Wass Albert: Szent László király (1077-1095)

Szerkesztő C, sze, 01/10/2018 - 00:02

 

 

 

Árpád-házi László, magyarok királya nem csak testi erejével, szálfa termetével
tűnt ki kortársai közül, de tudásával, művészi érzékével és lelki
jóságával is. Isten kegyeltje volt. Nevéhez csodák főződnek és a mondák
végtelen sora. Az ő kívánságára avatták szentté István királyt, Imre
herceget és Gellért püspököt. Halála után szentté avatták őt magát is.
Egy alkalommal László király és serege napokig nem leltek vizet a
sziklás, kietlen karszti tájon. Szomjúság gyötörte a hadat, az emberek kiszáradt
torokkal, elgyöngülve vánszorogtak, és a végpusztulás árnyéka
nehezedett reájok. Végül is aléltan megállt a menet a sziklás, száraz
pusztaság közepén, az emberek eldőltek, halálukra vártak.
László király félrevonult a katonáitól, s térdre borulva hosszasan
imádkozott Istenhez segítségért. Majd lábra állt megint, megmarkolta
súlyos harci dárdáját, s minden erejét összeszedve beleütötte a fegyver
acél hegyét a sziklába.
– Isten nevében vizet fakassz! – kiáltotta.
Abban a pillanatban, ahol a dárda hegye a sziklára ütött, tiszta vizű,
bugyogó forrás eredt, gazdagon öntve Isten áldását az elcsigázott emberek
számára.
Egy másik alkalommal betegség tizedelte seregét. Hulltak az emberek,
akár a legyek. A királyi sereg tábora haláltáborrá változott. László
király sátrában imádkozott, majd fogta íját, kiment a tábor szélére, s nyilát
kilőtte a mező irányába. Az őszi napfényben csillogva szállt a királyi
nyílvessző, majd széles ívben földet ért megint, egy jelentéktelennek tetsző,
kis növényke levelét szúrva keresztül. A király parancsára zsákokba
gyűjtötték annak a növénynek a leveleit, amennyit csak leltek belőle
a környékbeli mezőkön, megfőzték vízben, s a vizét megitatták a betegekkel.
A járvány azonnal megszűnt. Ezt a kis növényt a nép ma is
Szent László füvének nevezi.
Kelet felől a kunok nyugtalanították abban az időben a megtelepedett
magyarokat. Újra meg újra betörtek a keleti gyepűn, és hiába mért rájok
a királyi sereg véres vereséget Cserhalomnál, továbbra is portyázták Erdély
földjét, dúlták, rabolták a népet.
László király többször is kiverte őket az országból.
Egy ilyen alkalommal a fosztogató kunok, hogy életüket mentsék, kiszórták
futás közben a rabolt arany tallérokat, arra számítva, hogy kapzsiságukban
a királyi vitézek abbahagyják az üldözést, és rávetik magukat
az aranypénzre. De László király imája kaviccsá változtatta nyomban
az aranyat, és a menekülő kunokat egytől egyig fogságba ejtették
vitézei. Erdélynek azon a részén ma is találni lehet kis, lapos, kerek, sima
kavicsokat, amit a nép kun talléroknak nevez.
Egy másik alkalommal az erdélyi KERLÉS község közelében csapott le
László király a fosztogató kunokra, akik nyomban futásnak eredtek a közeli
hegyek felé. Üldözés közben a király megpillantott egy kun lovast,
aki sikoltozó magyar leányt cipelt magával a nyeregben. A király üldözőbe
vette a leányrablót, de nehéz páncélos lova hamar fáradni kezdett,
és látni lehetett, hogy nem bírta a versenyt a könnyűlábú kun lóval.
– Szép húgom! – kiáltott oda a király a leánynak. – Százszorta jobb a
halál, mint a rabszolgaság! Rántsd le a gonoszt magaddal együtt a lóról,
s a többit bízd az Úr-Istenre!
A leány megfogadta a tanácsot, s megkapaszkodva elrablójába, oldalra
vetette magát egész súlyával. A ló kiszaladt alóluk, s mindketten a
földre zuhantak. Leugorva lováról, a király párviadalban megölte a
kunt, és megmentette a szépséges hajadont.
Egyszer Torda közelében, kunokat üldözve megint, László király elszakadt
csapatától és egymagában kergetett a dombokon át egy menekülő
portyát. Azok azonban hamar észrevették, hogy csak egy magányos
lovas üldözi őket, és szembe fordultak vele. Mikor felismerték
benne a magyarok királyát, nyomban üldözőbe vették, hogy élve kerítsék
kézre. Már majdnem el is érték célukat, amikor a menekülő László
király hangosan felkiáltott:
– Isten, segíts!
Abban a pillanatban megremegett az üldöző kunok alatt a föld, hatalmas
dördüléssel megnyílt a hegy, és mélységes szakadék támadt üldözött
és üldözők között, melyen ló nem ugorhatott át, s melynek meredek
falait ember nem mászhatta meg. László király megmenekült.
Így keletkezett a nevezetes TORDAI HASADÉK. Szikláin ma Erdély legszebb
vadvirágai nőnek, s lent a mélyben, ahova csak délidőben süt be
a napfény, sűrű páfrányok rengetegében kicsike csermely csobog. Néha
csontokat mos ki viharok után a szakadék aljából. A királyt üldöző kunoknak
és lovaiknak a csontjait, akik halálukat lelték a földindulásban.
Halála után Nagyváradon temették el Árpád-házi Lászlót, s a róla elnevezett
templom előtt, ahol bebalzsamozott teste nyugszik, lovas szobrot
állított emlékezetére a nemzet.
Erről a szoborról mondják, hogy amikor a törökök ellen harcolt Nagyvárad
alatt egy maroknyi magyar sereg, s már a törökök javára fordult a
csata sorsa, egyszerre csak megjelent valahonnan hatalmas lovon egy sisakos,
páncélos óriás, és mázsás buzogányával, rettenetes kardjával rávetette
magát a pogányra. Tucatjával kaszabolta le a törököt. Lepattant
róla a nyílvessző, megcsorbult rajta a kard, s még az ágyúgolyó sem tehetett
kárt benne.
Esze nélkül menekült előle az ellenség, százával adta meg magát. Mikor
a győzelmes magyar sereg bevonult Nagyváradra, döbbenve látták,
hogy a templom előtt Szent László érc-lovát hab takarta tetőtől talpig.
Rohantak a városi urak a templomba, s lám, a szent király testét is izzadtság
borította az üvegbúra alatt. Az éjjeli őr pedig eskü alatt vallotta,
hogy a templom előtt a szobor alapzata egész éjszaka üresen állt, a szobor
nem volt sehol.
Nagy híre és dicsősége volt László királynak az egész világ előtt.
A középkori lovag mintaképeként tisztelték mindenütt. Mikor Európa
lovagrendei összefogtak, hogy visszafoglalják a szent földet a pogánytól,
és a pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot, László királynak
ajánlották fel a fővezérséget, amit ő el is fogadott. De mielőtt a keresztes
hadak egybegyűltek volna, meghalt László király és ez az oka annak,
hogy nem az ő vezérlete alatt indult el a szent föld felszabadítására az
első keresztes hadjárat.
Az első világháború után az Erdélybe becsődülő és az őslakó magyarságot
gyilkoló oláhok megcsúfolták Nagyváradon a szent király szobrát
is. De a feljegyzések szerint mindazok, akik kezet emeltek a szoborra,
különös és titokzatos halállal haltak meg, rendre és egyenként, s tíz év
teltével már egyetlenegy sem volt közülök életben. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap