Napjaink pányvázott határa,
a párában izzadó kövek,
karámország lett minden mára,
a börtönőr is lesből lövet.
Te átkeresztelt kicsi ország,
te szétszabdalt és szétdúlt sziget,
végítéletes, véres kor, hát
benned, én, költő, nem hiszek.
Elvehetted az ifjúságom
és megtörhettél nyakat, szívet,
mégis, a fényt, az esőt várom:
ki ösvényt nyit, ki terel, ki vet.
Ki felkelőben homlokára
a szavával varázsol Napot,
annak a tér tágasra tárva :
követ és karámot bonthat ott.
(Ezertölgy, 2003. augusztus 21.)
Megjelent: PoLíSz, 2004.
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
