Wass Albert: A zöldszakállú király fia

Szerkesztő B, k, 05/19/2015 - 00:02

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld szakállú király, aki hadainak
élén háborúzni ment idegen országba. Amikor útra kelt, azzal búcsúzott
el feleségétől, hogy néhány hét múltával bizonyára otthon lesz
megint. A háborúzás azonban egyre messzibbre elvitte hazulról, távoli
idegen országokba, s nemcsak hetek, de bizony hónapok is, esztendők
is teltek, míg végre befejezhette a háborút, s elindulhatott hazafelé.
Egy este, amikor csapataival letáborozott egy erdő szélén, nagyon
megszomjazott ám a király, s lehasalt a patak partjára, hogy a kristálytiszta,
hűvös hegyi vízből nagyot igyék. De alig kortyantott kettőt,
amikor egyszerre csak elkapta valami a szakálla végit, s nagyot rántott
rajta. Nagy, szőrös kezet látott maga alatt a vízben, az húzta a szakállát
lefelé.
– Ereszd el a szakállamat! – kiáltotta alá mérgesen a király. – Akárki is
vagy, ereszd el a szakállamat tüstént!
Azonban ahelyett, hogy elengedte volna, a szőrös, nagy kéz egyre
alább húzta a király fejét a szakállánál fogva. Már az orra is a vízben
volt egészen, s azt hitte, hogy odanyuvad hamar, amikor alatta a vízben
megszólalt egy mély hang.
– Én a vizek királya vagyok. Ha nekem adod azt, ami a palotádban
van, de nem tudsz róla, elengedem a szakálladat!
– Mi lehet ott, amiről nem tudok? – csodálkozott a király.
– Ne törődj te azzal – felelte a hang odalent –, csak ígérd meg, hogy
nekem adod, bármi is legyen az, s elengedlek tüstént.
Mit tehetett a zöld szakállú király egyebet? Hogy megmentse az életét,
megígérte, hogy ami a palotájában van, de ő nem tud róla, azt vihe-
ti a Vizek Királya, amikor akarja. Erre aztán a szőrös kéz elengedte a
szakállát, s folytathatta útját hazafelé.
Egész úton azon tűnődött azonban, hogy mi lehet a palotájában
olyasmi, amiről nem tud?
Hát, ahogy hazaér, jön elébe a felesége lefele a nagy márványlépcsőn,
s kézen fogva vezet egy szép, ügyes fiúcskát.
– Isten hozta, édes uram, csakhogy hazatért már! – esett a nyakába a
királyné asszony. – Mégcsak a kisfiát sem láthatta mindeddig, hiszen fél
évre rá született, hogy háborúba indult! Isten hozta hát idehaza!
Tátva maradt a szája a zöld szakállú királynak, amikor a kisfiára bámult.
Ez volt hát, amiről nem tudott, s amit odaígért látatlanban a Vízikirálynak.
El is szomorodott nyomban. Hát még a felesége! Siralomra
változott az öröm. Gyászba öltözött a palota, gyászolt az ország.
De aztán teltek a napok, s a Vízikirály nem jelentkezett, hogy beváltsa
az adott szót.
– Talán csak tréfálkozott – mondta a királyné, reménykedve –, vagy
talán megfeledkezett róla!
Úgy látszott, hogy a királyné asszonynak volt igaza. Teltek a napok,
hetek, hónapok, és semmi se történt. Rendre abbahagyta a gyászolást az
ország, s ahogy teltek az évek, mindenki meg is feledkezett a Vízikirályról,
még maga a zöld szakállú király is. A királyfi daliás fiatal legénnyé
növekedett, akiben örömét lelte mindenki. Már-már azon kezdtek gondolkodni,
hogy hol keressenek számára megfelelő feleséget, amikor
egyszerre csak haragos, fekete fellegek tornyosultak a palota fölé, dörgött
az ég, villámok csattogtak, megeredt a zápor, s a záporeső mélyéből
megszólalt egy mély hang:
– Eljöttem azért, amivel tartozol nekem! Fiadat akarom!
Megrémült a zöld szakállú király, megrémült a királyné rettentően.
– Gyere, tárgyaljuk meg a dolgot – javasolta a zöld szakállú király –, valahogy
csak megegyezhetünk. Kaphatsz aranyat, ezüstöt, amit kívánsz!
– Nekem csak az kell, amit ígértél! – dörgött alá a viharból a Vízikirály
hangja.
– Döntsön akkor párviadal! – kiáltotta kétségbeesetten a zöld szakállú
király. – Állj ki velem egy szál kardra, ha legyőzöl, ölj meg, csak a fiamat
hagyd élni!
Dördülő kacaj volt a felelet. Megremegtek a palota falai.
– Egyenlővé teszem országodat a földdel, ha ígéretedet megszeged! –
ordított alá a Vízikirály. – Elmosom palotádat, ledöntöm városaidat, vízbe
ölöm népedet!
A királyfi odalépett atyja elé.
– Ne essék pusztulás az országra miattam – mondta –, megyek én magamtól,
s holtomig szolgálom a Vízikirályt, ha kell.
Azzal elbúcsúzott zokogó anyjától, könnyező apjától, s bátran kilépett
a palota ajtaján a dühöngő viharba. A következő pillanatban egy
szélroham elkapta, s eltűnt szem elől a fekete fellegek között. Elült az
orkán nyomban, kisütött a nap is, azonban a király s a királyné gyászára
nem volt orvosság. Búslakodtak szegények nappal és éjszaka egyetlen
gyermekük sorsán.
Ezalatt a Vízikirály forgószele vitte, vitte a királyfit hegyek, völgyek
felett, egyenesen a Vízikirály palotája elé.
– Királyfi voltál – mordult rá a Vízikirály haragosan –, most disznópásztor
leszel!
Azzal odatette a királyfit disznót őrizni.
A disznólegelő aljában volt egy kicsi patak, s hát, ahogy egy délután
ott sétál a disznópásztor-királyfi a gyepben turkáló malacok mögött, mit
lát az egyik fűzfabokron? Egy gyönyörűszép csipkeruhát. Minden csipkéje
tiszta aranyból volt! Nézdegél erre, nézdegél arra, hogy ugyan bizony,
kié lehetne ez a szépséges ruha, de nem lát egy lelket sem, sehol.
Csupán hét aranykacsát feredni a patak vizében. Fogja hát a királyfi az
aranycsipke-ruhát, összehajtogatja szépen, s a tarisznyába teszi. Aztán
csak lépked erre, lépked arra, a disznók megett.
Múlik az idő, alászáll a nap is. A királyfi is készül hazafelé a disznókkal,
amikor egyszerre csak nagy lárma támad ám odalent a pataknál.
Hápognak az aranykacsák, verdesik szárnyukkal a vizet! Szalad a királyfi,
hogy megnézze, mi a baj. Alig ér azonban a patakhoz, szárnyra
kerekedik hat aranykacsa nagy ijedelemmel, s elrepülnek, Isten tudja,
hová. Csak a hetedik maradt ott a vízen. Fordul erre, fordul arra, csapkod
a szárnyával, de nem tud fölrepülni. Begázol hát a királyfi a patakba,
hogy megnézze, mi baja az aranykacsának. De uram bocsá’, alig ér
a közelibe, egyszerre csak átbucskázik az aranykacsa a fején, és egy gyönyörűszép,
csóré leányzóvá változik ott, a patak vizében.
– Add ide a ruhámat! Add ide a ruhámat! – kérleli esedezve. – Ott van
a tarisznyádban!
– Ha csókot adsz érte! – mondja a királyfi.
Mit tehetett egyebet a leány, csókot adott a királyfinak a ruháért.
Olyan édes volt ám a csókja, mint a méz. Meg is dobbant a királyfi szíve
tőle.
– Akárki is vagy, szépséges hajadon – mondta a királyfi –, vagy te leszel
a feleségem, vagy soha senki!
– Lennék én szívesen, disznópásztor-királyfi – felelte a leány –, csakhogy
én vagyok a Vízikirály egyetlen leánya, s édesapám bizony fejedet
véteti, ha megtudja, hogy mi történt közöttünk. Hanem ide figyelj –
mondta, s lehúzott ujjáról egy kicsi aranygyűrűt –, vedd ezt a gyűrűt,
tedd a kisujjadra. Aztán menj apámhoz, és kérd a kezemet tőle. Haragjában
bármit is kívánjon tőled, te csak vállalkozz a próbatételre. Mikor
aztán magadra maradsz, fordíts egyet ezen a gyűrűn, s én méhecske formájában
ott leszek nyomban az ablaknál. Csak nyisd ki az ablakot, és
bármi legyen is a feladat, amit apám kíván tőled, én majd megoldom
valahogy.
Azzal magára kapta az aranycsipkés ruhát, s pillanat alatt úgy eltűnt,
mintha soha ott se lett volna. Ha nem lett volna a királyfi ujján a kicsi
karikagyűrű, bizony azt hitte volna, hogy álmodott.
Másnap reggel aztán, miután kihajtotta a disznókat a legelőre, fölment
a palotába, s odaállt a Vízikirály trónusa elé.
– Na, mi a baj? – mordult rá a Vízikirály barátságtalanul.
– Nincs nekem semmi bajom – felelte a királyfi –, mindössze azért vagyok
itt, hogy feleségül kérjem Felségedtől a szépséges királykisasszonyt!
– Az én lányomat? – szörnyedt el a Vízikirály. – Feleségül adjam a lányomat
egy disznópásztornak?
– Ha hazaenged Felséged, király leszek én is – mondta a királyfi –, s
feleségem királyné!
– Van benned bátorság, azt látom – nézett reá bosszúsan a Vízikirály
–, beszélni is tudsz. Lássuk hát, mennyi benned az ész, meg az ügyesség!
Három próbát kell kiállnod. Ha megállod azokat, viheted a leányomat.
Ha nem, halállal sújtalak vakmerőségedért. Válassz tehát: vállalod
a próbatételt, avagy visszamégy disznópásztornak életed végéig?
– Egy életem, egy halálom – felelte a királyfi –, Felséged lánya nélkül
amúgy sem érne semmit az élet! Kezdjünk hát hozzá a próbatételhez!
– Úgy legyen hát, ahogy akarod – bólintott a Vízikirály gonosz nevetéssel,
azzal bevitte a királyfit a palota egyik szobájába, elébe tett egy káposztalevelet,
és azt mondta:
– Ha nem csinálsz nekem ebből holnap reggelre egy darutollas kalapot,
készülj halálodra!
Azzal otthagyta a megdöbbent királyfit, s rázárta az ajtót.
Alig maradt magára szegény feje a káposztalevéllel, fordított is egyet
a gyűrűn nyomban. Kint az ablak üvegén döngicsélni kezdett egy méhecske.
– Engedj be, szerelmem, engedj be!
A királyfi kinyitotta az ablakot. Egyet bucskázott a kicsi méhecske, és
átváltozott tüstént szépséges királykisasszonnyá.
– Jaj, édes szerelmem – sóhajtott a királyfi –, olyasmit kíván tőlem az
apád, amit lehetetlen megtenni. Hogyan csinálhatnék én ebből a káposztalevélből
darutollas kalapot?
– Ennyi az egész? – nevetett a királykisasszony. – Hol az a káposztalevél?
Kezébe vette, reá lehelt háromszor, s hát csodák csodája: olyan darutollas
kalap lett belőle, hogy ritkította párját!
Csókolóztak, szerelmeskedtek a fiatalok még egy darabig, aztán a
szép királykisasszony méhecskévé változott újra, és kirepült az ablakon.
Másnap reggel jött a Vízikirály nagy, döngő léptekkel, nyitotta az ajtót,
de bizony legyökerezett a lába a küszöbön, amikor meglátta a darutollas
kalapot. Nézte, forgatta, csóválta a fejét.
– Hát, az első próbát megálltad – ismerte be végül is rosszkedvűen –,
na de lássuk, hogyan állod meg a másodikat!
Azzal odalökött a királyfi elé egy másik káposztalevelet.
– Csinálj nekem ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút – parancsolta
–, mert ha nem, halálnak halálával halsz meg!
Azzal rázárta újra az ajtót. A királyfi gyorsan fordított egyet az ujján
lévő gyűrűn.
– Engedj be, szerelmem, engedj be! – döngicsélt hamarosan a méhecske
odakint.
A királyfi kinyitotta az ablakot, s a méhecske átváltozott nyomban a
szépséges királykisasszonnyá. Mikor meghallotta, hogy mit kívánt az
apja, csak pattintott egyet az ujjával, s a káposztalevél átváltozott azon
nyomban csillogó ezüstsarkantyúvá.
Dühöngött ám másnap reggel a Vízikirály, amikor meglátta az ezüstsarkantyút.
Haragjában hozatott egy vödör vizet, s rákiáltott a királyfira:
– Csinálj nekem ebből holnap reggelre százholdas gyümölcsöskertet,
s legyen a fákon alma is, körtve is, szilva is, mert ha nem, szörnyű halállal
halsz meg!
Azzal rázárta újra az ajtót.
Megjött a méhecske, királyleánnyá változott, de mikor megtudta,
hogy mi a harmadik próba, szomorúan rázta meg a fejét.
– Bizony, itt még én sem tudok segíteni – mondta –, nem marad más
hátra, édes szerelmem, meg kell szökjünk! Fordíts kettőt az ujjadon lévő
gyűrűn, s vadgalambbá változol. Vadgalambbá változom én is, és tovaszállunk,
amilyen gyorsan csak tudunk!
Alig mondta ki a szavakat, vadgalambbá változott máris. A királyfi se
volt rest, fordított kettőt a gyűrűn, s vadgalambbá változott ő is. Azzal
kiröpültek a nyitott ablakon.
Szálltak, szálltak egymás mellett a királyfi országa felé. De még
messzire se jutottak, mikor egyszerre csak nagy szél támadt mögöttük.
– Szélcselédét küldi utánunk apám! – ijedt meg a királykisasszony. –
Gyere, húzódjunk meg egy sűrű bokorban.
Behúzódtak hát egy sűrű bokorba. Éppen idejében, mert jött a szél,
suhogtatta a fákat, fújta a homokot, kereste a menekülők nyomát. Hiába
keresett azonban, nem lelte meg őket, s végül is hazatért gazdájához.
– Felséges uram – jelentette a szélcseléd a Vízikirálynak –, hiába kerestem,
nyomukra se leltem! Mindössze két szerelmes vadgalambot láttam
egy bokorba bújva!
– Óh, te ostoba cseléd! – mérgelődött a Vízikirály. – Ők voltak azok!
Vihar szolgám, eredj hát te utánok. Élve, vagy halva, de visszahozd
őket!
Nyargalt hát a vihar a menekülők után. Jó messzire voltak már azok,
amikor egyszerre csak villámlani kezdett mögöttük.
– Apám-uram viharszolgája nyargal ám mögöttünk – ijedt meg a királykisasszony.
– Csak úgy menekülhetünk meg, édes szerelmem, ha én
szivárvánnyá változom, te pedig napsugárrá. Fordítsd meg ujjadon háromszor
a gyűrűt!
Úgy is történt. A szép királykisasszony szivárványos kapuvá változott,
a királyfi pedig aranyos napsugárrá. A szivárványkapu előtt megtorpant
a vihar, nem mert továbbmenni. Hazatért urához.
Akkorát ordított a Vízikirály, hogy megremegett a világ négy sarka is
belé.
– Ostoba szolga! Hát túljárt a leányom a te eszeden is! Na, majd én
magam megyek utánok!
Azzal felkapta villámait, megtöltötte tarisznyáját záporesővel,
mennydörgéssel, s eredt utánok, mint a fergeteg. Már majdnem odahaza
voltak, amikor utolérte őket. A távolban látszott is már a zöld szakállú
király palotája.
– Jaj, édes szerelmem, apám maga jön most – ijedt meg a királykisasszony,
amikor meghallotta az első mennydörgést –, nem tudom, hogy
sikerül-e, de egy valamit még megpróbálhatunk. Én patakká változom
gyorsan, te pedig, szerelmem, változz rákká! Apám megismer majd, s
amikor lehajol hozzád, kapaszkodj az orrába minden erőddel, s el ne
ereszd, bármi történik is! Gyorsan, mielőtt késő!
A következő pillanatban kicsi patakká változott a királykisasszony, a
királyfi pedig rákká.
– Aha! – mennydörgött reájok a Vízikirály –, engem nem csaptok ám be!
Azzal leugrott orkán-paripájáról, s odalépett a kicsi patakhoz.
– Változz kaviccsá, s a zsebembe teszlek! – parancsolt lányára a
Vízikirály.
– Hajolj közelebb, nem hallom, mit mondasz – felelte a királykisasszony
a patak vizéből.
A király közelebb hajolt hozzá.
– Változz kaviccsá! – parancsolta.
– Még mindég nem hallom, hajolj közelebb! – felelte a patak.
Lehajolt a Vízikirály még jobban. Orra majdnem a vizet érte már. Abban
a pillanatban a rákká változott királyfi elkapta ollójával a Vízikirály
nagy, görbe orrát, s beleakaszkodott minden erejével.
– Hé! Ereszd el az orromat! Ereszd el tüstént! – ordított a Vízikirály.
De bizony a rák nem eresztette el, hanem még jobban belecsimpaszkodott.
Fájt a Vízikirály orra kegyetlenül.
– Adok neked aranyat, ezüstöt, ha elengeded az orromat! – rimánkodott.
– Nem kell nekem se aranyad, se ezüstöd – felelte a rák –, csak a leányod
kezét kívánom!
– Legyen hát a tied! – mordult föl a Vízikirály. – Patakban kaptam el
apád szakállát, patakban kaptad el érte az orromat. Nem tartozunk hát
egymásnak semmivel!
De a rák még mindég nem eresztette el a Vízikirály orrát.
– El nem engedlek addig, míg áldásodat nem adod!
De erre már elnevette magát a Vízikirály.
– Makacs legény vagy, hallod-e? – mondta nevetve. – Emberére lelt
benned a leányom! Megkapjátok hát áldásomat is, úgy legyen!
Szavát is állta a Vízikirály. Olyan lakodalmat csaptak, hogy záporeső
helyett tokaji bor szakadt az égből is. A zöld szakállú király örömében
egész királyságát átadta a fiának, s ő maga pedig olyan barátságba keveredett
a Vízikirállyal, hogy attól kezdve együtt járták a világot széltében,
hosszában. A fiatalok pedig boldogan éltek, s nagy-nagy szerelemben,
amíg csak meg nem haltak. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap