XVII. Székelyek

Csata Ernő, k, 03/19/2019 - 00:02

 

 

 

Dr. Nagy Sándor: (részlet)
XVII. SZÉKELYEK

Azért írok róluk előbb, mint a hódító magyarokról, mert ők az őstelepes néphez tartoztak, így a honfoglaló magyarok előtt már a Kárpát-medencében laktak. Jól tudom, hogy könyvem legfontosabb feladata annak elhitetése és bizonyítása, hogy a mai magyar nyelvünk nem ott született meg a vogul őserdőben, a voguloknak és egy török lovasnépnek az összekeveredéséből, valamikor Kr. u. az V. században, hanem ott alakult ki a Kárpátok koszorúzta hazában, hosszú évezredek alatt, az odavetődő őstelepes és hódító népek nyelvi egymásra hatásának eredményeképpen. Nevet pedig a Kárpát-medence legutolsó meghódítója, a magyar nép adott az ott talált népnek és nyelvének is, amelybe a hódítóelem saját nyelve is beleolvadt idővel.

Ha például a hunok meg tudták volna tartani uralmukat a Kárpát-medencében, akkor az ott lakó népet és annak nyelvét ma is hunnak neveznék. Ugyanez az eset állott volna fenn, ha az avarok hatalmát sem törte volna össze Nagy Károly frank király, illetve német-római császár, mert a meghódított, az alsó néposztály már ezek idejében is ugyanaz volt, mint amelyiket Árpád hadai is ott találtak a Duna-Tisza táján. Már eddig is bizonyítottam, hogy milyen volt az ősnép nyelve, amikor az elkeseredésében marhának nevezte és meg is verte az akkori világ legnagyobb urát, a tényleges római császárt, II. Konstanciust. De ez csak egy szó a sok közül, amelyek a magyar nyelv szókincsét képezik. De ez még nem döntő bizonyíték, márpedig nekem nem csak értelemmel felmérhető, hanem kézzelfogható igazságokat kell harcba állítanom, mert a hitetleneket is meg kell győznöm.

Azért hívom segítségül most a székelyek hadát, mert róluk bizonyítani tudom, hogy már Árpád honfoglalása előtt régen a Kárpát-medence lakói voltak. Az őstelepes népből valók, a mai nyelvük is az őstelepes népéből származik s ott alakult ki a Kárpát-medencében, jóval előbb Árpád honfoglalásánál. Ugyanazt a nyelvet beszélték már akkor, amelyikkel ma is élnek, sőt ugyanazzal a szójárással és kiejtéssel, amelyet ma is használnak.

Történetíróink eddigi megállapításai róluk elég gyengék és zavarosak. A székely nép nevét és származását illetőleg még ma is teljes a homály a hivatalos felfogásban. Még ifjú egyetemi hallgató koromban olvastam dr. Karácsonyi János egyetemi tanár egy cikkét a székelyekről. Ő nevüket a szláv szekul szóból származtatta, amely favágót jelent magyarul.Ez igen gyarló megállapítás, mert minden historikusnak tudni kell, hogy a székely katonanép volt, nem pedig hivatásos favágó, s a hadseregben mindig az élvonalban harcolt. Tehát hadi foglalkozású fegyveres nép volt. Németh Gyula történetírónk a székely nép származására vonatkozólag Thury József megállapítását tartotta helyesnek, aki a székely nevet a csagatáj-törökök szótárában levő „sikil" szóból származtatta, őmaga pedig, amint alább bővebben kifejtem, a székely nevet „eszkil"-nek magyarázta, illetve ferdítette el, mégpedig tudatosan.
Ez a „sikil" annyit jelent magyarul, mint nemes, előkelő, uralkodó. De azután kisült, hogy a „sikil" sajtóhiba, s odalett az előkelő származás. Rázsonyi László magyar nyelvész szerint „a rendelkezésre álló történeti adatok tudományos értelmezése csak azt a feltevést engedi meg, hogy a székelyek török eredetűek." Idézi Gyalay Domonkos erdélyi író egy nyilatkozatát, amely szerint „ma is élő közszólásokból megállapítható, hogy a székelyek hajdan a fehér kancalovat csodálatos lénynek tartották, ősüknek vallották." Ez tisztára lóvá tevése nemcsak a székelyeknek, hanem azoknak is, akik ezt a nagy tudományt elhiszik. Ő sem látja akadályát annak, hogy a székely nevet a török sekül vagy sikül szóból származtassuk, amelynek jelentése fehér lábú ló, fehér folt a homlokán. De itt is hiba van a kréta körül, mert a török nyelvben a fehér lábú és a homlokán fehér csillagos lovat nem sekilnek, hanem kesilnek hívják. Ez pedig szó szerint egyezik a magyar kesely ló nevével. Egy ősi népdal mondja: „Fehér az én kesely lovam lába, azon visz a babám udvarába... " De együgyű, mesébe való
minden ilyen zagyvaság, és csak azon csodálkozom, hogy komoly emberek, akik még a tudós névre is számot tartanak, ilyen gyerekmesékkel ki mernek állni a nyilvánosság elé.
Sebestyén Gyula a kabarokat tartja a székelyek őseinek, mert azok is három törzsből állottak, mint a székelyek. De ennek a feltevésnek ellentmond először is az a tény, hogy a székelyek Árpád 
hódítása előtt, tehát a kabarok Kárpát-medencei megjelenése előtt már régen a későbbi Magyarország területén laktak, mint őstelepes nép, a honfoglalás előtt legalább pár ezer évvel már. Így nem jöhettek Árpád hadaival együtt, amelynek előcsapatát képezték volna. De különösen ellentmond az a tény, hogy akkor, mint a magyar honfoglaló népnek első és legvitézebb törzse – Konstantin császár írása szerint – a legtermékenyebb részét szállhatták volna meg az általuk is megszerzett ország földjének, nem pedig a Gyergyói- és Csíki-havasok terméketlen vidékét, a Bodzai-, Ojtozi-, Gyimesi-, Békási- és Tölgyesi-szorosok átjáróinak őrzési kötelezettségével.

Éppen ez a vitathatatlan ésszerűség a bizonyítéka annak, hogy a székelyeket egy felsőbb katonai hatalom tervszerűen telepítette a mai helyükre határőröknek, mert a Kárpátok átjáróinak őrzése igen fontos hadászati érdek volt. De ebből következik az is, hogy a székelyeket indokolatlanul méretezik három törzsnyi népre, vagyis egyes íróink helytelenül magyarázzák ezt a latin kifejezést:„trium generum siculi". Mert a latin genus szó magyarul nemzetséget, nemet, szóval vérségi kapcsolatban levő kisebb népcsoportot jelent, a latin nyelvben a „tribus" szó jelent törzset, szóval egy nagyobb létszámú népcsoportot, amely már politikai egység volt, mert idegen és nem vérrokon népelemeket is magához kötött. Ha három törzsnyi lett volna a székelység Erdélyben, akkor ennek egész területét megszállhatta volna, s ma e drága gyöngye hazánknak nem lenne az oláhoké. A Székely Krónika szerint nem három, hanem hat nemzetségből állt a székelység. Ezek a következők: Halon, Eulie, Jenő, Meggyes, Adorján és Ábrán. Halon ősi szó. Az „n" képző a sumirban is megvolt, a mai magyarban is megvan, és a mai os-es-ős ragoknak felel meg. Pld. a magyarban vadon annyi, mint vadas, me-zőny-mezős, szurony-szúrós stb. Így, a Halon annyit jelent, mint halós, halálra szánt, vagy halni kész. Ősi és hősi tulajdonsága volt ez a katonának. Orbán Balázs székely író ezt a Halon szót „halom" szóra változtatta, teljesen ésszerűtlenül és önkényesen.
Eulie középkori oklevélírási módon írt szó. Aki jártas ilyen oklevelek olvasásában, az csak ölőnek magyarázhatja. A katonának ölés is volt a mestersége. Orbán Balázs „Őrlecz"-nek írja. A szó eleje az „Őr" még megfelelne a székelyek foglalkozásának, mert őrök, határőrök voltak, de a „lecz" értelmetlen. III. Károly király 1724-ben adott ki egy okmányt a székelyek alkotmányáról. Ebben „Eölöcz" szó van, ez is ölősnek felel meg a mai nyelvünkön.
Jenő név egyezik a magyar ötödik törzs nevével. Ez török szó, jelentése megfelel a magyar „új" szónak. Újonnan csatlakozott törzset jelent. A török nyelvben ebből a szóból származik a janicsár-jenicseri, annyi, mint új fiúk nevű fogalom s a török gyalogság neve.

Meggyes középkori magyar szó, őskori formája Megygyed vagy Meggyen lenne.
Adorján magyar személynév. Előfordul családnévként ma is, úgy az erdélyi székelyeknél, mint Dunántúl, az őrségben visszamaradottaknál is. Felsőőrön több családnak van tisztán székely neve, ilyen az Adorján, Pál, Imre, Benedek, Bálint, Fülöp, Gábor, Miklós, Pongrácz, Simon, stb.

A székelyeknél azért van annyi családnév keresztnévből, mert valamikor nálunk, mint harcoló népnél a családok nem széledtek el, hanem együtt maradtak, mert hadi egységet is képeztek az egy őstől leszármazók. Éppen azért a katonai beosztásuk kívánta, hogy az egy őstől származó családok együtt maradjanak. Neve csak az őscsaládnak volt, amelynek keretén belül a kiscsaládok fejeinek a keresztény korban csak keresztneve volt, mint ma is a családtagoknak. Ezekben a nevekben a ló-atyafiságnak nyoma sincs, pedig a régi időben még nem oknyomozó módon írtak történelmet, mint ma illenék minden olyannak, aki a történetírói névre is számot tart.

A magyar középkori krónikaírók közül Kézai Simon mester írt a székelyekről. Az ide vonatkozó részt szóról szóra idézem: „Maradtak még a hunokból háromezren, kiket a futás mentett ki a krimhildi csatából. Ezek a nyugati népektől való féltükben egészen Árpád idejéig a Csigle mezején maradtak és ott többé nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták magukat. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik, mikor meghallották, hogy a magyarok másodszor is Pannoniába költöznek, a visszatérők elé mentek Ruténia határáig és miután Pannoniát együttesen hatalmukba vették, ebből részt kaptak, de nem a Pannóniai Alföldön, hanem a határszéli megyék közt."

Kézai Simon IV. vagy Kun László királyunknak volt kedvelt udvari papja. Valamelyik olasz egyetemen végezte tanulmányait magiszteri, magyarul mesteri fokozattal. Ez annyit jelent, hogy azon az egyetemen megszerezte szigorú vizsgával először a„baccalaureatus-borostyán koszorú" fokozatot, azután a  „licenciátusi" fokozatot; licet latin szó, magyarul annyit jelent, mint szabad, vagyis ezzel a vizsgával már az egyetemen szabad volt tanítania. A harmadik szigorú vizsga után kapta a legmagasabb tudományos fokozatot, amelyet az Egyetem adhatott, a magiszteri, magyarul mesteri fokozatot. Ezzel az egyetemen előadott összes tudományok mestere lett. Doktori címet abban az időben csak az kapott, aki az egyetemi végbizonyítványa után komoly tudományos munkát fejtett ki és könyveket írt. Tehát Kézai Simon a maga korában a szellemi és tudományos felsőbb réteghez tartozott, s mint ilyennek írását komolyan kell venni. Ha tehát ő a hun és a magyar honfoglaló népet testvérnek mondja, akkor ez annyit jelent, hogy az ő korában az még hitelt érdemlő hagyomány vagy köztudat volt. Ennek a valóságában a mai történetírónak sincs oka kételkedni.

Ő az első történetírónk, aki egyetemes magyar történelmet írt. Nemcsak a hódító katonanépnek, a felsőbb osztálynak, vagyis a nemességnek a történetét írta meg, hanem a jövevényekről és a meghódított ősi népről is igen értékes tudósításokat közölt az utókorra! „Mivel azon felül némelyeket érdekel, hogy kik az udvarnokok, várnépek és egyéb béresek, szabadosok és rabszolgák, kikkel egész Magyarország tele van, továbbá honnan veszik eredetüket, ezt is méltónak tartottam, hogy jelen munkácskámhoz függesszem".

Amit ezekről írt, azt az Árpád-kori okleveleink teljesen igazolják. A székelység eredetének helyes és igaz ismerete mennyiben szolgálja a magyar nép kialakulásának igaz történetét?
Annyiban, hogy a székely nép az őstelepes sumir rokon népből származik és annak nagy átlagától csak hivatására, illetve munkabeosztására nézve különbözött, mert a székely katonanép volt és fegyveres szolgálatot teljesített az ország határán.

E sorok írójának a megállapítása az, hogy a székely név ugyanolyan eredetű és képzésű magyar szó, mint Erdély, amely az erdő-el, vagy is erdőn túli földet jelent. Az „el" ma igekötő, például: elmegyek, vagyis az alaphelytől tovább, azon túl megyek. De az ősi nyelvben az „el" még határozószó volt. Mi a szék? Mint bútordarab az, amelyre leülünk, mint földterület olyan hely, amelyre sokan telepedtek le, amelyet sokan ültek vagy szálltak meg. A szállás helye volt a székbeli terület, az ott lakó nép volt a székbeli nép. Mi a szék-eli föld? Az, amelyik túl volt az emberektől megült, vagy megszállt telephelyen vagy területen. Melyik a szék-eli nép? Az, amelyik a megszállt, megült földön túl tartózkodott és vigyázott a székbelieknek nemcsak életére, hanem a vagyonára is, mert abban a törvény nélküli időben a nyers erő szabott törvényt. Ezt pedig erőszaknak nevezték akkor is és nevezik ma is. Az erőszakot pedig csak egy nagyobb erőhatalom tudta féken tartani akkor is és tudja ma is. A szék-eli, később a nyelvalakulás törvénye szerint székely nevű nép határőri szolgálatot teljesített az egyes telephelyeken. Később pedig az ország határának őrzőit is székelinek, székelynek nevezték.

De nyelvünkben nemcsak Erdély és székely szavak vannak, hanem ilyenek is: estély, annyi, mint esteli idő, vagyis az, amelyik a napnak az égről való leeste után következik. A régiek ti. azt hitték, hogy a nap megfutván pályáját az égen, leesik onnan, innen van a napeste, vagyis az este szavunk, ami a nap leestét jelenti az égbolt alá. Ma már úgy mondjuk finomabban, hogy a nap lenyugszik, de azért az este szó megmaradt nyelvünkben még az ősidőből, azért este-eli összejöveteleket, estélyeket is tartunk s néha a későéjj-elig is együtt maradunk. De mikor a nap felrúgtat az égre, vagyis felrekken, felébred, regg-el is lesz, s mi a reggeli étkezés után újra kezdjük a napi munkát. De a dé-elidéli evés utáni pihenést már nem magunkra, hanem állatainkra vonatkoztatva mondjuk, hogy delelnek. A „dé" jelentése „nap", a gall nyelvből átvett szó.

„szék" szó ősi használatára pedig megemlítem Sziszek városát, amely a Pannonok végvára volt. Nevében a sumir „szo" van, ami magyarul vizet jelent. Jelentése tehát vízszék, vagyis vizes szék, vagy vizes telephely. Augusztus római császár Kr. e. 35-ben szállta meg, illetve foglalta el, mint Pannónia elővárát. A Dráva mellett van Eszék, ennek neve hajdanában Ó szék volt. A rómaiak Mursa néven említik. De e név nem latin, hanem sumir. „Mur" annyi, mint földes, iszapos a „szo" pedig vizet jelent, így értelme földes, iszapos víz. Ez érthető is, mert mellette folyik a sokszor iszapos Dráva. Nyelvünkben nemcsak a „szék"-nek volt székhelye, hanem a később kialakult vármegyének és a járásoknak is. Sőt az országnak is székesfővárosa volt. Az ősidőben a Kárpát-medencei nép minden telephelyét széknek nevezte és ezeknek a székeknek volt fegyveres őrzője mindenütt a szék-eli nép. Azt hiszem, hogy ezek után elhiszik olvasóim, hogy a székelyek mégsem a lótól származtak, hanem azoktól az őstelepesektől, akik a Kárpát-medencéjét benépesítették, akiknek nyelvén egy-egy nemzetség, vagy nagycsalád telephelyét szállásnak, vagy ülésnek, de leginkább széknek nevezték. Mikor azután a fejlődés törvénye s az élet kényszere a kis népegységeket az önvédelem miatt nagyobb egységekké fejlesztette, vagy a hódítók ereje nagyobb egységekbe szorította őket, akkor a határok védelmének igen fontos feladatára külön néptörzseket alkalmaztak, vagy osztottak be. Nem pénzen vett emberek voltak ezek, hanem a szabad emberekből kiválasztottak, akik a kapott földért fegyveres szolgálattal és vérrel adóztak. Ilyen országos határőri szolgálatot teljesítő katonanép lett a szék-eli nép a Kárpát-medencében, mert neve és népe csak ezen a területen maradt meg.

Olyan ország, amely az egész Kárpát-medencét magában foglalta a népvándorlás kezdetétől a magyarság honfoglalásáig, kettő volt: a hunoké és az avaroké. Azok a Rajnától a Volgáig minden nép felett uralkodtak, ezek pedig az Ennstől a Dnyeperig terjesztették ki hatalmukat. Mindkét nép besorozta hadseregébe az ősi szék-eli katonanépet is. Így lett a székely hunná, majd avarrá. Mikor Nagy Károly frank király a mai Német-, Francia- és Olaszország együttes katonai erejével, 8 éves szörnyű harc után megtörte az avarok hatalmát, s elvette tőlük a mai Alsó-Ausztriát, a Dunántúlt és a Dráva, Száva közét, akkor az avarokkal együtt a székelyeket is kivonta a nyugati részekről az avar hadvezetőség, és odatelepítette, ahova a katonai szükségesség kívánta: az erdélyi átjárók védelmére, mert Krum bolgár kán már készülődött hátba támadni a meggyengült avarokat. Ez be is következett, de nem Erdély, hanem az Al-Duna felől. Ennek következtében a Duna bal partjától a Kárpátok gerincéig terjedő része Avarországnak a bolgároké lett, így lettek az Erdélybe telepített székelyek bolgár alattvalók. A nyelvjárásuk, szólásmódjuk, amelyet magukkal vittek, ma is a hamisítatlan dunántúli tájszóláshoz hasonlít. Ha Erdélyben tanulták volna meg a magyar nyelvet a honfoglalás után, akkor a szilágyi vagy a bihari nyelvjárással beszélnének magyarul, nem pedig a Marcal vidéki, a Rába menti, vagy a göcseji szólásmóddal. Ez megcáfolhatatlan tény s annyira igaz, mint az az állításom is, hogyha a székelyek más nyelvvel mentek volna Erdély elzárt hegykatlanaiba, akkor még ma is azt a nyelvet beszélnék. Elzártságuk miatt más nyelvre megtanítani őket nem lett volna lehetőség, amint nem tanultak meg a szomszédos oláhok és szászok nyelvét sem.

Hogy a székely nyelv mennyire dunántúli, azt magam is tapasztaltam, amikor bejártam egész Erdélyországot és a helyszínen állapítottam ezt meg. Ősi származásunknak a helyére vonatkozólag egy nagyon érdekes és elgondolkoztató megállapítást idézek Huszka József műtörténészünknek a „Századok" című régi folyóiratunkban még 1892-ben megjelent cikkéből: „Midőn ornamentális (díszítőművészeti) kutatásaim során a székelyek faházait, de kivált magas patkóíves, galambbúgos kapuit szemügyre vettem, elbámultam az érthetetlen fényűzésig vitt faragványok sokaságán, eredetiségén és a kapuk impozáns ívein, az egész udvart uraló nagy méretein."

„A csíki kapuk faragványai között másodsorban egy kifeszített legyező alak ötlött a szemembe. Sokáig a barokk-kagyló utánzatának tartottam. A legyező alatt rózsa és tulipán virágcsokor díszeleg, amelynek vastag pikkelyes szára sokáig érthetetlen volt előttem. Ez a vastag szár egy nagy edényből látszik kinőni, mely edénynek mindkét oldalán levelek és virágok hajlanak le."

„Az udvarhelyi kapukon a kapulábazat mellett kétoldalt egy-egy fél oszlopot találunk sajátos csigákkal és oszlopfejezetekkel. Nem érnek fel a gerendáig, hanem az alatt egy kisebb palmettában (pálmaág) végződnek. Az udvarhelyi kapuk nagy részén a palmetta megvan, bár a faoszlop nincs ott."

„Az udvarhelyi palmetta rávezetett a csíki legyezőre is, amely szintén pálma, amelynek pikkelyes szára félreismerhetetlenül hű utánzata a pálma törzsének." ,,Hogy és honnan került ide a pálma, a pálmalevél legyező? Hisz Konstantinápolyig nyoma sincs. Hol látott a székely pálmát, hogy oly híven, még pedig stilizálva utánozza? Megkérdeztem egy székely faragó embert, hogy miért faragja azt a kapulábra, mert, hogy az pálma volna? Arról nincs tudomásom – felelé. – Így szokták, így láttam őseimtől, régen is így csinálták."

 Mit mond ez az idézet? Azt, hogy a székely fafaragó ember, aki kapuját ősi székely mintákkal díszítette, történelmet írt. Megírta, hogy őselei onnan származnak, ahol a datolyapálma terem: a Tigris és Eufrates folyók közéből, Sumiriából, a sumir népből, mert a gabonán kívül a sumir földműves pálma- és szőlőtermesztéssel is foglalkozott. A datolya volt a gyümölcse, a magjából ütött olajat, a szőlőből pedig bort szűrt az őse már Noé apánk előtt. Mert minden nép tőlük tanulta meg a földművelést és a gyümölcstermelést, így a judeabeli pásztornép is, amelynek Noé az egyik ősapja volt. Mikor azután az éhes pusztai népek hosszú és gyilkos harcok után elfoglalták fallal körülvett városaikat, megművelt szántóföldjeiket, szőlő- és pálmaligeteiket, ott kellett hagyni az Édenkertet, az édes hazai földet. De emlékét nem feledték el az új hazában sem. Házuk bejáratát, kapujukat pálmafa törzsével és leveleivel díszítették és díszítik még ma is, amiként sok ezer évvel ezelőtt még őseik is ugyanezt tették a régi hazában. Ez pedig egy sok ezer éves, de még ma is élő szokásnak a meg nem szakított folytonossága! Ennek a szokásnak pedig a sumiroktól kezdve a jelen ideig megszakíthatatlan valóságnak kellett lennie, mint a nyelvüknek is, mert a hosszabb idejű megszakítás mindkettőt elfeledtette volna. A székely kapuk s rajtuk a díszítések, éppannyira különböznek a környező európai népek hasonló díszeitől, a görögökétől, a rómaiakétól, vagy a sokféle árjanépekétől, amint a nyelvük és a régi írásmódjuk is, amelyik a Kárpát-medencei ősnép írása volt. Éppen azért a székely rovásírás teljesen egyedülállónak minősül és csak ősi örökség lehet!

De, amit a férfi fejszével és vésővel faragott ki, ugyanazt a díszítő ábrát varrta ki a székely asszony a varrottasain. Tulajdonomban van egy nagyon régi mintájú székely, szálán varrottas falvédő. Az ábrázolt kép közepén valami áldozati oltárféle van, mellette két oldalról egy-egy pettyes szőrű állat, tehát leopárd, vagyis párduc van kivarrva, a két szélén pedig egy-egy kifejlett terebélyes pálmafa látható. A történelemben semmi sem véletlen vagy esetleges, mert minden, ami történik, valamely okra vezethető vissza. Kielemeztem egy sereg helynevet a sumir nyelv segítségével. Azok névadóinak tehát sumiroknak, vagy sumir rokonnépeknek kellett lenni. A székelyek még ma is sumir díszítő mintákat használnak. Mivel más szomszéd népektől ezt nem tanulhatták el, nem vehették át, csak örökölhették az őseiktől, akik azokat a mintákat az ősi földről hozhatták magukkal. Honnan? Ahol a pálma terem és ahol a szőlőnek az ősi földje van, s ahol a vadállatok között pettyes szőrűek is voltak. Mindezek után azt hiszem, hogy olvasóim tisztában vannak a székelyek származásával, nevük jelentésével, hivatásukkal, ősi nyelvükkel és kultúrájukkal, amelyek tökéletesen megegyeznek az ősi Kárpát-medencei nép műveltségével, szokásaival és nyelvével. 

Még csak Bonfini Antalnak, Mátyás király olasz származású udvari történetírójának a székelyekre vonatkozó megjegyzését idézem: „... a székely elég sokban különbözik a magyartól. Idegennel nem házasodik össze, fajbüszkesége fél a vérkeveredéstől, a korcsosulástól. Külön írása van, nem papírra, hanem fapálcára rója a betűit s néhány jellel sok tartalmat tud kifejezni. Földművelés, de főleg állattenyésztés a főfoglalkozása. A székely kitűnő katona, karddal, gerellyel, íjjal és tegezzel száll csatára, testét vászonvért fedi. Szabadságszeretete végtelen."

A külön írásukban 34 betű van, de nemcsak betűjelük, hanem szójelűk, sőt mondatjelük is volt. Ezért tudtak néhány jellel sokat mondani és sok tartalmat kifejezni. Ez az írás azonban nem volt más, mint a Kárpát-medencei nép saját írása, de csak a székelyeknél maradt meg, mert az ország többi részén a nyugati egyháznak sikerült azt kiirtani. A székelyekkel kapcsolatban még rátérek egy fontos kérdés tisztázására és bizonyítására a magyar honfoglalással kapcsolatban. E kérdésben lesznek nekem koronatanúim a székelyek. Mikor a magyar hódító nép még a Kárpátokon kívüli, Etelközben lakott, a székely nép már a mai területén tartózkodott, mégpedig azzal a nyelvvel, amelyet azóta sem változtatott meg. Ennek bizonyítása nem könnyű, mert neves és képzett historikusaink a vogulizmus szolgálatában eléggé összekuszálták a történelem szálait. Két arab és egy perzsa író írt a honfoglaló magyarok etelközi szállásáról s annak határairól s mindegyik megemlíti, hogy a magyarok és a székelyek országa egymás mellett feküdt. Ezek Ibn Ruszta, aki a 900-as évek körül írt, a másik Gardizi, aki 1051 előtt, a harmadik Al Bakri, aki Kr. után, az 1080-ik év körül írt róluk. De egyik sem a saját tapasztalatát mondja el, hanem más, korábbi arab utazók írásaiból merítették. De az értesítéseiket jellemző egyformaság azt tételezteti fel, hogy a különböző forrásaik között volt egy olyan, amelyiket mindhárman hűen használtak. Ez az ismeretes főforrás eléggé pontos és megbízható adatokat tartalmaz. De nem szabad a közölt adatokat egyelőre megállapított nézőpont szerint csoportosítani, amint tették eddig az összes magyar historikusok a vogul származás elhitetése végett.

Ibn Ruszta értesítése szó szerint így szól: „A besenyők országa és a bolgárokhoz tartozó szkl-ek országa között van a magyarok első határa."

Gardizi ugyanezt így fogalmazta meg: „a bolgárok területe és az szkl terület között, amely szintén Bolgárhoz tartozik, van a magyarok határa".

Al Bakri a következőket írta: „A magyarok a besenyők országa és a bolgárokhoz tartozó szkl-ek országa között laknak." A besenyők abban az időben a Don és Dnyeper között laktak, ez az utóbbi folyó választotta el őket a magyarok etelközi szállásától. Tehát a besenyők Etelköztől keletre laktak. Így az ő országuk Etelköztől keletre volt. Ebből következik, hogy a szkl-ek országa a besenyők országával szemben, tehát tőlük és a szomszédos magyaroktól is csak nyugatra lehetett, mert a magyarok e két határpont, a besenyők és a székelyek között laktak.
Értesítésük 10. fejezetében mind a három író megjelöli az etelközi magyarok déli határát. Ibn Ruszta ezt írja: „Országuk egyik határa a rumiak tengeréig terjed."

Gardizinál ugyanez így hangzik: „Tartományuk a Rum tengerével határos."
Al Bakrinál pedig ezt találjuk: „Országuk egyik határa a rumiak országával határos."
Melyik volt a rumiak országa? Abban az időben a kelet-római birodalmat hívták röviden Rumnak. Ez a szó Róma nevének a görögöktől használt mása. A rumiak tehát a kelet-rómaiakat, vagy másképp a görögöket jelentették, a Rum tengere pedig nem más, mint a mai Fekete-tenger, amelyik abban az időben, egész terjedelmében a kelet-római, vagyis más szóval a görög császársághoz tartozott.  Tehát a magyarok etelközi szállásának a déli határa a kelet-római birodalom és a Fekete-tenger volt. A magyarok északi határáról egyik arab író sem emlékezik meg. Igen valószínű, hogy észak felé nem is volt állandó és biztos határuk. De a közölt három égtáj pontos megjelölése így is meghatározza a magyarok etelközi szállását és azt nem lehet félreérteni, csak tudatosan lehet megmásítani és szándékosan lehet félremagyarázni. Azután tisztázni kell azt is, hogy a „szkl" betűkkel megjelölt nép melyik volt. Az arab, mint általában az összes sémi nyelv, az írásban csak a mássalhangzókat írja le. A magánhangzókat nem írja ki, mert aki a saját nyelvének szavaiban, vagy az általa tökéletesen ismert idegen nyelvben a mássalhangzókat leírva látja, az az így írt szöveget helyesen és tökéletesen tudja elolvasni. A szavakban a jellegzetes hang nem az, amit mi magánhangzónak nevezünk, hanem amit egészen helyesen mássalhangzónak mondunk, mert a mássalhangzót a beszélő szerkezetnek egy határozott mozdulata hozza létre, míg a magánhangzók a tüdőből kijövő levegőnek az ajkakkal történő alakításai. Éppen ezért könnyen változnak, míg a mássalhangzók megmaradnak. Ezért ezek a fontosabb hangzók.
Mind a három arab író egy népet említ és nevez meg, amelynek nevében ez a három gyökhangzó, a „szkl" van. Ilyen népnév pedig eddig a világtörténelem folyamán csak egy volt és van ma is, és ez a székely.

Tehát a három arab írótól „szkl"-nek jelölt nép nevét az összes magyar historikusoknak és nyelvészeknek, akik e szöveg magyarázatával foglalkoztak, egyedül és minden más nép nevének kizárásával csak „székely"-nek kellett és lehetett volna olvasniuk. De eddig egyetlen egy sem olvasta így! A vogulistáknak tehát módjukban állott a megnevezett arab írók szkl szóképét a maguk hamis elmélete szerint magyarázni. Mert hát hogyan engedhették volna napfényre kerülni azt az igazságot, hogy a székelyek a ma is változatlan ősi nyelvükkel már akkor Erdély bércei között laktak, amikor a szerintük vogul és török nyelvegyvelegből alakult magyar nyelv még csak útban volt a Kárpátok felé és csak Etelközig jutott el! Szó szerint idézem Németh Gyulának  „A honfoglaló magyarság kialakulása" című könyve 154-ik oldalán található következő sorait: „A levédiai hazára vonatkozik Ibn Ruszta egységes és világos leírása a magyarokról. Kiveendő az első mondat: „A besenyők országa és az eszkilbolgárok országa között van a magyarok határai közül az első határ". Ez a mondat a baskíriai magyarokra vonatkozik."

Az arab írók „szkl" szóképének egyedüli helyes olvasásából, a székely szóból tehát egy soha nem létezett bolgár nép lett az„eszkil". Pauler Gyulánál pedig „ezegel". Ez a népnév a történelem egész folyamán, a világon sehol elő nem fordult és ma sincs. Tehát tisztára költött név, vagyis szándékos hamisítás. Ilyen merész hamisítás Németh Gyulának az az állítása is, hogy az arab írók értesítése a baskíriai magyarokra vonatkozik. A baskírok a Volga felső folyása mellett az 55. szélességi fok körül laktak, amint laknak ma is. Ez a távolság a Fekete-tenger északi partvidékétől légvonalban körülbelül 1300 km, tehát annak a kis népnek a déli határa nem nyúlhatott le ilyen távolságra akkor sem.
Miért követte el ezt a szándékos hamisítást Németh Gyula? Egyedül azért, mert meg akarta hálálni, illetve meg is kellett hálálni, hogy a vogulisták az Akadémia pénzén hosszabb időre Törökországba küldték, és hogy egyetemi tanárrá tették. Ezért nemcsak a tudását, de a megbízhatóságát is eladta a vogulistáknak. Az ilyen adás-vételnek mindig van egy vesztese, mégpedig az igazság. Ha azonban a vesztes igazság egy népet, nemzetet vagy hazát érint hátrányosan és igaztalanul, akkor az igazság ellen elkövetett bűn igen súlyos nemzetellenes bűnnek minősül. Természetes, hogy Németh Gyula tudományos tekintélye a saját lábukon gyengén álló tudósokat mind befolyásolta. Mind átvették megállapításait a vogulizmus nagy diadalára. Ezekről nincs mondanivalóm.

Remélem azonban, hogy a fiatal, magyar tudós nemzedék az igazság keresése és kiderítése céljából legalább kiindulási pontnak elfogadja az én megállapításaimat. Lehet, hogy sokat fognak vitatkozni rajta, de nem kétséges, hogy a végén az én megállapításom győz. Ez pedig kiindulási pontja lehet egy nemzeti fellendülésnek.

 

„Újat mondok, de nem új, hanem nagyon régi igazságot, amelyik azonban mindez ideig rejtve volt a magyar nép elől. Ennek fő oka elsősorban az, hogy sem történetíróink, sem nyelvészeink nem tanulmányozták át az Árpád-kori kódexanyagunkat, vagyis a nyomtatásban is megjelent történeti és jogi okleveleinket. Egyetlen történetírónk sem hivatkozik ezekre, hanem a már mások által megírt, kész könyvekre. Így a régi tévedések tovább élnek. Pedig az Árpád-kori kódexanyagunk 63 vaskos, darabonként átlag 800 oldalas kötetet tesz ki, amelyekből a kutató történetíró pontosan meg tudja állapítani az Árpád-kori magyar nép társadalmi, gazdasági és jogi berendezkedését és ezek fejlettségét.

Ennek az elhanyagolása miatt tévedtek el valamennyien a vogulszármazás útvesztőjében és nemcsak elhitték, hanem fölényesen hirdették is a magyar népnek az oláh cigányok életszínvonalán élő és a legnyomorúságosabb életviszonyok között tengődő voguloktól való származását…

Majd alább azt is megírom, hogy miért kellett ezt a magyar népet lealacsonyító vogul mesét kitalálni és az egész világ elé kitálalni…Tudom, hogy milyen nehéz egy megrögzött szokást elhagyni. Még nehezebb egy szenvedélyről lemondani. De legnehezebb egy téves felfogást, egy helytelen tudományos meggyőződést az emberek széles rétegében, de különösen a szakemberek tudatában megváltoztatni. És e könyv szerény írója e nagy és nehéz feladatra vállalkozott, még pedig a siker reményében, mert olyan ősi, perdöntő bizonyítékokat tár a nagy nyilvánosság elé, amelynek létét és döntő erejét letagadni nem lehet!”– írta A magyar nép kialakulásának története című könyve (MTF-16 ) előszavában Dr. Nagy Sándor.

A szerző a XI. századba visszanyúló nemesi család sarja. Már egyetemi hallgató korában, 1908-ban, elkezdte a sumir-magyar kapcsolat kutatását, az ősi magyar nyelv használatával.   Magyarországon az elsők között volt, aki a régészet és a nyelvészet tudományát ötvözte őstörténeti kutatásaihoz. 

Az I. világháború idején egyetemi oktatóként dolgozott Budapesten.  1958-ban érkezett Amerikába, és több mint száz tanulmánya jelent meg a sumir-magyar kapcsolatról.

 

1972-ben, Karácsony idején, Floridában, Miami-ban Dr. Nagy Sándort és feleségét egy buszmegállóban fiatal feketék csoportja agyba-főbe verte, mert jómódú gazdag embereknek nézték őket. Az ott elszenvedett sérülésekbe, Dr. Nagy Sándor pár hét múlva, 1973. január 17-én, a korházban belehalt. Felesége kiheverte a bántalmakat, ám ugyancsak pár héttel később egy útkeresztezésben egy autó halálra gázolta. Fiuk két évvel később szívinfarktus áldozata lett…”  – írta az MTF-16 ajánlásában Botos László.

 

 

  Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap