XVI. Benedek

Dobos Marianne, v, 09/29/2013 - 00:08

 

 

 

 

 

 
 
 

 

Hiszek – Amen
 
„az Isten megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS22)

„...láthatjuk, hogy ebben a látószögben megváltoznak a minimum és a maximum, a legkisebb és a legnagyobb kategóriái. Abban a világban, amely végső soron nem matematika, hanem szeretet, éppen a minimum képvisel maximumot; a legcsekélyebb, ha szeretni képes, a legnagyobb lesz; az egyedi több, mint az általános; a személy az egyszeri, a megismételhetetlen, egyben a végérvényes és legfőbb.
A személy ilyen világszemléletben nem csupán egyed, nem az ideának a matériába való szétosztásából keletkező sokszorosított példány, hanem egyszerűen „személy.” A görög gondolkodás a sokféle egyedi valót, az emberi egyedeket is, mindig individuumnak tekintette. Úgy jönnek létre, hogy a matéria felbontja és megtöri az idea egységét. A megsokszorozott következésképpen mindig a másodlagos; az igazi való az Egy és Általános volna. A keresztény ezzel szemben az emberben nem individuumot, hanem személyt lát.– Szerintem az individuumtól a személy felé közeledés mutatja az antik világból a kereszténységbe, a platonizmusból a hitre való átmenetet teljes szélességében. Egy bizonyos meghatározott lény egyáltalán nem valami másodlagos jellegű, amely töredékesen sejteti meg velünk az általánost, mint sajátságos valót. Mint minimum maximumot képvisel; mint egyszeri és megismételhetetlen a legfensőbb és az igazi.
Így adódik az utolsó lépés. Ha a személy több, mint individuum, a sokaság nem másodlagos, hanem igazi valóság; ha a különleges primátusa az általánossal szem-ben fennáll, akkor az egység nem az egyetlen és legvégső valóság, hanem a sokféleség is saját jól meghatározható jogokkal rendel-kezik. Ez az állítás szükségszerűséggel adó-dik a keresztény hitből és természetszerűen túlemelkedik Isten olyan felfogásán, amely csak az Egységben fejeződik ki.”
(J. Ratzinger)
„Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött. Aki készen van rá, hogy teljesítse akaratát, meggyőződhet róla, vajon Istentől való-e ez a tanítás, vagy csak magamtól beszélek. Aki magától beszél, a saját dicsőségét keresi. Aki azonban annak dicsőségén munkálkodik, aki őt küldte, az igaz, s nincs benne hamisság.”(Jn.7.16-18.)
Mennyire ellenkezik a fenti János evangéliumi sorokkal az a szellem, amelyben emberek arra a meggyőződésre jutnak, hogy az övék a teljes igazság.
Azután, mint ennek a birtokosai, vélt igazságukat megvédendő, nemhogy tanulnának más emberektől, sőt ahelyett, hogy dialógust folytatnának velük, és most csak a XX. századra gondolok, a vörös oldalra, ellehetetlenítve, börtönökbe, átnevelő táborokba, gulágra küldve próbálják elnémítani, vagy a Nietzschére hivatkozó fajelmélettel kipusztítani.
Csodálható-e, hogy erre a kihívásra a XX. század embere másként válaszolt, mint ahogyan a megelőző, keresztény évszázadok során megszokott volt. Mert megváltozott a korábbi, a „Hiszek” formula Én-jében szereplő, sémaszerű Én. Húsból-vérből való, személyes Én-né változott. „És ha ma mi, a modern idők hívői olykor némi irigységgel halljuk, hogy a középkorban a mi vidékünkön az emberek kivétel nélkül hívők voltak, akkor jó volna egy pillantást vetni a színfalak mögé, amennyire azt a történeti kutatás lehetővé teszi. Ez felvilágosítást nyújthat nekünk arról, hogy a nagy tömeg akkor is egyszerű utánfutó volt, és viszonylag csekély volt azoknak a száma, akik valóban beléptek a hit belső sodrába. Megmutathatja nekünk, hogy sokak részére a hit akkor is életformák készen kapott rendszere volt, ez pedig legalább annyira eltakarta, mint amennyire feltárta előttük azt az izgató kalandot, amelyet a „Credo” jelent.”
„Hinni a láthatatlan valóságában!” Döntést jelent ez olyan értelemben, hogy a nem-látható, ami semmi módon nem hozható látómezőnk keretébe, egyáltalán nem a valóság ellentéte, hanem ellenkezőleg, a nem látható az, ami igazán valóságos és minden egyéb valóság hordozóját és feltételét képviseli. A döntés azt is jelenti, hogy ami a valóságot összességében lehetővé teszi, az adja meg az ember igazi egzisztenciáját, az teszi lehetővé, hogy mint ember, emberi módon létezzék. Vagyis más szóval: a hit döntés azon állásfoglalás mellett, hogy az emberi lét legbensőjében van egy réteg, amelyet a látható és felfogható világ nem táplál, és nem tarthat fenn, hanem amely a nem-látható felé tart, úgyhogy ez megérinthetővé válik számára és létezéséhez szükségesnek bizonyul.”
A „megtérés” az a fordulat, amikor a megtérő felismeri, hogy „vakság csupán saját szemének hinni.” A „megtért” az általa kimondott „Hiszek” hatására beilleszkedik azokba a roppant összefüggésekbe, ahová jelentéktelen életünk tartozik, és amely éppen így, jelentéktelenségének vállalása révén kap új értelmet.
Az elembertelenedett gulág- és koncentrációstábor-világ katakomba életre kényszerült, üldözött, megvert, vértanúhalálra szánt, megkínzott, kivégzett keresztényei nem a ’bölcselők, a tudósok’, és nem a megszokás Istenével „találkoztak”. De találkoztak Istennel, aki a „Kezdet és a Vég”, találkoztak az „eljövendővel”, a Krisztusban megtestesülttel, a keresztre feszítettel, de a harmadnapon Feltámadottal.
A „mártírok és vértanúk” századának joggal nevezhető XX. században a hit kérdése a szó legszorosabb értelmében is igen gyakran és kézzelfoghatóan „élet-kérdés” volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy II. János Pál pápa 12 szentet és 400 boldogot avatott, és igen magas a még folyamatban lévő kanonizációs eljárások száma. Az a kor, a nyílt keresztényüldözés kora, lezárult, s hogy lezárulhatott, abban nagy szerepe volt II. János Pál őszentségének.
A világtörténelem nagy fordulópontjának tekinthető I. világháború alatt és még ezután néhány évig volt Szent Péter utóda XV. Benedek (1914. szeptember 3 és 1922. január 22 között). Mindvégig a béke hirdetője, aki enyhíteni kívánta a háború okozta szenvedéseket, békekötést javasolt, kérve az 1914-es határok visszaállítását, valamint tiltakozott a Párizs környéki békék ellen. Tudjuk, ekkor került aláírásra a Versailles-i paloták egyikében a trianoni békeszerződés is. Felhívta a figyelmet arra, hogy ezek újabb világháború forrásai lesznek. Sajnos nem tévedett. Alacoque Margitot, és Johannát (Jeanne d’Arc) ő avatta szentté.
„A keresztény hit (...) mindenek fölött elõretekintés, elõrenyúlás a remény által. Természetesen nem csak ezt jelenti: a remény utópiává válna, ha célja csak az ember saját műve lenne. Igazi reménységgé éppen azáltal lesz, hogy mindhárom tényező koordináta-rendszerében helyezkedik el: a múltban, ahol a lényeges áttörés megtörtént, a jelenben, ahol az örökkévaló jelenléte a szertehulló időt összefogja, és a jövőben, ahol Isten és a világ találkozása történik majd, és megvalósul, hogy a világ megérkezik Istenhez, mintegy az egész történelem Ómega pontjába.(...) Ábrahámtól az Úr újra-eljöveteléig a hit mindig a jövendő felé tekint. Krisztusban azonban már most megnyilvánul a hívő ember számára a jövendő arculata: a jövő embere az, aki át tudja fogni az egész emberiséget, mert önmagát és az emberiséget Istenben veszítette el. Ezért szükséges, hogy az eljövendő jele a kereszt, és arca ebben a világban vérrel és sebekkel borított arc legyen: Az utolsó Ádám, a „végső ember” vagyis az igazi ember, a jövő embere a mi időnkben az utolsó, legkisebb emberben nyilatkozik meg, aki tehát majd az Ő oldalára akar kerülni, annak most ezek oldalán a helye.”(J. Ratzinger)
Az idézetek a Bécsben, magyarul 1983-ban megjelent: „A keresztény hit” című kötetéből valók. A tizenegyedik nyelv volt a magyar, amelyre lefordították az 1968-ban, Münchenben megjelent „Einführung in das Christentum” című, német nyelven ekkorra már 11 kiadást elért könyvet. Megvilágítja ez a kötet hitünk igazságait, és utat mutat arra, hogyan teljesülhet ki emberségünk a hit erejében. A tudományos lelkiismeretességgel, józan kiegyensúlyozottsággal és a kérdések éleslátó megfogalmazásával összeállított könyvet hívők és hitetlenek – talán nem túlzó, ha azt állítjuk – százezrei forgatták. Mert az emberi élet komoly kérdéseire keresi a választ, bemutatva a láthatatlan Isten Fölségét. Azt, hogy miként jön Isten az ember felé, és hogyan talál rá az emberre, ha engedi, hogy rátaláljon, az „Én” és a „Te” személyes kapcsolatában. Azt, hogy miként formálja át ez a hit Krisztusban újjászülető életté azt az emberi életet, amely nemcsak „vall”, de „hisz” is (vallásos hívő). Azt, hogy miként örvendezhet minden nap a hitében az ember, bármilyen nehezek is a mindennapjai! Krisztus valódi és tényleges feltámadása, a mi eljövendő feltámadásunk előképe és oka, az „Íme hitünk szent titka”, hogyan határozza meg a remény perspektíváját, az új teremtés, az új ég és az új föld reményének perspektíváját.
Vajon, hogyan cseng majd össze a Credo első és utolsó szava (Hiszek-Amen) XVI. Benedek hivatásában előtte álló „kősziklai” életútján?
„... A héberben az „Amen” szó ugyanabból a gyökből származik mint a „hinni” ige. „Amen” még egyszer, más módon ismétli meg azt, amit ma a „hiszek” jelent: bizalommal állok arra az alapra, amely hordozni tud, éppen nem azért, mintha én készítettem volna magamnak vagy kiszámítottam volna teherbírását, hanem ellenkezőleg, mert nem az én művem és nem tudom számításokkal ellenőrizni. Ez a hit azt fejezi ki, hogy ráhagyatkozunk arra, amit mi magunk nem tudunk létrehozni, ami nem szorul a mi munkánkra,– ez a világ alapja és értelme, amely mindent megelőlegezve nyitja meg nekünk az alkotás szabadságát.
Ennek ellenére, ami a hitben történik, az nem önmagunk kiszolgáltatása az irracionális hatalmának. Éppen ellenkezőleg, a „Logos”-hoz folyamodunk, aki a „Ratio”, az Értelem és ezért maga az Igazság, mert hiszen végeredményben nem lehet és nem szabad az embernek más alapra támaszkodnia, mint a magát előttünk megnyitó igazságra. Ezzel ismét arra a végső antitézisre bukkanunk, amely hit és alkotni tudás között fennáll, – mégpedig olyan ponton, ahol erre legkevésbé sem számítottunk. A megvalósításhoz szükséges hozzáértés – mint láttuk – saját benső céljának értelmében kell, hogy pozitivisztikus legyen, az adottra, a mérhetőre korlátozza magát. Ebből azonban az következik, hogy mellőzi az igazságra vonatkozó kérdést. Eredményes voltát éppen annak köszönheti, hogy lemond az igazságnak önmagában való kutatásáról, és csupán arra szorítkozik, hogy megállapítsa a „helyességet”, „megegyezést” azon a rendszeren belül, amelynek hipotetikus vázlatát a kísérletezés folyamán kell igazolnia. Hogy más formában fejezzük ki: a kivitelezésre irányuló tudás nem törődik azzal a kérdéssel, hogy miként vannak a dolgok önmagukban és önmagukra vonatkoztatva, hanem csakis azzal: miként vannak számunkra való funkciójukban. (...) Mindenesetre helytálló és megtámadhatatlan az a tény, hogy számunkra csak a felhasználhatóság ismeretének helyessége az, amit számítással ellenőrizni lehet, míg a lét igazsága nem vonható a számítás és erre alapozott tudás körébe.
A keresztény hit magatartása ezzel szemben az „Amen” szócskában nyer kifejezést, amelyben a bízni, rábízni, bizalom, szilárdság, szilárd alap, állni, igazság fogalmak egymást kölcsönösen átható jelentéskomplexuma rejlik. (...) A hit eredeti lényege nem érthetetlen ellentmondások vak összehalmozása. Megérteti továbbá, milyen lehetetlen eljárás az, – ami egyébként nem ritkán fordul elő,– hogy a misztériumot vészkijáratnak tartogatják arra az esetre, ha az ész felmondja a szolgálatot. Ha a teológia zagyvaságokba keveredik, és azokat a misztériumra való utalással nemcsak mentegeti, hanem egyenesen kanonizálni akarja, akkor a misztérium eszméjével visszaél, mert ennek értelme nem az ész szétrombolása, hanem éppen a hitnek, mint megértésnek lehetővé tétele. (...) Az a forma, amelyben az ember számára a lét igazságának a megközelítése lehetséges, nem tudás, hanem értés: annak a célt adó értelemnek megértése, amelyre rábízza magát.
Csak aki szilárdan állni tud, talál utat a megértéshez. (...) Megértés csak a hitből származik.
Mindenesetre a megértés sajátossága, hogy fogalmi ismeretünket túlhaladva felismeri azt, ami bennünket körülfog. Ha pedig megérteni annyit tesz, mint felfogni a bennünket körülvevő horizont létezését, úgy lehetetlen ez utóbbi ismételt átfogása, éppen azáltal ad számunkra értelmet, hogy bennünket körülvesz. Ilyen értelemben beszélhetünk a misztériumról, a titokról, amely előttünk jár, bennünket szüntelenül túlhalad, arról az alapról, amelyet soha el nem érünk, és rajta soha túl nem jutunk. A megértés felelőssége éppen abból adódik, hogy formailag soha meg nem ismert vesz bennünket körül, – e felelősség nélkül a hit elveszítené méltóságát és megsemmisítené önmagát.
Habozás nélkül beilleszkedni a roppant összefüggésekbe, ahová jelentéktelen életünk tartozik, és amely éppen így, jelentéktelenségének vállalása révén kap újra értelmet.
Érvénybe lép Kierkegaard ismert példázata a bohóc és az égő falu esetéről, mely-lyel a könyv kezdődik, és amely történetet a teológusok helyzetének elemzésére, Harvey Coxot idézve mond el. Röviden:
Egy dániai vándorcirkuszban tűz ütött ki. A cirkuszigazgató, a már jelmezben lévő bohócot küldi segítségért a faluba. Kétségbeesésében már sír is a szegény ember, hiába, nem hisz neki senki, csak reklámfogásnak tekintik, amit mond. Ruhája alapján ítélik hamisnak azt, ami a valóság. Leég a cirkusz, és a szántóföldeken átterjedt tűzben leég a falu is.
Kérdés, meghallja-e a mai kor embere, hogy „ég a cirkusz”, a világ, amelyet magára gyújtott. Amit magunk körül látunk, az ugyanis nem egy TV krimi, és nem kapcsolhatjuk ki a készüléket, moshatunk fogat, és fekhetünk le aludni.
„A pogány világ és a Háromszemélyű Isten között – ahogy ezt Jean Daniéloutól vett idézettel megfogalmazza – egyetlen kapcsolat áll fenn, ez pedig Krisztus keresztje. Ha ennek ellenére a senki földjére hatolunk be, és ott akarunk újra összekötő szálakat létesíteni a pogány világ és a Háromszemélyű Isten között, hogyan csodálkozhatunk akkor azon, hogy ez csak Krisztus keresztjében lehetséges? Ehhez a kereszthez kell hasonulnunk, ezt kell magunkra vennünk, amint azt szent Pál, a hit hirdetője mondja: „Krisztus kínszenvedését hordozzuk állandóan testünkben” (2 Kor 4, 10). Ez a hasadás, amely számunkra kereszt, az a képtelenség, amelyet szívünk átérez, hogy ti. egyszerre a Szentháromság szeretetét és egy a Szentháromságtól elidegenült világ szeretetét hordozzuk magunkban, éppen ez az Egyszülött Fiú halálos szenvedésében való részesedés, amelyre hivatottak vagyunk. Ő, aki azért vállalta magára ezt a kettősséget, hogy önmagában feloldja, és aki csak azért volt képes ezt feloldani, mert előzőleg magára vette: Ő az, aki egyik végétől a másikig ér. Anélkül, hogy elhagyta volna a Szentháromság ölét, elhatol az emberi nyomor legvégső határáig és betölti a közbülső tér egészét. A kereszt négy ága jelképezi Krisztus széttáruló megfeszítettségét, saját szakadásunknak titokzatos kifejezése és bennünket hozzá hasonlóvá tesz.”
A fájdalom végső fokon Jézus Krisztus megfeszítettségének eredménye és kifejezése, aki összeköti az Istenben való létet és a kárhozat kiáltását: „Istenem, miért hagytál el engem?” Ha valaki egzisztenciáját oly mértékben tárta szélesre, hogy egyrészt Istenben merül el, másrészt az Istentől elhagyott teremtmény mélységében, úgy valóban szét kell szakadnia, – igazán „meg van feszítve”. Ez a szétszakítottság azonban éppen maga a szeretet: annak végsőkig történő valóra váltása (Jn. 13,1), és konkrét kifejezése a szélesre táruló térnek, amelyet létrehoz.
(...) Az a tény, hogy, amikor ez a tökéletesen Igaz megjelent, megfeszíttetett, az igazságszolgáltatás halálra adta, – kíméletlenül értésünkre adja, ki az ember: olyan vagy ember, hogy az Igazat nem tudod elviselni, hogy az egyszerű szeretet őt szemedben őrültté, megvertté, kitaszítottá teszi. És pedig azért vagy ilyen, mert magad vagy igaztalan, mások igaztalanságára van szükséged, hogy mentséget találj, és mert az Igaz, aki megcáfolja mentségedet, nem szolgálja célodat. Ez vagy te. János evangéliuma mindezt az „Ecce homo”-ban foglalja össze: Pilátus szava gyökeresen azt fejezi ki: tehát így áll a dolog az emberrel. (De az emberi elégtelenség mélységében feltűnik az isteni szeretet felmérhetetlen mélysége.)
Krisztusnak a kereszten elhangzó halálkiáltása a „legteljesebb elhagyatottság, a radikális egyedüllét” hangja. Annak a „lélegzetelállító folyamatnak a betetőződése, melynek során önmaga megfoghatatlanul bőkezű odaajándékozásával nemcsak egy világot, hanem saját magát is feláldozza, hogy az embert, ezt a porszemet, az üdvösségre vezesse. Az emberért maga Isten adta oda magát.
Az ember pedig, a szó legmélyebb értelmében, nem azáltal talál önmagára, amit saját maga tesz, hanem azáltal, amit kap. A szeretet ajándékára kell várnia, a szeretet pedig csak ajándék lehet. Nem állíthatja elő saját maga mások nélkül, várnia kell rá, csak mások adhatják neki. Másként pedig nem lehet valaki egészen ember, csak ha szeretik, és engedi, hogy őt is szeressék. (...)
A szeretet és a hit együtt létezik. Amikor az ember eljut arra a felismerésre, hogy vakság az, ha csupán a saját szemének hisz.
A legnagyobb teológiai titok pedig:
„Az Úrnak gyermekként hiszek”(Jan Twardowszki).
Vajon mikor lesz minden ember Istene a „közelben lévő Isten”? Meddig él tőle ilyen távolságban a XXI. század embere?
XVI. Benedek, apostoli kormányzásának legelső napjaitól kezdve a kereszténység és a világvallások kapcsolatának fejlesztésén munkálkodik. Az Egyház minden emberrel párbeszédet tud folytatni, mert „a meggyőződés, miszerint az emberi ész képes felismerni Istent”, megalapozza, hogy mindenkihez és mindenkivel lehetséges Istenről beszélni. „Fiacskáim, szeressétek egymást” – kérlelni, bíztatni... míg a hit „jelen idejűvé” és aktuálissá válik a kerek világon.
Mert a hit elutasítása mutatja meg annak elutasíthatatlanságát. Aki a hit bizonytalanságától menekül, annak a hitetlenség bizonytalanságát kell megtapasztalnia, mert ez sem mondhatja biztosan és végérvényesen, hogy nem a hit oldalán áll mégis az igazság.
Az emberi lét nagy dilemmája egy Martin Buber által lejegyzett zsidó történettel szemléltethető.
„A felvilágosultak egyik igen tudós embere, aki hallott már a berdicsevi rabbiról, felkereste őt, hogy szokása szerint vitatkozzék vele, és a hit védelmében felhozott maradi érveit csúffá tegye. Amikor belépett a bölcs ember szobájába, látta őt könyvvel a kezében átszellemülten és elgondolkodva fel-alá járkálni. Figyelemre se méltatta a jövevényt. Végül megállt, futólag rápillantott és így szólt: „De talán mégis igaz.”
A tudós hiába igyekezett bátorságát ösz-szeszedni – térdei reszkettek, mert olyan félelmetes volt a rabbi tekintete, olyan félelmetes volt egyszerű kijelentését hallani. Rabbi Lévi Jizchak azonban most egészen feléje fordult és közvetlen hangon így beszélt hozzá: „Fiam, a Tóra nagyjai, akikkel vitatkoztál, hiába pazarolták rád szavaikat, te kinevetted őket. Istent és az Ő Országát nem tudták kézzelfoghatóan eléd állítani, és én sem vagyok erre képes. Ám gondold meg, Fiam, talán mégis igaz.” A felvilágosult minden erejével válaszolni akart, de ez a félelmetes „talán” újra és újra visszhangzott benne és megtörte az ellenállását.”
Azt hiszem, ebben a történetben – a forma minden idegensége ellenére – nagyon pontosan van leírva az istenprobléma előtt álló ember helyzete. Senki sem tudja Istent és az Ő Országát kézzelfoghatóan odaállítani a másik elé, a hívő saját maga elé sem. De bármennyire is igazolva érzi magát ezáltal a hitetlenség, megmarad a „talán mégis igaz” kényelmetlensége. A „talán” kikerülhetetlen kísértés, amelytől nem menekülhet, tapasztalnia kell a vissza-utasításban a hit visszautasíthatatlanságát. Más szóval: mind a hívő, mind a hitetlen, mindegyik a maga módján, részt vesznek a hitben és a kételyben, ha nem rejtőznek el önmaguk elől és nem riadnak vissza a valóságtól. Egyikük sem tudja egészen elkerülni a hitet vagy egészen a kételyt, az egyik számára a kétellyel szemben jelenik meg a hit, a másik számára a kétely által, a kétely formájában.
Ez az emberi sors alapja: csak hit és kétely, biztonság és kísértés vég nélküli ellenkezésében találja meg létét végérvényesen.
Talán éppen ezért a kétely lesz a párbeszéd közös pontja a hívők és hitetlenek között.
Az ember számára a jövő nem pusztán emberi, ha egységben él Istennel. Az ember teljes emberré válása feltételezi Isten emberré válását. Ez az a határmezsgye, melyen átjutva az „érzéki” világot (állati létet) végérvényesen magunk mögött hagyjuk, és eljutunk a „szellemi” (igazán emberi) világba.
„Isten Krisztusban kiengesztelte magával a világot” (2Kor.5,19) ... Isten nem vár arra, míg az emberek közelednek hozzá és elégtételt adnak, először Ő megy eléjük és elégtételt ad helyettük. Egy olyan Isten, akinek emberi szenvedélyei vannak, örül, keres, vár, elénk jön.
Az emberi elhagyatottság mélységébe belépett az Isten. Azóta a halálban az élet, a szeretet lakik.
Amit Blaise Pascal „nagy éjszakáján” átélt és attól fogva ruhája bélésébe varrva hordta a kis papírdarabot, amelyre ezeket a szavakat írta: „Tűz. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene ’nem bölcselőké és tudósoké’”.
„Lehet, hogy a keresztény emberre is rátör a hiábavalóságtól való félelem nyomasztó lidérce, amelynek hatása alatt a kereszténységet megelőző kor oly megindítóan ábrázolta az emberi erőfeszítések terméketlenségét. De lidérces álmában is meghallja a Valóság megváltó és átformáló szózatát: „Ne féljetek, én legyőztem a világot” (Jn. 16,33).
Az az új világ, amelynek ábrázolásával, a végső Jeruzsálem képében, a Biblia lezárul, nem utópia, hanem bizonyosság, amelyet a hit által nyerünk. Van világmegváltás! – ez az a biztonság, amely a keresztény embert hordozza, és amelynek alapján ma is érdemes kereszténynek lenni.
Milyen a mai hívő helyzete? „Úgy tűnik, hogy csak egy, a semmi fölött imbolygó gerenda tartja fenn, úgy látszik, meg vannak számolva percei az elmerülésig. Csak egy bizonytalan fadarab köti őt Istenhez, mégis, elválaszthatatlanul tartja, és végül tudnia kell, hogy ez a fa erősebb, mint az alatta örvénylő semmi, – bár ez a semmi az, mely Isten félelmes hatalmát és erejét jelképezi.”
A felmérhetetlen isteni szeretet az emberi elégtelenség mélységéből, az elhagyatottságból, és az egyedüllétből az istengyermekség útján járót az üdvösségre vezeti. „Ő, aki megfizet kinek-kinek tettei szerint: örök élettel annak, aki kitartó jócselekedettel dicsőségre, tiszteletre és halhatatlanságra törekszik...”

2005. május 5.
 
Forrás: Polísz, 2006. 88. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap