Zászló Levente: A fölszabadított tudattalan (esszé)

Szerkesztő B, p, 08/11/2017 - 00:06

Amikor 1924-ben megjelent André Breton szürrealista kiáltványa, a beavatottak előtt nyilvánvaló volt, hogy a nevezetes manifesztum voltaképpen csak régóta ismert dolgok újrafogalmazása freudi hangszerelésben. Az ember ősidők óta törekszik arra, hogy művészetével, szimbolikájával egy másik világra irányuló, közvetlen érzékelőképességet fejlesszen ki magában – lényegében ez rejlik minden művészeti felfogás és irányultság hátterében. Célja Bretonnak sem volt más:
„Nagyon helyesen tette Freud, hogy vizsgálódását kiterjesztette az álomra. Elfogadhatatlan ugyanis, hogy eddig oly kevés figyelmet szenteltek lelki tevékenységünk e tekintélyes részének (mivelhogy legalábbis az ember születésétől a haláláig, a gondolkodása egyáltalán nem folytonos), s az álom összideje, még ha csupán a tiszta álomidőt, azaz az alvást tekintjük is, nem csekélyebb a valóságidő summájánál, vagy mondjuk csak inkább: az éberidőnél. Engem mindig megdöbbentett, hogy általában a közönséges megfigyelő milyen rendkívül nagy különbséget tesz folytonosság és jelentőség tekintetében az ébren és az álomban átélt események között.”
Nos, annak a bizonyos határvonalnak elmosódott, meghatározhatatlan voltáról az antik filozófia is rendelkezett némi ismerettel. Herakleitosz szerint a jelenségek között eleve nem húzható éles határvonal, mert – „Mindaz, amit ébren látunk, halál – mindaz, amit alva, álom… Ugyanegy bennünk az élő és a halott, az éber s az alvó, a fiatal s az öreg. Mert ez innen átérve azzá, az átérve ezzé változik. A halhatatlan halandó, a halandó halhatatlan, ez annak halálát éli, az ennek életét halja.” Hasonló módon gondolkodik Platón is a Theaitétoszban, mikor fölveti annak kérdését, hogy adott pillanatban milyen bizonyíték birtokában mutatható ki, hogy ébren beszélgetnek egymással, vagy éppen alszanak?
A szürrealisták szerint az igazi valóság az álomban keresendő, s műalkotás csak belső ihlet végeredményeként jöhet létre, mert a realista magatartás minden szellemi és erkölcsi lendületet megbénít. Bretonék a lélek öntudatlan működésének megnyilvánulásait kutatva, igyekeztek magukat mindattól függetleníteni, ami – mint pl. a logikai sémák, törvény és erkölcs – az embert közvetlenül rendeli alá a külvilágnak. Lényegében nem volt ez más, mint a freudi felettes én kiiktatása a tudatból – vagyis a tudattalan felszabadítása a tudatkontroll alól.
Platón még egyenértékűnek tekintette a tudatos és a tudattalan állapotot, a szürrealisták viszont a realitások teljes elvetésével fölértékelték a tudattalant. Miért történhetett ez? Az ókor és a középkor embere zárt világrendszerben élt és gondolkodott: a külső és a pszichikai belső világ egységében. Hieronymus Bosch, a középkori látomásos festészet szörnyalakjaival, pokolbeli jeleneteivel, ördögeivel és boszorkányaival – kétségbevonhatatlan realitás volt. A túlvilág közelségét a hétköznapok realitásaként élték meg. E tudati állapot nélkül elképzelhetetlenek lettek volna a hírhedt boszorkányperek.
Newton és Einstein között azonban a fizikai kutatások eredményei szétfeszítették az addigi zárt világrendszer képzetét, s az ember szembetalálta magát a végtelenség elfogadhatatlan, ijesztő fogalmával. Megszűnt a lélek és a külvilág közötti egyensúlyi állapot. A bizonytalanság félelmei elől kifelé nem, csak a lélek mélyrétegei felé kínálkozott menekülési lehetőség. A tudattalanból kivetítődő képek, képzetek, szörnyalakok ismét realitásokká váltak, mint ókori és középkori előzményeik. A kozmikus, tág világegyetem ellenében az alkotóművész Baudelaire korától kezdődően a lélek belső, zárt, védett rendszerébe húzódott vissza. A külső realitásból – a belső realitásba. Az álmok szimbólumvilága újra élni kezd: „Éjfélkor jön az álom-fickó, / Kevés szavú, rossz szemű, fürge. / Dobol egy fekete koporsón, / Táncol bolondul a kezein / S röhögve mondja: Ülj le, ülj le. / És jön a másik, jön a többi, / Forognak, mint az ördög-orsók. / Csak a szemük néz mindig engem, / akit reszketve lovagolok, / Ezt a titokzatos koporsót.”
Ady Endre
verse érzékletesen példázza az álmok döbbenetes erejét, realitását. Álom-fickói – megelevenedett gondolatai kísértik, s élővé válik a halálfélelmet szimbolizáló fekete koporsó is, amely elől nem térhet ki, hiszen az lényének elválaszthatatlan, tudati része.
A speciális kutatómunkák nemegyszer meglepő átfedések és összefüggések fölismerésére vezethetnek. Elgondolkodtató például J. Wellard néprajzkutatónak egy 1939-ben, Paraguayban fölfedezett indián törzs körében följegyzett meghökkentő észrevétele: a törzs nyelv- és fogalomvilágában az „egyedi ember” nem szerepelt, csak a csoportra volt szavuk, s azon belül a legkisebb egységnek a párt tekintették. Mindezzel logikai összefüggésben számolásuknak is a kettes számrendszer volt az alapja. Ha csak egyvalakit vagy egyvalamit akartak megnevezni, így mondták: – „az aki – vagy ami – nincs párosítva.” A látszattal ellentétben, ennek jelentősége elsődlegesen nem matematikatörténeti! Meghökkentő példája az archaikus gondolkodás szívós továbbélésének, amely utat nyithat az emberi lélek mélyrétegei felé is.
Platón egyik dialógusában a szerelemről mondatja, hogy az voltaképpen nem más, mint a teljesség vágya és keresése: egyesülve és összeforrva a kedvessel, kettőből eggyé válni, ami a maga teljességében igen nagy hatalom, mindenen uralkodik. Platón ennek a tökéletes egységnek mitológiai hátteret is ad. Valamikor az androgyn /férfi-nő/ nevű lények egyek voltak. Ezek a nagyratörő, szörnyű erejű lények megkísérelték megmászni az eget, hogy rátámadjanak az istenekre. Végül Zeus határozott, és kettévágta őket. A kettéhasított lényekben fölébredt az egyesülésre áhítozó vágy, minthogy semmit sem akartak tenni egymás nélkül. Egyből lettünk kettőbe vágva s most szüntelenül keresi ki-ki a maga másik felét. Ennek a vágynak a lényege: egyesülve és összeforrva a kedvessel, a csonkából egésszé válni. Platón félreérthetetlen: önmagában senki sem egész. Ám tapasztalatai alapján szkeptikus is: – „Megtalálni és megnyerni azt a kedvest, aki teljessé tesz bennünket – ami ma csak keveseknek sikerült.” Mit tehetnénk ezzel? Időálló megállapítás!
Platón a beszélgetés közben tesz még egy látszólag nem ideillő megjegyzést is: – „Phaidros futván fut az öregségtől, pedig az nyilvánvalóan gyorsan jár, hiszen a kelleténél gyorsabban lep meg bennünket.” Platón mítoszában lélektani igazságok rejlenek. A magányos ember csonka lény, de a párban élő is azzá válhat: krízishelyzetben mindkettő védtelen. Fél évszázada figyeltek föl Nyugaton egy sajátos jelenségre: ismert sikeremberek tűntek el a közéletből váratlanul, hogy más néven, más táján a világnak, megkapaszkodjanak a könyörtelen idő sodrában. A kitörés pszichózisa ez, mondhatnánk mostani szaknyelven. Az ösztönös menekülésé! Átlépni egy másik dimenzióba. A statisztikai adatok szerint ebbe a vészhelyzetbe zömmel a 45–60 év közötti férfiak jutnak. A krízis oka a fölerősödő haláltudat. Átlépni az öregedés kezdetének határvonalán, találkozás a halállal. Ez a szembeállás a határvonal átlépésének pszichikai kényszerhatásával jár együtt. Ebben a helyzetben a párban élő is magányossá válik, ám a menekülést másodmagával végzi, új párral az oldalán! A változás mögött az önáltatás a működtető erő. Végső soron önmagunkat nem tudjuk elhagyni, magunkból nem szökhetünk ki.
A jelenséggel kapcsolatban a kilencvenes évek elején új hír jelent meg a hazai sajtóban. A Heti Magyarországban egy Milánóban bejegyzett eltüntető ügynökségről olvashattunk, amely cég nagy hangon garantálva hirdette eredményességét: – „Távozzék el nyomtalanul! Vegyen magának egy második életet!” És még egy bombasztikus hangú felhívás: – „Tűnjön el, ehhez joga van!”
A megoldás nyilvánvalóan nem ez! Platónnak van igaza: – „egyesülve és összeforrva.” Vagy ahogyan az indiánok is tudják: a kettő az egy! Ám széthulló világunkban ez már csak mitológiai fogalom!

Forrás: Polísz, 2008. 110. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap