Wass Albert: A zenélő ezüstkecske

Szerkesztő C, h, 01/22/2018 - 00:02

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú
malac túr, volt egyszer egy király, aki nagyon szerette a zenét.
Csodálatosan szép palotában élt ez a király, melynek falai alabástromból
voltak, s az alabástromfalakat minden oldalon drágakövek díszítették.
Olyan gyönyörűszépek voltak ám azok a falak, hogy aki arra járt,
nem győzte csodálni.
Büszke is volt a király a palotájára, csupán egyetlen szépséges lányára
volt büszkébb. Őrizte is a lányát, maga mellett tartotta még országos
dolgai közepette is, nehogy valami arra kószáló herceg-úrfi elrabolja a
szívét. A palota hófehér alabástromfalait pedig katonáival őriztette, nehogy
piszkos kézzel hozzájuk nyúljon valaki, vagy éppen bemocskolja
sárral. Meg aztán őrizni kellett ám a falakat díszítő sok drágakövet is.
Egy kegyetlenül hideg téli éjszakán fiatal katonalegény állt őrségben
a falak alatt. Fázott a szerencsétlen nagyon, ahogy ott taposta a havat fel
s alá, keserűen gondolt arra, hogy lám, a gazdag urak tűznél melegednek,
prémes takarók alatt alszanak, míg a szegény fagy meg a zimankós
hidegben. Úgy nekikeseredett a szegény katonalegény, hogy fogott egy
darab szenet, s felírta a telehold világánál a fehér alabástromfalakra
nagy, fekete betűkkel:
Pénzesé a világ, szegényé a semmi,
Szegény katonával nem törődik senki!
Másnap reggel, ahogy jönnek a palotás tisztek megvizsgálni az őrséget,
hát biza, látják a csúnya, fekete írást az alabástromfalon!
– Híjnye, a dolgodat! – estek neki a szegény katonalegénynek. – Ki firkálta
ezt a csúfságot oda?
Mit tehetett egyebet a szerencsétlen? Bevallotta, hogy bizony ő írta azt
oda, nagy keserűségében. Vitték is nyomban a király elé.
– Azé a világ, akinek pénze van, mi? – mordult rá őfelsége haragosan.
– Bizony azé – felelte bátran a szegény katona, s ahogy fölemelte szemét,
hogy a királyra nézzen, tekintete megakadt a szépséges királykisasszonyon,
aki ott ült az apja mellett, a trónuson. Olyan szép volt, hogy
még a szája is tátva maradt a szegény katonának. Úgy megbűvölte a királykisasszony
szépsége, hogy még csak nem is hallotta a király szigorú
parancsát:
– Adjatok neki tíz véka ezüstpénzt, s falazzátok be a pénzzel együtt,
hadd lássuk, mire megy vele!
Vitték is szegény katonát azon nyomban s tíz véka ezüstpénzzel
együtt béfalazták a királyi kertet körülvevő kőfal alatti pinceüregbe.
Hadd legyen övé a világ a sok pénz segítségével!
Úgy esett azonban, hogy a szépséges királykisasszonynak nagyon
megtetszett ám a fiatal katonalegény. Töprengett hát erősen, hogy miképpen
segíthetne rajta, de hiába, nem tudott semmi okosat kisütni.
Közben egy szegény ötvösember, aki ott élt a kertet körülvevő kőfalon
kívül, likat ütött éjszaka a befalazott katonához, és beszólt hozzá:
– Nyújts ki néhány ezüstpénzt, katona, és én ellátlak ennivalóval,
hogy éhen ne pusztulj!
A katona kinyújtott a likon egy maréknyi ezüstpénzt, és a szegény ötvös
vizet és élelmet csempészett be az üregbe. Éppen arra járt a királykisasszony
kedvenc cselédlánya, s meglátta, hogy mit csinál az ötvösmester.
Szaladt is a királykisasszonyhoz nyomban a hírrel, hogy ne sírja
ki a két szemét, mert lám, él még a szegény, befalazott katona. Megörvendett
ám nagyon a királykisasszony. Hívatta is titokban, az éjszaka
leple alatt az ötvösmestert.
– Ide figyelj, ötvösmester – mondta neki –, tudnál-e készíteni egy
ezüstkecskét, elég nagyot ahhoz, hogy egy katona elférjen a hasában?
– Tudni tudnék – felelte az ötvös –, ha lenne ezüstöm hozzá…
– Mondd csak meg a befalazott katonának, hogy én küldtelek – parancsolta
a királykisasszony –, s azt üzenem neki, hogy adja ki neked
mind a tíz véka ezüstöt, amit a királytól kapott. Te pedig csináld meg
belőle a kecskét, kulcsra járó ajtóval az oldalán, s üzenj, amikor elkészültél
vele!
Ment is az ötvösmester, még az éjszaka sötétjében, egyenest a kőfalhoz,
s mondta a likon át a katonának, hogy mit üzent a királykisasszony.
Ki is adta neki a katona nyomban mind a tíz véka ezüstöt. Az ötvösmester
pedig nekilátott a munkának azon nyomban, s mert ügyes kezű mesterember
volt, el is készült a kecskével, pontosan, ahogy a királykisasszony
rendelte volt. Még maradt is az ezüstből egy vékára való, munkabérnek.
A királykisasszony megnézte az ezüstkecskét, kinyitotta az oldalán
lévő kicsi ajtót, s bétett oda egy alabástromból készült zenélő dobozt.
– Most pedig vidd ezt az ezüstkecskét a szegény befalazott katonának
– parancsolta –, mondd meg neki, hogy én küldöm. Mondd meg azt is,
hogy amikor egyedül érzi magát ott a falban, csak húzza föl a zenélő doboz
rugóját ezzel az aranykulccsal, s olyan bűbájos zenét hall majd,
hogy minden bánata elmúlik!
Vitte is az ötvös az ezüstkecskét az éjszaka sötétjében a királyi kert falához.
Megtágította ügyesen a likat, s bétolta azt a szegény katonához.
Átadta a királykisasszony üzenetét is, azzal szépen visszarakta a köveket
a likba, hogy senki meg ne lássa a csalafintaságot.
Mihelyt magára maradt a befalazott katona, fel is húzta nyomban a
zenélő doboz rugóját, ahogy a királykisasszony üzente, s hát olyan csodálatosan
szép zene jött ki abból, amilyenhez foghatót soha életében
nem hallott. S mert hát egyebet nem tehetett szegény feje úgy sem, muzsikáltatta
a dobozt naphosszat, míg csak a királylányról álmodva el
nem aludt mellette. Mihelyt pedig fölébredt, elölről kezdte a muzsikálást
megint.
A királynak az volt a szokása, hogy minden reggel lement sétálni a
palota kertjébe. Hát, ahogy ott sétál egymagában, egyszerre csak megüti
a fülét a zene. De micsoda szép zene! Életében olyat még nem hallott!
Szerette a király nagyon a zenét, s keresni kezdte nyomban, hogy
honnan is szűrődtek a kertjébe ezek a csodálatos dallamok. Kereste itt,
kereste ott, hallgatódzott minden irányba, végül is, akár hitte, akár nem,
úgy tetszett, mintha egyenesen a kőfal mélyéből jött volna a gyönyörűséges
muzsika.
Hívatta nyomban a kőmíveseket, s rájok parancsolt, hogy essenek neki
tüstént annak a falnak, s addig bontsák, míg meglelik a csodálatos zene
forrását. A szegény, befalazott katonáról már régen megfeledkezett
addigra.
Bontani kezdték a kőmívesek a vastag kőfalat, bontották s hát egyszerre
csak üregre leltek a falban, s az üregben semmi másra, csupán
egy ezüstkecskére. Az ezüstkecske szájából pedig ömlött, ömlött a csodálatosan
szép zene.
Vitték is a nehéz ezüstkecskét nyomban fel a palotába, s amíg vitték,
még akkor is egyre ömlött belőle a szépséges zene. Zenélt a király trónusa
előtt is, szünet nélkül. Vizsgálták a furcsa, zenélő kecskét a király
tudósai, de azok se tudták megmagyarázni, hogy mi okozza a zenét. Vé-
gül is az egyik meglátott a kecske hasán egy aprócska kulcslyukat. Nosza,
próbálták nyitogatni, lakatost is hívattak, de még az se boldogult
vele. Sorra rendelte be a király az összes ötvösmestereket, de egyiknél se
volt arra való kulcs. Végül, legutolsónak a királykisasszony kívánságára
csupán, behívták a palotába a kert alatt lakó ötvösmestert is, hadd
próbálkozzon vele. Csodák csodája: alig nyúlt hozzá a zenélő kecskéhez,
felpattant oldalán az ajtó, s kiugrott belőle őfelsége elé a szegény
katona.
– Hát te kicsoda vagy? – bámult rá a király.
– Egy életem, egy halálom – rebegte a katona –, bizony én vagyok az
az őr, akit Felséged befalaztatott, mert ráírtam a palota falára, hogy pénzesé
a világ. Azóta megtanultam bizony, hogy nem a pénz a legértékesebb
kincs a világon.
– Hát mi értékesebb a pénznél? – kérdezte a király.
A katona ránézett az ötvösmesterre, aki ott állt az ezüstkecske fejénél.
– Másodiknak azt mondhatom, felséges uram, hogy egy igaz jóbarát
többet ér nem csak az ezüstnél, de még az aranynál is.
– Másodiknak? – csodálkozott a király. – Hát elsőnek mi jön akkor?
Mi értékesebb még egy igaz jóbarátnál is?
– Az első és legnagyobb érték a világon – válaszolt a katona, és a királykisasszonyra
nézett –, a szerető, hűséges asszonyi szív!
Pirosra gyúlt ám a szépséges királykisasszony arca, akár a bazsarózsa.
– Adta teremtette! – nevette el magát a király. – Úgy látom, ti értitek
már egymást! Hát, ha már így történt, csípje meg a kánya, legyél hát országom
első katonája!
S azon nyomban lakodalmat csaptak, hét nap és hét éjjel járták a csárdást,
még a palota falát is kirúgták két helyen. Cigányt se hozattak, hanem
az ezüstkecske zenéjére vigadtak, míg bele nem fáradtak.
Itt a vége, fuss el véle! 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap