Ybl Miklós Emléknap

Szerkesztő A, v, 01/21/2018 - 00:12

 

 

 

 

 

A NEMEZETI ÉPÍTÉSZET ATYJA

 

Ybl Miklós (1814-1891)

 

Egy nemzet karakterét többek között a kultúrája határozza meg, a nemzeti kultúra része pedig a szellemi kultúra mellett az épített kultúrkincs. Magyar, épített kulturális örökségünk meghatározó alakja, 19. századi szíve-motorja és tulajdonképpen a nemzeti történeti hagyományokkal dolgozó historikus építészet atyja Ybl Miklós.

Ybl Miklós azon építészeink közé tartozik, akiről a jelenben is sokan tudnak, legalábbis azt, hogy építész volt. Elvégre székházának homlokzatán, honlapján vagy „csak” nevében több építész szervezet, szakképző iskolák és egyetemi karok is büszkén használták/használják nevét. De ki volt az az építész, akinek munkásságát ma is ennyien érzik követendő példának, sőt nevével, mint reklámfogással csalogatják vevőiket az ingatlanközvetítők- és értékesítők?

Ybl Miklós német nemzetiségű szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1814. április 6-án, Székesfehérváron. Bár anya- (és apa) nyelvileg német (osztrák) volt, mégis, mert szülei ebben a hazában képzelték el jövőjük, magyarságra nevelték. Édesapja, Ybl Miklós kereskedő a Fejér megyei választmány tagja is volt, aki korán tehetségesnek mutatkozó fiát a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumba adta, de az ifjú mindössze 11 évesen az építész pályával jegyezte el, egy életre magát. Hiszen 1825-től a párizsi Polytechnikai Intézetben kezdett el tanulni, hogy néhány évvel később a müncheni Akadémián folytassa tanulmányait. De már ifjúként dolgozott, előbb 1832-től Pollack Mihály, majd 1836-tól Koch Henrik építész irodájában.

Az ifjú építész nem csupán építészeti tanulmányokban fejlesztette tudását, hanem régi vándorszakmunkás és vándor művész hagyományokat követve egy európai művelődési körutat tett, amelynek során szinte magától értetődő, hogy a művészet és építőművészet egyik meghatározó hazájába, Itáliába is elment, amelynek kultúrkincse nagy hatással volt rá. Hiszen hol lenne annyi román, gótikus, reneszánsz és a barokk stíluselem egy csokorban, mint ott?

Ez az építészeti stíluskavalkád olyan nagy hatással volt az ifjú építészre, hogy elhatározta magyarországi meghonosítását. Abban a korban, és még jó ideig nem is volt jól körülírt neve ennek a stílusnak, amely korábbi korok stíluselemeit építette egybe. Egyszerűen historizmusnak, majd neo-stílusoknak (azaz neoromán, neogótikus stílusnak) nevezték őket. Hazánkban sokáig, 1989-ig, az eklektika fogalmával írták le ezt a stílust. (Az eklektika a századforduló feltörekvő városainak építészete, amelyben inkább reneszánsz és barokk elemek keverednek.)

Azt le kell szögeznünk, hogy akárhogyan is nevezzük eme korszak stílusát, Magyarországon a 19. század második felének művészete szervesen összefonódott a kései romantikával, és együtt jelentkezett a historizmussal (és később az eklektikával). Így egy egészen sajátos építészeti korszak köszöntött be, amelynek bár a világon sokfelé voltak követői és neves építészei, mégis a „mi építészeti stílusunknak” tekinthetjük, hiszen ez a korszak  Budapest és nagyvárosaink kibontakozásával, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy európai hírűvé válásával együtt jelentkezett. És tekintették ezt a stílust már a kortársak is, ha nem is csak magyarnak, de legalábbis osztrák-magyarnak. Ez az a korszak ugyanis, amikor az addig Ausztria jármában vergődő magyarság, amelyet a nyugatiak olyan könnyedén törültek le térképeikről, a kiegyezéssel visszakapva önrendelkezésének jelentős részét jogilag egyenrangú partnerévé vált Ausztriának. Megint szó volt nyugaton és másutt Magyarországról, itthon felemelhették őseink a fejüket, és belefoghattak abba a fajta országépítésbe, amely meglehet, hogy néha túlzó hajtásokat produkált, de minden hibái ellenére is a miénk, a magyarságé!

Ez a korszak a tőkés fejlődés korszaka is, amikor szaporodott a pénz, és az meg is akart mutatkozni. A tőkés befektetők nem csupán tőzsdepalotát, gyárakat meg vásárcsarnokokat építettek, hanem olyan palotákat, amelyek cégük-cégeik székháza volt, meg építtettek maguknak palota-lakhelyet – nem csupán a körutak mellett, hanem néhányan a Rózsadombon  is – és befektetési célból építtettek bérházakat. Mindezzel együtt szépítették Budapestet, a birodalmi társ-fővárost, amely az országgal együtt éppen ezekben az évtizedekben készült fel a honfoglalás ezer éves évfordulójára.

Tehát épületek, nem is akármilyenek, hanem európai nagyhatalmi színvonalúak kellettek ide, mihozzánk, magyar földre.

Az akkori építészeknek – összehasonlítva korábbi vagy éppen hogy későbbi korok építészeivel – szerencséjük volt! Hiszen adottak voltak a kissé falusias, vagy éppen 19. század eleji házas városaink, amelyeket akkor nyugodt szívvel romboltak le a kortársak. Volt igény a régi épített környezetet felváltó „modernebb”, európaiabbnak és kulturáltabbnak tartott épített környezetre. Igényelte ezt az engedélyeket adó politika, sőt még kedvezményeket is nyújtott, és adta a pénzt az állam mellett a magántőke, nagy és kicsiny egyaránt, meg igényelte a közvélemény és szócsöve, a sajtó is. Rombolódtak le így utcák, nyíltak eddig házakkal zsúfolt területeken új utak, sőt sugárutak, és rombolódtak le egész negyedek, sőt szinte városok is, hogy helyet adjon a régi az újnak.

Yblnek is köszönhetjük azt a már szinte közhelyes mondást, hogy „Bécs Párizsnak az utánzata, Bécs utánzata pedig Budapest, csakhogy az utánzat utánzata a legjobban sikerült.”

Hogy mit alkottak az akkori építészeink? Körülbelül azt, amit manapság Budapesten meg nagyvárosainkban és a határon túl is (volt magyar és osztrák-magyar területen) láthatunk, csodálhatunk. Mert hiszen tudjuk, ha nincsen ölünkben térkép, akkor is, hogy meddig tartott az osztrák-magyar birodalom. Egyforma stílusú (majdhogynem kis túlzással azt írhatjuk, hogy osztrák-magyar stílusú) régi vasútállomások, városi- és megyei önkormányzati épületek, templomok és városi paloták, vásárcsarnokok, régi gyárak. Ezek azok az épületek, amelyeket az utódállamok polgárai, a csehek, szlovákok, galíciai lengyelek, erdélyi románok és déli szlávok magukénak érezve, büszkén mutogatnak.

Ez a sajátságos épített környezet a 19. század második felének szülötte. Egyik meghatározó, mert nem csak fáradhatatlan szorgalmú, nagy tudású, hanem művészi lelkületű építőmestere Ybl Miklós. (Kerülöm a volt szó használatát, hiszen Ybl Miklós ma is itt van, velünk, elég csupán figyelő szemmel városainkban sétát tennünk!)

Az első nagy megbízatás nagy szakmai kihívást és sikert is hozott Yblnek. Az ifjú építész 1845-ben megbízást kapott gróf Károlyi Istvántól, hogy építse (tervezze) át a fóti kastélyát, valamint tervezze meg az ottani templomot. A nagy múltú és befolyású magyar arisztokrata család annyira meg volt elégedve Ybl Miklóssal, hogy ezek után már el sem engedték, a Károlyiak uradalmi építésze lett.

Ezek után többek között gróf Széchenyi István is Yblt kérte fel, hogy a cenki birtokra egy templomot tervezzen. Yblnek ezt a munkáját a Kossuth által a legnagyobb magyarnak nevezett gróf sajnos már nem láthatta.

Közben meg, ahogyan az már lenni szokott, akire egy nemzet prominensei felfigyelnek, arra az egész nemzet odafigyel. Így volt ez Ybl Miklós esetében is, aki az arisztokrata megrendelők után egymás után kapta a nagy- és kispolgári felkéréseket, továbbá az állami megrendeléseket is.

A teljesség igénye nélkül következzék egy rövid felsorolás: a Zichyeknek, a Festeticseknek és az Andrássyaknak is tervezhetett kastélyt, városi palotát, templomot, lovardát és gazdasági épületeket. Továbbá ő tervezte a II. világháborúban elpusztult Nemzeti Lovarda épületét, majd a manapság is meglévő Múzeum körúti átjáró házat, amelyeket – kissé kakukktojásként Ybl munkásságában – az angol Tudor-stílus ihletett.

A 1860-as évek második felében fő tevékenységi területe a Ferenc József birtokában levő Margitszigeti Fürdőtelep kialakítása lett, majd a Fővámház és a Sugárút (mai Andrássy út) szabályozása kerülhettek sorra. Művészetének ez a periódusa már teljes mértékben a neoreneszánsz eszmények iránti hódolatában telt.

Dolgozott-dolgozott és dolgozott, vagy inkább ő úgy mondhatta volna, hogy tervezett-tervezett, tehát alkotott, amely időszak közben megnősült és megszületett egyetlen gyermeke, Félix.

Munkásságáért megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét. A kitüntetés újabb munkákra sarkallta.

Megtervezte az Operaházat, amely 1884. szeptember 27-én a Bánk bán előadásával nyílt meg. A megnyitón a királyi család is részt vett.

1875-1882 között a budai Várkert Bazár különleges épületkomplexumán dolgozott, amely bár itáliai, német és francia függőkertek mintájára készült, mégis – nézzünk csak rá! – egészen sajátos megjelenésű, mondjuk így, Ybl Miklós-i megjelenésű lett.

Nem kell nagyon sokat művészettörténetet tanulnunk, se építésznek lennünk ahhoz, hogy ráérezzünk – ha konkrétan nem is tudjuk –, melyek azok az épületek, amelyeket Ybl tervezett (vagy legalábbis építészeti irodája munkatársai, vagy tanítványai). Ezek a jellegzetes elemek az oszlopos-timpanonos bejárat, a hatalmas ablakok, a reneszánszt idéző loggiák, a néha súlyos, tömör, a román kort idéző formák, együtt a könnyed, kissé túl cirádás barokkos formákkal és a monumentális terekkel, amelyek mégis emberközeliek, mégis otthonosak lehetnek. Ez, a már megmagyarázhatatlan jelleg a művészet! Tudjuk, hogy más kortárs is, hiszen ez egy korstílus volt, hasonlóképp alkotott, mégis, ha egy historizáló stílusú épületre nézünk – különösen, ha az monumentális –, akkor Ybl Miklósra gondolunk. Mi, magyarok. Mert számunkra ez a stílus nem historizáló stílus, hanem Ybl-stílus!

A fenti megállapítás azért sem túlzó, mert tudjuk, hogy az idős mestert saját korában és halála után is a szakma egyfajta etalonként ismeri. Bár ezen a fajta stíluson mára már a világ túlhaladt, tehát senki se kérjen építészétől Ybl Miklós stílusú épületet, mégis, mert fővárosunk, több nagyvárosunk legjellemzőbb épületeinek alkotója ő, ezért méltán lehet az egész nemzet büszke arra, hogy egy ilyen építészünk volt.

Így méltatta őt Tolnay Lajos: „Te voltál az, aki e hazában az építést valódi művészetté emelted. Neked köszönhetjük, hogy a kövek e hazában is megtanultak beszélni, és szavuk a lelket emeli...”

Ybl Miklós sikeres közéleti személyiség is volt, akit szorgalmassága, becsületessége miatt sokan tiszteltek. Többek között tagja volt az Országos Képzőművészeti Tanácsnak, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, a Fővárosi Közgyűlésnek, a Tanács Középítési, majd Képzőművészeti Bizottságnak, alapítója a Magyar Mérnök és Építész Egyletnek. Ne is lepődjünk meg azon, hogy egy, a múltat eltörülni kívánó korszak is tisztelve őt, 1953-ban építészeti Ybl-díjat alapított, mely díj évenként kerül kiosztásra.

Aztán, már 2002-ben magyar csillagászok az általuk felfedezett 166886 jelű kisbolygót Ybl Miklósról nevezték el. Hogy az Ybl név már a csillagok közt is ott ragyogjon…
 

Manapság, ha egy kastélyban járunk, pl. a füzérradványi Károlyi-kastélyban, ott az idegenvezető büszkén mondja, hogy „Ybl Miklós keze nyoma is benne van ebben a kastélyban.” Ahogyan Ybl Miklós keze nyoma ott van a budavári palota-együttes mai formájában, a Szent István-bazilikában (amelyet egy másik építész-nagyság, Hild József kezdett el), az Operaházban és sok más épületünkben. Hazánkban és az egész Kárpát-medencében is sok helyütt Ybl Miklós építészeti munkája köszönt ránk, hiszen stílusát többen követték, mondjuk ki nyíltan, utánozták. Nem csoda hát, hogy azt mondhatjuk, a magyar építészet egyik megteremtője az 1891. január 22-én, Budapesten elhunyt Ybl Miklós. Elhunyt, de munkái itt, körülöttünk élnek, múzeumokként, Isten házaiként, színházként vagy állami hivatalként, polgári lakhelyként, amelyben, ahogyan olvasom éppen egy hirdetésben, „jó élni, mert Ybl Miklós tervezte.” 

 

Legyünk büszkék Ybl Miklósra! Ne csak az Ybl-díj építészei, hanem mindannyian, hiszen építészeink nemzetünk kulturális karakterét építik, amely karakter máig ható alakja Ybl Miklós volt.

 

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap