Zarándokút a szavakért

Toót H. Zsolt, v, 06/03/2018 - 00:07

 

 

„Szétrohadt, amit az értelem és a kultúra annakelőtte egybentartott. Valami elmúlt. Senki nem értette, hogy mi lépett a helyére. A szavak nem azt fejezték ki, ami történt, röpködve a szélben egymásnak ütköztek… Nem az ismeretek lettek hasznavehetetlenek, a tudás vesztette el az értelmét. Mi ez – kérdezte Ruben –, valami elmúlt történet, vagy mi kerültünk előbbre az időben? Azt, amit hallott, mintha valaki megírta volna már régen” – olvashatunk Sándor Iván A szefforiszi ösvény című, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent regényének egyik hőse, Ruben ben Jehuda gondolataiban. A harmadik században játszódó mű középpontjában Sándor Iván kivételes írói teljesítményének köszönhetően egy olyan „elmúlt történet” áll, amely valóban „előbbre kerül az időben”: egyszerre idézi meg a római birodalom hanyatlásának végnapjait, azokat az apokaliptikus drámákat, amelyekben „a pusztulás automatizmusa és a pusztítás elkerülhetetlensége mintha nem is megtörténés lett volna, hanem elrendeltség”, s mindazokat a korokat, amelyekben „valami elmúlt”, de eleinte még senki nem érthette, mi léphet az elmúlt szokáshagyományok, a tovatűnt értékrendek és a már jól kiismerhetővé vált hatalomgyakorlási technikák helyébe.
Ruben alakja a válságban eligazodni igyekvők, a „törvénykeresők” sorába illeszkedik: ő ugyanis apját, Jehuda Hanaszit követve igyekszik összegyűjteni minden törvényt és történetet, amit a mesterek rájuk hagytak – de minden lelkiismeretessége ellenére is már egy új nemzedéket képvisel. A káosszal szembekerülve ugyanis, amint a regényből is kiderül, egy idő után az „Örökkévaló” szolgálatát is másképp lehet értelmezni.
A regényben egymásnak feszülő „régiek” még szigorúan vagy szelíden, de meggyőződéssel hitték a maguk igazát. Lévi, a galileai Szefforisz törvényhozó testülete, a Szanhedrin egykori elnöke „az ige hirdetésének öntudatából” táplálta kérlelhetetlen szigorúságát. Ruben apja, Jehuda szelídségét ezzel szemben már az „ige keresésének vágya” határozta meg: az Örökkévaló törvényeit kereste, papírtekercsekre másolva az évszázadok üzeneteit. Sándor Iván regényének igazi hősei azonban már nem ők, hanem az „új” törvénykeresők, Ruben ben Jehuda és Simon ben Jichak, akiknek az otthontalanná vált világban már az őrület szorításából kellene kitépniük magukat, amikor a rájuk hagyományozott szövegek üzeneteivel és a gyilkos zűrzavar kiismerhetetlen logikájával szembesülve szeretnék megtalálni a biztos fogódzókat egy bizonytalan világban.
Ruben azt a parancsot kapja apjától, hogy menjen végig „ifjúsága útjain”, járja végig azokat az ösvényeket, amelyeken a hagyományt őrző szövegeket felhalmozó gyűjtőutakon fordult meg: „az utazás a megértés útja lett, zarándoklás Rubentől Rubenig, az érzésektől a közönyig és vissza, attól a Rubentől, aki az apja minden szavát mérlegre téve kérdéseket talált és feleleteket keresett, addig a Rubenig, aki nemcsak felhagyott a válaszok megtalálásának reményével, de elfelejtette már a saját kérdéseit is”. Simon, a Lévi utasítására öt esztendőt jesivában töltő árva szintén végeláthatatlan vándorlásba kényszerül: ő is, miként Ruben, hosszan viszi magával „elveszettségét”, s az ő útja is „az érzésektől a közönyig” ível, a kérdések megfogalmazásától a kérdések elhagyásáig tart: „a közöny, ami a saját sorsa iránt is eltöltötte, úrrá lett rajta, nem volt többé senki, akinek kérdést kívánt volna feltenni, nem is volt kérdése”.
E hiábavaló zarándoklásokat Sándor Iván regénye szuggesztív erejű képekben tárja elénk. Ruben római kóborlásai és Simon türoszi tévelygései különböző, de mégis egymáshoz hasonlatossá szürkülő körjáratokká, porban és vérben gázoló vándorok célt tévesztett utazásaivá válnak. Igen. Sándor Iván vissza-visszatér a „por” és a „vér” motívumának sugallatos szerepeltetéséhez: regényében a hatalmi központoktól távol mindent ellep a por, az egymással torzsalkodó légióparancsnokok uralta, anarchiába süllyedt városokban pedig mindent eláraszt a vér: amely „mintha nem is a ledöfött futárok, katonák, helytartók, császárok, nem is a leterített állatok és emberek testéből fröcskölt volna, hanem egy, a világot jelentő sebből”. A porlepte és véráztatta utakat taposó vándorok kiindulópontja azonban mindvégig ugyanaz a hely marad, a galileai Szefforisz, az a hely, ahol Jehuda papírtekercseit, az elmúlt időkben felhalmozott emberi tudást megörökítő feljegyzéseket őrzik. Az a Szefforisz, amely Sándor Iván regényének kompozíciójában végül szinte életre kel, s a maga moccanatlan monumentalitásából kitörve egyike lesz a mániákus „törvénykeresőknek”: a lélekben megrendült szefforisziak ugyanis, amikor Jehuda tanítványai elhíresztelik, hogy a mester házában található tekercsekben tisztító erejű szavak bujkálnak, kifosztják a házat, az elrabolt, de elolvasni nem tudott papírtekercseket pedig a falakra ragasztják. Szavakba borítják az életüket, s talányosan többértelmű igéket ismételgető épületóriássá avatják városukat. Ezzel „mintha az igék, a törvények, az emlékezetőrzés városa lett volna Szefforisz, holott mindennek csak a szimulációja volt”. Később „a falak… visszavillantották az igéket, az emlékeket, a törvényeket, a tükrözésben a szövegek sorsa eggyé vált a szefforisziak sorsával, mintha ők maguk is – hasonlóan a szavakhoz – olvashatatlan jelek lettek volna”.
Sándor Iván abszurdba hajló katasztrófavíziója elsősorban azért képes arra, hogy lenyűgözze az olvasókat, mert a műben ábrázolt hanyatlás és anarchia nem kész tényként tárul elénk, hanem épp ellenkezőleg: Ruben és Simon az ősi hagyományok őrzőiként és az új törvények után keresgélő zarándokokként azon lennének, hogy meghátrálásra kényszerítsék a pusztulást. Amit látunk, az nem más, mint a szellem erőit segítségül hívó, a törvények üzeneteit értelmezni és adaptálni próbáló bölcsek heroikus, ám hiábavaló küzdelme. Sándor Iván regénye azért meggyőző, mert e küzdelem hiábavalóságát ő, a történet elbeszélőjeként még csak véletlenül sem fejezi ki, önti szavakba. Ehelyett viszont lehetőséget teremt arra, hogy az olvasók – Rubennel és Simonnal együtt, az ő reményeiket és kételyeiket a maguk folyamatosságában szemlélve – ráébredjenek arra, hogy a regény terében és idejében végérvényesen elmúlik az a világ, amelyben a kultúra és a hagyományok ereje szembeszegülhet a káosz rémuralmával. Igen, Sándor Iván a lassan kibontakozó folyamatok ábrázolásának mestere: mert ugyanaz a meggyőződés alakulhatott ki benne, mint saját hőseiben, a fény játékaiba feledkező Jehudában és Rubenben, akik sohasem vettek tudomást a kezdetről és a végről, s akik úgy vélték, csakis a „folyamatosságban” foglalhatók össze a történések: „Ruben sohasem azt látta, hogy már lement a nap. Az apjától is így hallotta: és megy le a nap. A fény vonulásának nem volt kezdete és vége. Folyamata volt. Az időt nem lehetett széttagolni. A helyeket sem. Bét Seárim, Szefforisz, Jeruzsálem, Szíria, de Róma és Athén fölött sem nyugodott le soha a nap. Amiként azt sem tapasztalta, hogy a nap fölkelt volna. És megy le a nap, és kel föl a nap. A folyamatosságban összefoglalhatók voltak a történések.”
És Sándor Iván regénye azért figyelemreméltó remekmű, mert a szerző valami egészen kivételes bravúrmutatványra is sikerrel vállalkozik benne: olyan gondolati alapokra helyezi művét, amelyekre elvben aligha épülhetne mozgalmas cselekmény. De ebben az esetben kivételes kísérlet tanúi lehetünk: a törvénykeresők egyfelől ugyan nem tudják meggyőzően befejezni a legfontosabb mondatot, amely így szól, így kezdődik – azért jöttél a földre, hogy… Nem tudják, s ezzel szomorúan áttekinthetővé teszik „Jehudi Hanaszi történetét, és mindazokét, akik a szavak erejébe kapaszkodva próbáltak hidat építeni, hogy másokat is elvezethessenek a megértésig”.
Másfelől azonban a riasztó létbölcseleti következtetések történetbe foglalása Sándor Iván felfogása szerint csakis akkor maradhat életszerű, ha mindeközben kiderülhet: a „hidak” átjárhatatlansága ellenére is megtalálhatók még járható utak. „Az érzésektől a közönyig és vissza”. S ezeken az utakon élmények, indulatok kavarognak előttünk. S ez volna hát a bravúrmutatvány. Sándor Iván írt egy létfilozófiai regényt, amely szerint „már nem azt jelentik a szavak, aminek a kifejezésére megszülettek”. Ám ennek az elvont, absztrakt tételnek a bizonyítása során akciókban gazdagon tudja ábrázolni a testetlen gondolatokat.
Látjuk Simont, amint a homokbuckák rejtekében végignézi, hogyan ölik meg Galilea felé menekülő szüleit a sivatagban portyázó banditák. Látjuk a Gordianus császár meghívására Rómába utazó Rubent az egymással hadakozó légiók véres küzdelme elől elszökve egy csatahajón utazni „az egyik nem létező világból a másik nem létező világba”. Szinte mindent észrevehetünk abból, ami egy szétrohadó és újjászületésre váró világban megtörténhet: látjuk, hogy „a harcosok megütköztek, elpusztultak, a csapatok újjászerveződtek”.
„Azt, amit hallott, mintha valaki megírta volna már régen” – töpreng Ruben a regényben. A szefforiszi törvénykeresők és a római pártütők históriáját azóta, „az időben előbbre kerülve” számtalanszor újraírta a történelem. Talán kegyetlenebbül, talán borzalmasabban is. Sándor Iván regényében azonban a szellem erejének gyengesége és a pusztítás erőinek kérlelhetetlensége szinte újraírhatatlanul tökéletesen tárul elénk: bámulatos erővel ábrázolva az utat „az érzésektől a közönyig és vissza”. Azt az utat, amely még akkor is bejárható, amikor a környező világban „már nem azt jelentik a szavak, aminek a kifejezésére megszülettek”.
A porondon Simon ül. Súlyosan és moccanatlanul. Minden erejét összpontosítja. Rést szeretne hasítani „az egyetlen megmaradt, de befelé vezető úton, hogy átjusson a történetek, emlékek, a mindent elfedő nyelvtörmelékek gubancán”. Három nap és három éjjel nem mozdul. A negyedik nap útnak ered. Miközben elindul, azon gondolkodik, hányadik megérkezése is ez. Igen. A történések csak folyamatosságukban foglalhatóak össze.
 

Toót H. Zsolt

 

Megjelent: Napkút, 1999. május

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap