A Zarándok és a hitetlen mór

Bihary József, k, 05/16/2017 - 00:10

   Az ágyúzás javában folyt a Loyola városához közeli, pamplonai vár ellen, amelynek maroknyi, spanyol lovagból álló védereje csakis don Leandro meggyőző, az Úrra hagyatkozó, vitéz lovag rábeszélésére állt ellen a sokszoros túlerőben lévő franciáknak.

   Amikor azonban egy ágyúgolyó don Leandro mindkét lábszárát összeroncsolta, a vár megadta magát. Don Leandro ekkor huszonhat éves volt. Az életéről a seborvosok lemondtak, de csodák csodájára a lovag annak ellenére felépült, hogy már a halál jelei kezdtek mutatkozni rajta. Csontjai azonban rosszul forrtak össze, amiket hatalmas lelki ereje bírtokában újra eltöretett, és a korabeli, fájdalomcsillapítás nélküli műtétek után – mindenki legnagyobb örömére, és az Úrban való hite megerősödésére -, teljesen felépült.

 

   Mindez az Úr ezerötszáz húszas éveinek legelején történt. Ekkoriban lépett trónra a Magyarországot (is) több csatában sikeresen támadó I. Szulejmán szultán. Ennek annyiban lesz szerepe majdani, „szent” emberünk életében, hogy testi-lelki átalakulása útján, több ízben „belebotlott”, a korabeli mediterránomban bolyongva, a török hatalom nagyon is meghatározó, Földközi-tengeri jelenlétébe.

   Valamint kitűnő kontrasztul szolgál a nagyjából azonos korú kortársak életútjai közötti kölönbözőségekre, ambiciókra.

   Számomra pedig sajátos párhuzamként jelenik meg a két ember sorsa: a Zarándok és Szulejmán is a maga módján a saját Istenének embere; a Zarándok a sinylődő, kolduló, istenkereső és a maga módján megtaláló pária, a lelki világ földi „ura”; Szulejmán, Allah nevében, a földi világ felének meghódítója, a kitűnő hadvezér. Gyilkos kezű apa, a gyönyörök, a szépség megszállottja, művész, a terjeszkedő, harcos iszlám embere, aki Mekkába - Muḥammad ibn ʿAbd Allāh ibn ʿAbd al-Muṭṭalib ibn Hāšim ibn ʿAbd Manāf al-Qurašī „szülővárosába” - soha sem zarándokolt, de erre nem is volt szüksége, mert a város vagy kétszáz évvel korábban már török fennhatóság alá került. A serifek jól adóztak, hiszen ő neveztette ki őket.

 

   A nemes lovag hosszas lábadozása alatt úgy döntött, véget vet korábbi, léha életének, amelyben főleg a harcot, kardforgatást, a vitézkedést és a donnáknak való széptevést tartotta helyes, nemes emberhez illő magatartásnak, és azt kívánta, legyenek a jövőben a szentekéhez hasonló, Istennek tetszőek a cselekedetei: ezen túl a lelkeket kívánta szolgálni.

   Minden földi vagyonáról, hívságairól lemondott. Kolduló zarándokként, teste válogatott sanyargatásával edzette a lelkét, erős kétségek és kísértések közepette, amelyekben korábbi, saját maga által immáron bűnnek minősített tetteiért, gyakori kishitűségéért vezekelt.

   Isten dolgaival, hite erősítésével foglakozott. Rengeteg imával, gyakori gyónással, különféle lelki gyakorlatokkal, étlen, szomjan készült nagy küldetésre, hogy Jeruzsálembe zarándokoljon.

   Lelki gyakorlatait le is írta, és tanítani kezdte másoknak. Művének a címe „Gyakorlatok” volt, amit soha nem nyomtattak ki. Sőt! Bevádolták miatta a „virágzó” inkvizíciónál több ízben is.

   Sokat ült börtönben, amit teste különféle megbetegedése ellenére, nagy lelki békével, Isten által rászabott megpróbáltatásként tűrt. Többnyire ispotályokban lakott, ahol az akkori, gyakori pestissel is találkozott. Elannyira, hogy gyógyító szándékkal belenyúlt pestisesek fekélyeibe. Ezért több városból kitoloncolták, illetve ismételten bebörtönözték, de ő maga soha nem kapta el ezt a halálos kórt.

 

   A Szent Földre történő zarándoklat egyfajta életforma, mai terminussal élve, divat volt az ő korában. Őt azonban Jeruzsálembe konkrét cél vezérlete: meg akarta csókolni az Olajfák Hegyén azt a sziklát, amelyről Jézus Krisztus felemelkedett a mennybe, és rajta hagyta mindkét lába nyomát.

*

   Ezzel nagyra törő tervei voltak: révült látomásai közepette, amelyekben hol a Miasszonyunk, hol Szent Péter, hol Krisztus, de maga az Úr is megjelent, azt kérte az Istentől, helyezze őt Jézus Krisztus mellé. Ezt az ígéretet meg is kapta. Ám odáig időben és térben is hosszú út vezetett el.

   Ellenfelei, a hivatalosság főleg azért támadták, mert tanulatlan, laikus ember volt. Beiratkozott hát „egyetemistának” Barcelonába, Párizsba, ahol teológiát, filozófiát hallgatott, saját bevallása szerint csekély eredménnyel, mert az „alapjai” hiányoztak. Rendkívül kitartó volt azonban, és végső soron pappá is szentelték, de soha nem csatlakozott egyetlen rendhez sem, mert saját „tanai” nem illeszkedtek teljesen a katolikus egyház tanításaihoz.

   Misemondás közben is sok látomása volt, ezeket közvetítette hallgatósága lelkéhez. Kéziratban megalkotta második művét, a „Rendalkotmányt”. Ebben látomásait rendszerezte, magyarázta.

   Lassanként már az igazi nevét elfelejtette. Volt, hogy visszatérve szülőföldjére a testvérbátyja sem fogadta szívesen, megajándékozta, és két katonájával eltávolíttatta a környékről.

   Mindenki csak „a” Zarándokként ismerte, tisztelete, tűrte, üldözte. Zarándokútja elején találkozott egy mórral, aki – úgymond – a követői, tanítványi közé tartozott egy ideig.

   Az Úr akaratából azért vált külön az útjuk, mert a mór azt még csak-csak el tudta dogmaként fogadni, hogy a Miasszonyunk szűzen fogantatott, de az sehogy sem fért fürtös fejébe, miként maradhatott az a kisded megszülése után is.

   „Tanait” a megbocsátó, mindenható Isten nevében prédikáló, neves teológusok azért nem tudták elfogadni, mert „műveiben” sajátosan értelmezte a bocsánatos és a halálos bűn kategóriáit. Magáról azt vallotta, sok bocsánatos bűnt követett el, az Úr ellen, amikért vezekelt, és megbűnhődött, ám halálos bűnbe soha nem esett.

 

    Manapság, amikor utazási irodák „komfortos” és „összkomfortos” zarándokutakat szerveznek csoportok és egyének számára, idegenvezetővel vagy a nélkül, amikor a világ elanyagiasodott, a lélek, a hit kicsorbult, a dogmák összezsugorodtak.

   Ekkorra már régen „ellopták” az Olajfák Hegyéről azt a sziklát, ami őrizte Krisztus menybemenetelének nyomait. Eszembe jut az egykori Zarándok igazi kanosszája, mert mezítláb, étlen szomjan, betegségektől gyötörve, a könyöradományokra hagyatkozva jutott el Jeruzsálembe, ahol meglelte, többször meglátogatta a sziklát, de nem maradhatott Jeruzsálemben, mert most is, mint mindenkor, teljesíteni akarta a hivatalos egyház minden parancsát.

   Mi maradt hát az embernek, hogy megtisztíthassa a lelkét, megújhodjon hitben és szeretetben?

 

   Erre a valamikor hittódósoktól adakvát választ kaphatunk.  Remélhetőleg így lesz, ugyanis a lélek a XXI. században is mehet mezitláb zarándokútra.

   Azt nem tudom, Álmos herceg vajon milyen pompával zarándkolt Jeruzsálembe, a szóban forgó Zarándok előtt jó négyszáz esztendővel?

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap