XIII. Magyar ünnepek 3/5 Magyar nyár

Jankovics Marcell, h, 02/10/2014 - 00:23

 

 

 

 

 

Magyar Nyár

Augusztus 20-a az első magyar király névünnepe és szentté avatásának emléknapja (1083. augusztus 20-a). A XI. század végétől kezdve üli meg a nemzet különféle egyházi és világi külsőségek formájában (törvénynap, országgyűlés, követfogadás és más királyi reprezentáció, körmenet, vásár, kivilágítás, tűzijáték).[5] Először 1860-ban ünnepelték meg hivatalosan. Halálának 900. évfordulóján az 1938. évi XXX. törvénycikkely törvényileg is nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította. 1948-ban Rákosi Mátyás átnevezi: az új név az Új kenyér ünnepe lesz. Egy évvel később a kommunista alkotmány tiszteletére már Alkotmány ünnepének hívják. Hivatalosan egészen 1991-ig, ettől fogva Szent István napja néven állami ünnep.

István szentté avatása, névünnepének naptárba iktatása, amihez VII. Gergely pápa adott felhatalmazást, I. (Szent) László király és a magyar püspöki kar érdeme. Csak az 1179. évi III. lateráni zsinat óta lett a szentté avatás az Apostoli Szék kizárólagos joga. A szentté avatási eljárás részeként az 1083. évi Nagyboldogasszony ünnepét követő vasárnapon nyitották meg István király sírját. Ez a nap abban az évben augusztus 20-ára esett. A magyar egyház ezt a napot iktatta a naptárba István névünnepeként. A szent király halála, vagy ahogy régen a katolikusok nevezték a szomorú, de hívő lélekkel örömteli eseményt, „égi születése”, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján következett be. Ezt a napot nem választhatta a papság a mégoly tisztelt király ünnepéül sem. Mindazonáltal a jelképek szintjén utaltak a két szent esemény egybeesésére. Mindenekelőtt azzal, hogy István névünnepét Nagyboldogasszony nyolcadán belülre tették. Erre emlékeztet a hazai Mária-kultusz Istvántól való eredeztetése, mármint, hogy élő hagyomány szerint ő ajánlotta volna Mária oltalmába az országot. És erről tanúskodik a szent király szarkofágja, amelynek oldalára az egykorú kőfaragó a Mária elszenderülésének ikonográfiailag megfelelő domborművet vésett: egy angyalt, aki a mi Istvánunk lelkét bepólyált csecsemő képében viszi a magasba. (… kép. Szent István szarkofágjának oldalnézete. Jelképkalendárium)

Amikor1948. augusztus 20-án azonban Rákosi Mátyás a kolhozosításról szóló, programadó ünnepi beszédében az Új kenyér ünnepének nevezi, szándéka szerint „egy csapásra kettőt üt a klerikális reakción”: megfosztja az augusztus 15-i Nagyboldogasszony napját mezőgazdasági jellegétől – az aratás befejezése a Mária-ünnep vallásos rituáléját is áthatotta –, s ugyanezt a tartalmat az István-napnak kölcsönözve, annak vallásos-nemzeti történelmi jelentőségét sikerül elhalványítania. Azzal pedig, hogy egy évvel később az immár teljhatalmú kommunista kormányzat a régi-új mezőgazdasági funkció („új kenyér”) mellé új történelmi szerepet is adott augusztus 20-ának, azaz, a két nappal korábban elfogadtatott kommunista alkotmány ünnepévé tette e napot – a „megszüntetve megőrizni” elv szellemében –, kis híján vallási-nemzeti, vagyis történelmi jelentőségétől is megfosztotta. Történelmi tapasztalataikon okulva a kommunistáknak volt annyi eszük, hogy „kontinuitásra” hivatkozzanak, és magukat mint alkotmányozókat az államalapító szent király örököseiként állítsák be. Ha csak az „új kenyér” és az „alkotmány” fogalma kapcsolódik Szent Istvánhoz, minden előjel nélkül, stílusosan szólva, szem(ernyi) veszteség nélkül takarítjuk be az ünnepet, még gazdagodik is sikertartalma. A kommunistáknak ebben csak annyi érdeme van, hogy a Szent István-nap és a Mária-ünnep közti kapcsolat egyik sajátos, már meglévő vonását akaratlanul is nyomatékosították. Nagyboldogasszony napja korábban kétségtelenül az aratást lezáró örömünnep volt, de mint ilyen, nálunk a legalább István napig tartó ünnepi ciklus kezdete is. Azt mondom, legalább, mivel a nagy ünnepeket, amilyen Nagyboldogasszony napja is, régente a rákövetkező egész héten tovább ünnepelték, kevésbé jeles nap esetén a rákövetkező nyolcadik napon megújrázták az ünneplést. Innen származik a nyolcad elnevezés.[6]  A régi időkben a kézi aratás és a cséplés a paraszti munkák legnehezebbjének, egyúttal a legfontosabb tennivalónak számított, volt hát mit kipihenni és ünnepelni. Így ha volt a magyar glóbuszon indokoltan nyolc napos ünnepség, hát az „élet” betakarításának ünneplése az volt. Mondhatjuk tehát, hogy augusztus 20-a nemcsak 1948-tól tekinthető a nyár magyar ünnepének, az volt már szinte a magyar állam megalapításától kezdve. De hát ennek nemcsak helyi hagyománya van.

Az első nemzetközi kapcsolódási pont Nagyboldogasszony ünnepe. Már önmagában az a tény is szent áhítattal tölthette el a kortársak lelkét, hogy István a Szűzanyával egy napon szenderült el. E napon eredeti tartalma szerint Mária halálát, temetését és mennybevitelét ünnepli az ortodox és katolikus világ. Az ősegyházig visszanyúló jámbor hiedelem szerint Jézus nem engedte át édesanyja testét a földi enyészetnek, hanem a mennybe vitette. A hiedelem III–IV. századi apokrif írásokon és egyházi tradíción nyugszik, s a középkori Mária-kultusz virágzása idején nyerte el legendás formáját.[7] Eszerint három nappal Mária halála után az apostolok egybegyűltek sírja körül. Ekkor megjelent a körükben Jézus, oldalán Mihály arkangyallal, aki Máriának időközben mennyekbe távozott lelkét bepólyált csecsemő képében hozta vissza (Szent Mihály mint angyali lélekvezető e tekintetben Hermész/Mercurius utóda). Jézus egyesítette a lélekkel a testet, vagyis feltámasztotta, angyali kísérete pedig az égbe vitte.

Az ünnep szertartásai elsődlegesen Mária elszenderüléséhez kötődnek. A Mária-ünnephez kapcsolódó legfontosabb régi szokás azonban a betakarított búza megszentelése. A szokás megismétli a sarjadó búza Márk-napi megszentelését (április 25.), és az aratásra érettét Sarlós Boldogasszonykor (július 2.).

Miért épp augusztus 15-e lett Mária mennybevitelének ünnepe? A kérdésre megint csak a pogány múltban találunk választ, amikor még a nyarat a kalászos Démétérnek szentelték, s augusztus közepén az aratás befejeztével már az ő hónapja, a Szűz hava közelgett. Frazer kimutatta, hogy Démétér és Perszephoné mítosza, melyet az ókori Hellász legünnepélyesebb vallási szertartásának, az eleusziszi misztériumjátékoknak a részeként adtak elő, a gabona vegetációs ciklusát jelképezte. A görög „nagyboldogasszony” „kisasszony” leánya személyesítette meg a gabonát, egyben a Szűz csillagképet. Mítosza szerint az év harmadát tölti a föld alatt, azt az időt, ami aratástól az őszi vetés kikeléséig tart, amikor a föld nem terem, illetve a mag is a földben rejtezik.[8] Perszephonét a lelkek vezetője, Hermész kíséri jelképes értelemben a túlvilágra; az az isten, akinek planétája, a Merkúr a Szűz havában uralkodik. Főangyali másának, Szent Mihálynak hasonló szerepköre bizonyossá teszi, hogy Mária halálának a napja az aratást, a gabonaistennő halálát „toroló” pogány ünnep keresztény utóda, a Szent Szűz pedig Perszephoné szerepét is megörökölte. Ennek tárgyi emlékei a már említett Kalászos Madonnák. Démétér alakja viszont Mária legenda szerinti anyjában, Szent Annában élt tovább. (Anna-nap július 26.) Nagyboldogasszonyként eredetileg őt tisztelték eleink. Végül is az időszaki Mária-ünnepek (Sarlós Boldogasszony és Nagyboldogasszony) az aratási időszakot fogják közre. Az előbbi annak nyitó ünnepe, az utóbbi az, amelyik lezárja, míg a szeptember 8-i Kisasszony-nap, Mária születésnapja, az őszi búza vetésének előkészületeire ad jelt.

A termést ünneplő ókori kocsiversenyek hagyományát folytatja a Mária-jelképekben gazdag híres sienai lovasverseny, a Palio. Évente két ízben rendezik meg Siena vénuszkagyló alakú főterén, a Piazza del Campón, július 2-án és augusztus 16-án, az előbbit Sarlós Boldogasszony, az utóbbit Nagyboldogasszony tiszteletére. Valamikor szerte Itáliában tartottak aratást ünneplő lovasversenyeket.

A nap múltját kutatva nem feledkezhetünk meg a betakarítás római ünnepeiről sem. Augusztus Idusán[9] az almaszüretelő Dianát ünnepelték. 19-én ülték meg a Vinalia Rustica falusi szüretünnepet (vinea, szőlőskert; vinum, bor; rusticus, falusi), mely az áprilisi Vinalia Urbana ünnep párja. 21-én volt a Consualia, Consus isten ünnepe, a kocsiverseny napja. E tekintetben talán a Paliók római előképe. A Consus-ünnepek mezőgazdasági ünnepek voltak (conserere, „beültet, bevet”); az elsőn, augusztusban az aratást, a másodikon, decemberben (dec.11. vagy 15.) a vetést ünnepelték. A betakarítás ünnepségsorozatát zárta az Ops Consiva, a „bőségmegőrző” istennőnek az ünnepnapja. Ops, a föld és a termékenység istennője, Consusszal állt kapcsolatban. Valójában Ceresnek, a görög Démétér római megfelelőjének egy másik megjelenési formája volt (ops jelentése erő, vagyon, hatalom, gazdagság, bőség).

 


[6] A III. századtól húsvét, majd vízkereszt, aztán a templomszentelések nyolcadát is megünnepelték. A VII. századtól karácsony és pünkösd is nyolcados ünnep. Idővel a nyolcadok annyira elszaporodtak, hogy X. Szent Pius (1903–1914) csökkentette a számukat, a római Rítus Kongregáció 1955-ben már csak karácsony, húsvét, pünkösd nyolcadát hagyta meg, az 1969. évi liturgikus reform pedig pünkösdét is megszüntette. 

[7] Hittétellé csak XII. Pius avatta 1950-ben.

[8] L. még a VII. „Ez az én testem” c. alfejezetben.

[9] 13-án. A közhittel ellentétben nem minden hónap Idusa esett 15-ére, így augusztusé sem.

  

 

Magyar irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap