Wass Albert világlátása

Jókai Anna, sze, 01/10/2018 - 00:12

 

 

 

 

Kedves Barátaim, kedves Mindannyian!
 

Azzal szeretném kezdeni, hogy egy Wass Alberttől látszatra, de csak látszatra távol álló nagy személyiség Hamvas Béla mondott egyszer valamit. Azt mondta, hogy vannak olyan írók, akiknek az életműve még a haláluk előtt öt perccel is nagyon fontosnak látszik, nyüzsögnek körülöttük, óriási szenzációt csapnak belőle, és a haláluk után öt perccel már nincsenek sehol. És azt is írta Hamvas Béla, hogy ugyanakkor létezik az a csodálatos tünemény, hogy akár évtizedekre, sőt évszázadokra elhallgathatnak valakit, akinek a művészete, az eszmeisége mint a búvópatak egyszeriben csak kibukkan, és száz év után mindannyian csodálhatjuk. Azt hiszem, hogy Wass Albert életére, látásmódjára ez a legjellemzőbb; hogy mindent elkövetnek – mint látjuk, napjainkban is –, hogy meg nem történtté tegyék ezt a különös jelenséget, amire mi, magyarok és gondolom, jobb érzésű írók is büszkék vagyunk – ez azonban nem fog sikerülni. Nem fog sikerülni, mert az érték önmagáért mindig megvan és mindig meg fog felelni. Én, amikor arról gondolkodtam, hogy inkább meditációnak nevezhető előadásomnak milyen címet adjak, akkor azt gondoltam, hogy semmiképpen sem arról fogok beszélni, hogy mi volt Wass Albertnek a világnézete, mert nekem a világnézetekből elegem van. Úgy néz ki, hogy mindenki nézi a világot, de nem ért belőle semmit, vagy legalábbis nagyon kevesen. Nem világnézetre van szükségünk, hogy bambán bámuljuk azt a rettenetes dolgot, ami körülvesz minket, és az egyetlen, tűnő életünket megnyomorítja, hanem világlátásra. A nézés és a látás között óriási differencia van. Ha valamit látunk, akkor mintegy átvilágítjuk, meglátjuk a történetét, meglátjuk az okát és meglátjuk a célját. Nekem Wass Albert világlátása az, ami közel hozza az ő személyiségét, és gyanítom – amikor ezeket az igazságtalan támadásokat és esetenként prekoncepciós vádakat hallom vele kapcsolatban –, hogy ez nem is annyira az írónak szól, bármilyen furcsa, hanem ennek a világlátásnak. Annak a valaminek, amit ő vállalt a világban. Tudniillik ez az, ami teljesen ellentétben áll az újabb évszázadnak a felületes szemléletével, s azzal, amit nagyon sokan szajkóznak is, bele is akarnak verni a mi fejünkbe; történetesen, hogy az írónak többé nem feladata és semmiképpen sem szerepe, hogy a világ igazi dolgaihoz hozzászóljon. Azt mondják, valahogy úgy vélekednek, hogy legyen olyan az író, mint a mesebeli lány, az a hoztam is, vittem is, adtam is, nem is, minden félreérthető, minden kimagyarázható, szóbűvöletekbe merülnek az emberek, csak az ne legyen benne, hogy az odaforduló olvasó olyan támpontot találjon, ami által az élete perspektívája megnyílik. Ezt nem szereti a mai irodalomnak egy része. Ez hatalmas nagy bűn; az írástudók árulásának az egyik ékes bizonyítéka, nem tartanánk ott, nem tartana ott ez az ország – hitem szerint –, nem tartana ott a világ, a sokat bálványozott Európa sem, hogyha az írástudói nem álltak volna ki ebből a sorból, és ne kezdték volna el azt éreztetni, hogy ez többé nem a dolguk. Itt van az eb elhantolva, hogy fájdalmas dolog, hogy egy ember – amilyen Wass Albert volt – emigrációba kényszerülve ötven könyvet írhatott meg ékes, szép magyar nyelven, és van még egy hallatlan nagy vétke szegény Wass Albertünknek, az, hogy őt még olvassák is. Tetszik tudni, hogy ez milyen óriási vétek ebben a magyar világban? Emlékszem, amikor a Nagy Könyvnek volt az egyébként eléggé elhibázott vetélkedője, abban a Nagy Könyvben igen előkelő helyezést kapott többek között A funtineli boszorkány és még néhányan, és néhányan azok közül, akik úgy gondolják, hogy kizárólag ők oszthatják az észt Magyarországon, azoknak még a nyoma sem volt ott ezen a listán. Na most, ez önmagában nem jelent semmit, mert ismerjük el, az, hogy valakit olvasnak, az még nem jelenti azt, hogy az egyúttal érték is. Én most Önöknek csak tapintatból nem mondok olyan férc-írót, akit olvasnak, és egyáltalában nem értékes. Na de, az micsoda nagyszerű dolog, hogy valaki emigrációban keserves létkörülmények között tud összehozni egy olyan életművet, amit a halála után nemcsak, hogy olvasnak, hanem fölfedezik, ahogyan hallottuk itt az előzőekben: olvasókörökben tanulmányozzák! Hát ez óriási vétek! Én el tudom képzelni azoknak az irodalmároknak a lelki helyzetét, akiket ettől megüti a guta. Gondoljanak ebbe bele, hogy milyen dolog az, hogy most itt van ez a Wass Albert, s ráadásul eszméi vannak, ilyen dolgokat mond, hogy „Haza”, meg „Isten”, meg „emberszeretet” – hát ez borzasztó, és még olvassák is! Igen, Barátaim, tudniillik ez az az eset, amit Hamvas mondott, hogy vannak emberek, öt perccel a haláluk előtt olyan nagyon fontosnak tűnők, és utána elporladnak, és a fordítottja is létezik.
Wass Albert számomra egy olyan gondolkodásmódnak a megtestesítője, egy olyan világlátásnak, amivel én tökéletesen egy tudok vele lenni, talán ebből következik, hogy soha nincs problémám, ha ez ügyben meg kell szólalnom, tudniillik ő az, aki minden előzetes hazugság és minden rácsorgatott máz ellenére éppenhogy nem a gyűlöletet, és éppenhogy nem az ellentétet hirdeti a világban. Ez a döbbenetes, hogy hogyan lehet valamiről, ami fehér, nagyon ügyes szófacsarással bebizonyítani, hogy tulajdonképpen fekete. Felolvasok Önöknek például egy részletet: egy juhos gazda, egy öreg román (gondoljanak bele, román ember!) mondja Wass Albert egyik könyvében, hogy „Isten békességre teremtette az embert és nem háborúságra, s mindenkinek megadta a maga helyét, hogy hogyan éljen és mit végezzen. Az Úristen tudja, mit csinál”– mondja ez az egyszerű öreg román ember, aki azután olyan sorsra jut, hogy agyonverik, amikor megvédi a magyar papot. Ez a könyv nem a gyűlöletről szól, ez a rettenetes emberi természetről és az ezzel szembefeszülő szeretetfilozófiáról beszél. Gondoljanak arra is, hogy amikor nálunk a rendszerváltás bekövetkezett, és tulajdonképpen bekövetkezett ez a Wass Albert-reneszánsz – ami azóta is hála Istennek tart –, milyen fontossá váltak azok a gondolatok, amelyeket ő képviselt; és nem csak a szépirodalomban – sőt, számomra talán nem is a szépirodalomban. Mindannyian, akik megéltük, hogy a reménységeink hogyan váltottak az ellenkezőjére, rendkívül fontos barátot és támaszt találunk abban, amit ő a kényszerű számkivetettségben is elmondott. Például 1993-ban egy barátjának írt, és kifejezte az aggodalmát onnan a messzeségből. „Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy senki sincs tisztában az egész valósággal, csupán csak egy kis részével annak. Rossz kezekben van a hatalom, és rossz kezekben van a magyar pénz.” (Tessék, milyen egyszerű, milyen igaz). Egyenként állítanak félre bennünket. Kell egy ember” – írja, és utána felsóhajt, hogy „van-e ilyen?”. Ezek rendkívül aktuális szavak.
Wass Albert 1994-ben a választások előtt üzent még Magyarországra. Azt mondja, hogy három nagyon fontos dolgunk van. Fölébreszteni a nemzeti öntudatot – a nemzeti öntudatról egyébként – a más skatulyába helyezett, de szellemgondolkodóként idetartozó – Hamvas úgy vélekedik, hogy a nemzeti öntudatra azért van szükségünk, hogy a népek rangsorába el tudjuk helyezni magunkat. Ez nem egy kiirtandó dolog, nem a másik lebecsülését és gyűlöletét jelenti, pusztán azt, hogy tisztában vagyok azzal az Isten által kapott feladattal, amit nekünk kell az egész dicsőségére megvalósítani. Ezt mondja ő is a ’94-es választások előtt, hogy fel kell ébreszteni a nemzeti öntudatot. Meg kell vizsgálni a jelölteket, és ki kell szűrni közülük azokat az erkölcsileg méltatlan egyedeket, akik már egyszer elrontották a dolgot. S végül azt mondja, hogy kellene egy közös tábor. Valami olyan, ami összehozza a lelkeket, és megküzd az ellenerőkkel. S még valami nagyon fontos dolgot mond. Hivatkozik arra a régi magyar közmondásra, aminek talán soha nem volt nagyobb aktualitása, mint mostanában, a reménnyel és forrongással teli napokban: hogy segíts magadon, és Isten is megsegít. Figyelmeztet minket arra, írástudókat és nem írástudókat, kétkezieket és mindenkit, hogy ha egy olyanfajta tespedtség, egy olyanfajta fásultság lesz úrrá a lelkeken, hogy mindent csak az égiek hatalmától várunk, akkor semmi nem fog történni. De a fordítottja se volna jó, hogyha egyáltalán nem kérünk kegyelmet a világ intéző urától, s azt hisszük, hogy a saját okosságunk majd megment minket. Egyszerűen arról van szó, hogy egy kettősséget kell megvalósítani, tudni azt, hogy mikor van szükség a saját cselekvésünkre, és ehhez honnan meríthet az ember erőt. Ha ma még élne Wass Albert, és ugyanazzal a vigyázó és szeretetteljes figyelemmel nézne a mai közéletre, én azt hiszem, hogy most egy kicsit aggódna. Aggódna minden reménységeink mellett. Itt már én hadd fűzzem hozzá, mint olyan író, aki sokat járok ebben az országban – a legeldugottabb, legkisebb faluba is szeretettel megyek, ha úgy várnak –, hogy valahogy azt látom, hogy kis csoportok lelkesültsége mellett fásultabb lett a világ, fásultabb lett az ország. Míg két-három évvel ezelőtt jobban összetartotta, a „tábort” valami; ma nagyon sokan mondják azt, hogy úgyse lehet semmit se csinálni. Azt üzeni Wass Albert, hogy az utolsó szusszanásig lehet valamit csinálni. Segíts magadon, és Isten is megsegít. Semmi nem fogja megmenteni azt a nemzetet, amelyik nemcsak fáradt, hanem fásult is. Tudniillik a fáradtságot – hát ki ne volna fáradt közülünk, elég volt abból, amit megéltünk, és amit velünk csinálni óhajtanak – ki lehet aludni. Alszom egy jót, és Isten kegyelméből frissen ébredek. A fásultság veszélyesebb, mert a fásultságnak a következő állomása a megkövülés. Egy megkövült szívű nemzetet semmi nem fog fölébreszteni többé. Nekem meggyőződésem, hogy ha ő itt volna, és ha élne, akkor azt mondaná, hogy azt a kicsit mindenki a saját portáján tegye meg. Azután 1996-ban, még további illúziók vesztése után azt a kérdést teszi fel magának ez a bizony szomorú öregember, mondjuk ezt ki őszintén: az ő élete nem egy optimista „hurrákiáltás”, ő nagyon jól ismerte az emberi természetet ahhoz, hogy ne tudjon örülni, hogy mivé fajult ez a gyönyörű világ. Azt kérdezi ez a szomorú öregember: „Hova mehetnék haza?” Hányszor kérdezzük meg mi is – nem tudom, hogy vannak Önök vele – hogy hol van a hazám, hova mehetnék haza, hol érezhetném azt, hogy nyugodtan beszélhetek, és azt élhetem, amit akarok. Azt mondja: „A változó világ rányomta a pecsétjét mindenre. Beszennyezte a gondolkodást, újfajta urakat ültettek az üresen maradt székekbe és a feldúlt otthonokba. Ami van, a mi számunkra már nagyon idegen. A hajunk megőszült, arcunk elbarázdásodott, nagyon is ideje már, hogy behunyjuk a szemünket és álmodjunk arról, ami nincs.” Tehát egy olyan korszakban, amikor a rendszerváltás után mindössze hat-hét esztendővel eufóriában kellene lenni, ő érzi, hogy valami kezd elveszni, hogy valami nem úgy van, mint ahogyan kellene. És nem tudom, Önök hogy vannak ezzel, de egy nyílt és változatlannak hitt diktatúrában az ember könnyebb szívvel viseli el az elnyomatást. Lehet, hogy ebben én tévedek, de akkor úgy vagyunk vele, hogy úgyse lehet semmit se csinálni, ez van; bízunk abban, hogy majd egy mérlegen megmérjük az életünket és a tetteinket. Az igazán elkeserítő az, amikor az ember valami jóra vágyott, amikor teljes szívével és lelkével belement valamibe, s aztán kiderül, hogy a rosszat nem a jó váltotta fel, hanem egy másképpen és sokkal bonyolultabban rossz. Ezt látja Wass Albert, hogy minden hiába volt, és ez okozza kétségbeesését. De ebben a kétségbeesésben is ott van, hogy akkor is, az utolsó szusszanásig tenni kell, ami nekünk a dolgunk. Gondoljanak arra, hogy milyen szomorúság lehetett neki odakünt az idegenben, amikor az ott élő magyarokban is csalódnia kellett. Nem ünneprontás, ő maga írja, hogy ebben az amerikás, kanadai világban egymillió-százötvenezer magyar emigráns él. S neki volt egy nagy álma. Hogy ezt a szétszabdalt és igazságtalanul megcsonkított Magyarországot meg kellene ismertetni a Nyugat szerencsésebb fiaival – akiknek fogalmuk sincs róla, ma sincs fogalmuk, nem értik igazában, hogy itt mi történt – meg kellene ismertetni Erdélyről, történelemről, tényekkel, könyvekkel, s volt egy olyan álma, hogy meg kellene csinálni ezt a könyvsorozatot, s kiszámolja magában drága halott barátunk, hogy ha ennek az egymillió-százötvenezer embernek csak a tíz százaléka adna tíz dollárt, akkor ezt meg lehetne valósítani. Azután leírja, hogy nyolcszáz ember akadt. Kérem, ez sok mindent elmond, sok mindent elmond arról, hogy magyarnak lenni nem szavakban kell; nem abban kell, hogy esetleg magyar bálokon összejönnek és fölteszik a pártát – bár az is nagyon szép és fontos –, de elsősorban azon múlna talán, hogy milyen apró áldozatokat hoz érte az ember, és ez a honi viszonyainkra is jellemző. Ő az emberi természetből ábrándult ki. Neki végtelenül fájt, hogy azt kellett látnia, hogy az az ember, aki idealizmusával és kétségtelen igazságával, (mint) szinte Don Quijote-ként száll szembe a világgal, nem szélmalmok ellen harcol, hanem a nagy inkvizítor kegyetlen világa ellen, és még Sancho Panzája sincsen, mert a hűséges szolgák is leváltak, és inkább zsoldba álltak. Tehát egy rettenetes egyedülvalóság – ezt engedjék meg nekem, mint írónak, hogy ezt mélyebben átérezzem, mint talán más –, látom magam előtt ezt a férfinak is szép és daliás embert, ahogy megy az öregségbe, ahogy megy az elmúlásba, és azt érzi, hogy az a haza, az az ország, amelyikért ő annyit szeretett volna tenni, az egy „fordulatot” nem tudott felhasználni, és újabb rossz helyzetbe süllyed. Én nem csodálkozom azon – bár hitem és tudásom szerint nagyon sajnálom, hogy így történt –, hogyha igaz, hogy önkezével vetett véget az életének. De mondok Önöknek egy párhuzamot: Márai Sándor is ezt tette. Mind a ketten öregek voltak, mind a kettejüknek elege volt a világ packázásaiból, mind a ketten tudták, hogy van egy szakrális, spirituális hatalom az ember élete fölött, de azt is látták, hogy most már öregségükre és magányukra a harc eléggé kilátástalan. Ma Magyarországon nagyon sokan vannak, íróbarátaim között is, akik azt mondják, hogy hát ők akkor már Márai Sándort szeretik és nem Wass Albertet. Ez is nagy csacsiság, tudniillik, az esztétikában mindenkinek lehet más és más árnyalatbeli ízlése, ez azonban nem jelenti azt, hogy minden csak egyformán lehet jó. Márai Sándornak más volt az emberi és írói alkata, de higgyék el nekem, hogy egyvalamiben nem különbözött Wass Alberttől, mégpedig hogy mindig kíméletlenül és következetesen kimondta, hogy ez, ami a mostani Magyarország, ez neki nem kell. Én csodálom is, hogy Márait még nem tépték darabokra, talán ez azért van, mert őrült szerencsével az egyik regénye végigjárta a Nyugatot, és nálunk a sznobéria arra nagyon vigyáz, hogy ha ez megtörténik, akkor ne lehessen szidni. Márai Sándor mondta azt a rendkívül éles mondatot, hogy „A kommunistáktól még nagyon nehéz lesz megszabadulni, mert amikor már nem a hatalmat, nem az eszmét védik, akkor a zsákmányt védik, és ez még sokkal veszélyesebb.”. Nyugodtan mondhatta volna Wass Albert is. Higgyék el, a nagy szellemek és a nagy lelkek egy másik régióban találkoznak, és ha van az Istennek asztala, ami nyilvánvalóan nem kőből van, biztos vagyok benne, hogy ott vannak, abban is biztos vagyok, hogy ők nem ellenségek, csak azok, akik butaságukban nem tudják megkülönböztetni a hazugot az igaztól és a jót a rossztól. De, hogy ne fejezzük be sem ezt a konferenciát, sem az én mondandómat azzal a keserű tanulsággal, hogy lám, ez annak a magyar embernek, annak a magyar alkotónak a sorsa, aki az életét teszi fel egy ügyre, azért én mégis azzal az 1997-es Wass Alberttel szeretném befejezni, aki talán már látja a rázuhanó öregség végső csapdáit, aki talán már tudja, hogy nem tud kievickélni ebből a kelepcéből, de még egyszer összeszedi a lelkében azt, amit nekünk üzenni akar, és éppen a fiainak üzeni, akiknek sok mindent tovább kellene ebből az ügyből vinni. Azt írja, hogy a gyökér megszólal. S ez a gyökér-hasonlat számomra nagyon fontos emberként is, íróként is. Oly sokszor elmondom, tanítványaimnak is mondtam, hogy az, hogy az ember ide gyökeredzik, ebbe a magyar kultúrába és ebbe a nemzetbe, ez nem azt jelenti, hogy nem lehet nagy ágakat növeszteni. A gyökerünk van itt, de ezzel a gyökérrel, hogy úgy mondjam országhatáron kívülre, az egész világ számára adhatunk édes és zamatos gyümölcsöket, de a gyökerünk itt van, és ebből a magyar gyökérből adjuk. Tudják Önök mindannyian, hogy nincs a világnak olyan szeglete, ahol ne volna egy áldott kis magyar ember, aki valamit megpróbál csinálni. Már nem a hazájának, de legalább a nagyvilágnak. De a gyökérre vigyázni kell. Hiszem, hogy a legnagyobb bajt ott követtük el, amikor bekövetkezett Isten kegyelméből az a szinte előre nem látható fordulat, hogy szabadságba fordulhat ennek az országnak az élete, hogy elfelejtettük a gyökereket megnézni, hagytuk, hogy a gyökér ott rohadjon, ahol van. Helyette nyesegettük, nagyon aranyos kis bokrokat nyírtunk, és a gyökér maradt változatlan. A gyökereket kell megújítani. Ezt írja ő, ezt üzeni, hogy volt egyszer egy tölgyfa, egy hatalmas nagy tölgyfa, ami alá odajártak az emberek hűsölni, melegedni, árnyékba vonulni, és ezt a hatalmas tölgyfát egyszer egy olyan vihar sújtotta, hogy a villámcsapás kettévágta, jóvátehetetlenül elpusztult a tölgye, s jóvátehetetlenül elpusztult ez a gyönyörű lombkorona. Ami maradt belőle, azt az emberek pici kis praktikus szokásaikhoz híven földarabolták, elhordták tüzelőnek, elégették a kályhában. Úgy tűnik, megszűnt az éltető gyökérből származó hatalmas, életet adó tölgyfa. De milyen az Isten csodája, milyen a Teremtés csodája, elmúlik egy év, elmúlik két év, elmúlik három év, és a gyökerek mellett megjelennek a cserjék. Újra kihajt a gyökér. Jön az újabb fa. A csíra hajtott ki. Erre a csírára kell nagyon vigyázni. Amit egyébként Babits úgy fejezett ki, hogy a gazda bekeríti házát. Vigyázz, mert nem minden tavasz igazi tavasz. Amit Ady a maga módján úgy fogalmazott meg, hogy a magot a hó alatt őrizni kell addig, amíg ki nem csírázhat. Ezt teszi a mi kedves barátunk és csíraemberünk, akiből kijő ez a jövendő, hogy a gyökerekre figyel, ahol újra megindult a növekedés. „Növeli a jó föld, cselekszi nem más, mint maga a hatalmas Isten. Jól vigyázzatok hát, fáradt emberek. Megszólalt a gyökér, indulnak a nedvek, hamarosan új tölgyfánk nől a dombon, Isten örömére, ember vigaszára úgy, ahogy én mondom.” Mondta ’97-ben; ’98-ban meghalt, de az élete nem semmisült meg. Itt van, és higgyék el, hogy a szeretetet érzi, mi pedig a felelősséget érezzük. Nem azért kaptuk ezt a gyönyörű életet, ami nagyon keserves, de néha valóban gyönyörű, nem azért kaptuk, hogy úgy menjünk el, hogy nem cselekedtük meg azt a legkevesebbet legalább, amit ránk bíztak. Én ezzel fejezem be ezen a különös februáron, egy reménykedő március előtt, hogy Isten óvja Magyarországot, és bármilyen furcsa, Isten éltesse Wass Albertet ott, ahol van! Köszönöm.

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap