújvárhelyről hordta ki Nemára a postát, minden második napon, egy szép reggelen, mikor alig volt hó, s patakok loholtak végig a völgyecskében, a Valea St Munga felé, egy ilyen napsütéses reggelen, egy Hindenburg-bélyeges levelet teszen fel Vaszilika, a Bandi úr tornáca könyökére. Gyakran ült ott a vén Mitru, különösen mióta özvegyember. Ül, néz az erdőkön végig, vagy az erdők fölött, bele a levegőbe, bele a múltba. A leány Mundruska az egyetlen, aki feleségére még emlékeztetni tudja, az is szeretett ottan üldögélni... ( Erdélyi Helikon, 1935., 323-333 old.) Mezőségi levél. Ma eszembe jutottál. Ősz van újra, a kerti nyírek halovány reszketéssel lehajtják mélyen fejüket, s ahogy köztük tovamentem, sárga levelek hullottak róluk Bocskoros ember jött szembe velem. Köszönt és megállt. Én is megálltam. Lassú beszéddel szót cseréltünk. Hogy érik a tengeri, másnap szedni kell. Hír jött, esik a marha ára. Kemény a föld, nehéz a szántás. Emelik az adót. A Vaszilika disznója elpusztult s az András tehene is. Tódort és Vaszilikát megsegítjük, a vihar után is, ha bajba van s ők is megsegítenek minket, ha tépett a tetőnk, mert emberek vagyunk mindnyájan s egy földnek fiai. Mindnyájan görnyedtünk egy kicsit az élet alatt s mindnyájan örvendünk egy kicsit neki, ha kegyesen reánk deríti napjait (Erdélyi Helikon, 1938., 666-673. old.) Mósule. Gyakorta fordultam fent a Dealu Brádon, málnaérés idején, mikor a források, erdők szelíd őzeit megszállta a mámoros szerelmi láz s lihegve űzik egymást úttalan bozontokon által. Találkoztam napkeltekor málnázó medvével a Tarnica-patak lankás oldalán s néztem elakadt szemmel a naplementét, mohos sziklacsúcsról, míg alattam figyelő szarvastehenek szűrték át ideges kanálfüleiken a csend ezer neszét Mósule ott fent él a havason, kicsi házában azt őrzi már hosszú évek óta. Hogy mióta, talán maga sem tudja már, talán más sem. Azelőtt régen, azt beszélik, bács volt a havason, háza is volt, családja is volt. aztán az asszony körül jövé fent valami (Erdélyi Helikon, 1939., 692-709. old.) Két nap. Megjöttek az átvonuló román katonák. A mieink, csak ennyit mondott és egyik sem szólt rá semmit. Aztán, amelyik előbb szólt, úgy mondja: bizony a mi testvéreink. Jó testvérek. (Erdélyi Helikon, 1940., 654-666. old.) Sándor bácsi Sajnálom kedves barátom, nem értek oláhul. Így mondta: oláhul. A frissen mázolt Nagyromániában nagy sértés volt ez akkor. A vasutas elvörösödött, rikácsolni kezdett és odahívta a rendőrt. A rendőr szigorú arccal fordult Sándor bácsihoz. Mit mondott, elmondotta a rendőrnek is: sajnálom barátom, de nem tudok oláhul. A rendőr mérgesen kezdett kiabálni, most már magyarul. Román! Úgy kell mondja! Mit oláh! Vége, trekut az oláh. Itt nincs van Magyarország! Itt Nagyrománia! Román! Úgy mondja: román. (Erdélyi Helikon, 1941., 254-261. old.) Ne bántsd a magyart! Jóindulatú, békés nép vagyunk. Megmutattuk, sajnos elégszer, hogy szép szóval fát vághatnak a hátunkon, bárki idegen. megmutattuk azt is, valahányszor úgy rendezte a sors, hogy emberi jogainkat durván megsérti bárki is legyen az, fegyverrel számolunk. Nekünk nem kellenek idegen tartományok. Hódító álmaink nincsenek. Békés, szerető nép vagyunk. Ismerjük a hűség és becsület fogalmait s kitartunk mellettük, akkor is, ha emberfeletti próbát is mérnek ránk. De lelkes erővel védjük azt, ami a mienk. Fél karral, kárpáti határainkat védjük, a hatalmas orosz haderő ellen Mi magyarok, aki apró lényegtelen pont vagyunk, talán ebben a nagy mérkőzésben, ma felemelt fejjel és önérzettől büszkén tekintünk honvédeink felé. Hogy a nagy háború dolga miként végződik, az független tőlünk. Helyzetünket, becsülettelés és emberül megálltuk. Arcpirulás nélkül, büszkén és fölemelt fejjel várhatjuk a sors kezéből a számunkra kijelölt jövendőt. (Keleti Újság, 1944. szeptember 10., 1 old.) A fentieket ki lehetne egészíteni, a kor politikai eseményeinek leírásával, azon események következményeinek ismertetésével, melyek az íróra és regényhőseire hatással voltak. Ne feledjük, hogy utóbbi közleményünk az orosz csapatok erdélyi bevonulása előtti napokban jelent meg. Mindezek után az író főszereplői nem tagadhatók meg utólag, sem tiszta és emberi magatartásukról, függetlenül nemzetiségüktől. Hagyjuk, hogy az utókor ítéletet mondjon az író akkori ténykedései felett és adjuk meg neki az alkalmat, hogy utólag is bebizonyíthassa ártatlanságát.

 

 

Megjelent: Polísz, 2005. 78. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap