Wass Albert: Vérszerződés

Szerkesztő A, h, 01/07/2013 - 00:03

 

 

 

Átkelvén az ATIL (Volga) folyón, nehány évig ATILKÖZBEN maradtak a
magyarok, azonban nem telepedtek meg ezen a földön. Csupán nyájaikat
legeltették, és sátorszekereiken tanyáztak.
Táboraik törzsek szerint oszlottak meg, a törzseken belül pedig nemzetségek
szerint. Egy-egy nemzetség szekértábora kör alakban helyezkedett
el, nehéz, vasalt rúdjaikkal kifele, mint a sündisznó tüskéi. Ez a
módszer támadásokkal szemben hatásosnak bizonyult.
Egy szép napon görög követ érkezett a magyarok táborába, több szekérre
való ajándékot hozva Bizáncból. Felvonultak ELŐD elé, aki a ma-
gyarok KENDÉJE volt és azt kérték tőle a császár nevében, hogy mint Bizánc
szövetségese indítson hadat a szomszédos besenyők ellen. A KENDE
válasza meglepte a görögöket.
– Nekem nincs hatalmam a hadsereg fölött – felelte Előd, magyarok
kendéje –, én csak békeidőben uralkodom. Ha háborúra kerül a sor, a
törzsek fejei GYULÁT választanak maguk közül és ő a főparancsnok, akinek
mindenki engedelmeskedik, még én is.
A görögök unszolására Előd tanácsba hívta a hét magyar törzs vezéreit.
A hét vezér visszautasította a görögök ajánlatát. Nem kívántak háborút
csupán a háború kedvéért, még gazdag ajándékért sem.
A csalódott görögök visszatértek császárukhoz, és jelentést tettek sikertelen
útjokról. A császár krónikása pergamenre írta a nomád magyaroknál
tett látogatás útján szerzett különös tapasztalatokat.
“Béke idején a KENDE uralkodik a magyarok felett” írta föl a krónikás,
“míg háború idején a GYULA, akit a törzsek fejei választanak”.
Atilközben állomásozva a magyarok előkészületeket tettek a nagy
útra, Attila örökségének visszafoglalására. Portyák kalandozták be
nyugat felé a völgyeket hágót keresve a hegyeken át, melyen át lehessen
vontatni a nehéz szekereket. Hogy biztosítsák a zavartalan
átvonulást, szövetséget kötöttek a szászokkal is, Álmos fiának, Árpádnak
leányát, a megkeresztelkedett Ágotát feleségül adván a szászok
hercegéhez.
Leó, görög császár, többszöri felszólítása után LEVENTE, egy sereg fiatal
harcos élén elindult a görögök megsegítésére a bolgárok ellen.
A magyarok ugyanakkor szerződést kötöttek Kijev hercegével, mely
szerint a szlávok elvállalták, hogy jó előre kiirtják az erdőt a vonuló magyarok
előtt, és a szekerek számára utat építenek a Vereckei-hágón át.
A szlávok boldogok voltak, hogy ilyen könnyűszerrel megszabadulhattak
veszedelmes új szomszédoktól, és vér helyett verejtékkel fizethettek
a szabadulásért.
Végül is a magyarok készen voltak a nagy útra. Elérkezett az ideje,
hogy vezért válasszanak maguknak, aki egyesíteni tudja a törzseket, és
elvezeti őket Attila földjére. ÁLMOS kürtje nagytanácsba hívta a törzsek
vezéreit és a nemzetségek fejeit.
Díszpompába öltözve jelentek meg a vezérek és a nemzetségfők, köztük
a három újonnan csatlakozott KABAR törzs vezérei is. Csillogott a
napfény a kócsagtollas, ékszeres forgókon, kardmarkolatokon, menték,
kacagányok gyöngyökkel díszített aranyláncain. Csupán öreg Álmos
állt ott egyszerű öltözetben, Attila puha, fekete bőr-öltözetében. Talpig
fehérben állt mellette a táltos. Mégis mindannyian levették fövegüket,
amikor Álmos és a táltos megjelentek a nagytanács előtt, mert ők hozták
magukkal a nemzet két legféltettebb kincsét, az ÚR Kardját és egy egyszerű,
fából vájt kupát, melyből valamikor a nagy Attila ivott.
A nagygyűlés sátrát négyzet alakban vette körül az egybegyűlt nép.
Az egyik oldalon, rang szerint állva, a harcosok. A másik oldalon, színpompás
viseletükben a nyájak gondozói. Elöl a csikósok, majd a gulyások,
aztán a juhászok és végül a kanászok. A harmadik oldalt asszonyok
és lányok töltötték meg, színpompás viseletben, a negyedik oldalon pedig
néma türelemmel álltak az öregek.
Bent a nagy sátorban hosszúra nyúlt a tanácskozás, de odakint néma
türelemmel várakozott a tömeg. Végül is félrelebbent a bejárat bőrfüggönye,
és vén Álmos lépett ki rajta s mögötte a törzsek vezérei. A tömeg
felé fordulva beszélni kezdett Álmos.
– Eljött az ideje, hogy visszaszerezzük örökségünket, Attila földjét.
Úgy kívánja a törvény, hogy közös vezért válasszon magának a nemzet,
aki úgy háborúban, mint békében összetartsa a törzseket, mert nem lesz
könnyű ám visszafoglalni őseink földjét, és még nehezebb lesz megtartani
azt. Nemzetté kell kovácsolódjanak a törzsek megint, egy vezér és
egy akarat alatt, mint ahogy Attila idejében volt.
– Hosszú éveken át én voltam egy vándorló törzs vándorló vezére. Az
én időm eltelt már. Hajam fehér, és az égi mezők őrei lassanként nyitják
már számomra a kaput a Hadak útja felé. A törzsek vezérei idősebbik
fiamat, Árpádot választották, hogy egy életre a nemzet legfőbb vezére
legyen.
A hét vezér pajzsot tartott Álmos fia Árpád elé, és ahogy Árpád rálépett
a pajzsra, a pajzzsal együtt magosan a fejük fölé emelték. Egyenesen
állt ott, a magosra emelt pajzson, barna haján megcsillogott a nap fénye,
és bátor sas-szeme messzire elnézett a tömeg fölött. Kezében ott
csillogott Isten kardja és egyenesen nyugat felé mutatott.
– Éljen Árpád, magyarok vezére! – szakadt fel a tömegből az ujjongás.
– Vezess, Árpád vezér!
Attila fakupájával a kezében előre lépett a táltos.
– Lépjetek elém, hét vezérek – mondta a táltos hangos szóval –, és ti,
kabar vezérek, kik csatlakoztak hozzánk, ti is lépjetek ide! Esküdjetek
hűséget Árpádnak és örökös leszármazottainak!
Egyenként léptek a vezérek a táltos elé. Egyenként vágtak eret karjukon
és csöppentették vérüket Attila kupájába. Utolsónak maga Árpád.
A táltos bort öntött a vérhez, loccsantott belőle a földre, majd nehány
csöppet a szél minden irányába. Aztán a vezéreknek nyújtotta a kupát
és sorra mindegyik ivott belőle.
– A mai naptól kezdve – mondta hangos szóval a táltos – minden magyar,
minden hun és minden kabar egy nemzetté váljék, mint ahogy
eggyé vált a vér ebben a kupában.
ekét teljes uralkodói díszben, és szórta a magot a tarisznyából a felszántott
földbe. Az utolsó barázda végén vén Álmos megállt.
– Örökre való kötést tettünk veled, magyarok földje – mondta lassú,
mély, zengő hangon –, kötést tettünk és megpecsételtük azt vérrel és verejtékkel.
Vérünkkel érdemeljük ki ezt a hazát, és verejtékünkkel tartjuk
meg magyarnak. Bármennyi vért és verejtéket kívánjon tőlünk ez a föld,
nem panaszkodunk miatta. Cserébe annyit kívánunk csupán, hogy
asszonyaink termékenyek legyenek, gyermekeket szüljenek, akik továbbviszik
ezt a kötést, és boldogan ontanak vért és verejtéket ezért a
földért, amikor mi már nem leszünk.
Azon az éjszakán Turulfia Álmos, egy vándorló törzs vándorló vezére,
átszenderedett békésen a másik világra, ahol fehér ménje várakozott
már reá a csillagporos égi mezőkön.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap