Zászlólengetés (Zas Lóránt emlékére)

Turcsány Péter, h, 07/08/2013 - 00:11

 

 

 

 

“A szabadság és a szerelem költője a szabadságot
és a szerelmet meghazudtoló újabb századvégen.”
(Kannás Alajos)

Először is: zavarban vagyok, olyan emberről írok, akiről barátai, maguk is nagyszerű költők és kritikusok, már megírták az eddigi életére és versesköteteire vonatkozó leglényegesebb gondolatokat. Fáy Ferenc, Kannás Alajos, Határ Győző, , Pomogáts Béla, Ilia Mihály és nem egy levél tanúsága szerint Wass Albert, Illyés Gyula és Nagy Gáspár. Másodszor: nehéz írnom, hiszen Zas Lóránt a barátom, hűvös hidegséggel, úgymond kimért tárgyilagossággal még és már nem írhatok róla, hiszen sorsa a sorsom is, embertpróbáló idők magyar költősorsa. Harmadszor pedig: szólnom mégis csak kell róla és költészetéről éppen a fentiek miatt, mert Zas Lóránt jeles barát és kiváló, jelentős költőnk, akinek szeretetem és tiszteletem jeléül lengetem meg zászlómat.

 

Ciklusokra tördelt élet, ciklikus élet – és visszatérő! Szeretett családját, tájait, népét s nemzetét el nem hagyó:

Lobogó hittel és áldva
a lánggal, hogy aki ment,
nem lehet végleg hazátlan.
Mert vezesse bármerre is
a dolga: visszatér. A
verseit világra hozta.
Út menti fűnek, fürjnek és
a fának. Okos fiaknak,
akik reá is várnak.
(Konok maradtam)

Ciklusokra tördelt élet, s ezt a ciklikusságot mutathatja fel – belülről, az életműből fakadó témakörökben elrendezve – Gáspár György kiváló szerkesztő barátunk, és a szerző közös munkája nyomán ez a verseskötet. A címadó keresztapa is költő volt, a legkiválóbbak közül való: Fáy Ferenc, mielőtt forgatnánk lapjait, figyelmezzünk az Eroázia című kötet bevezetőjében, 1986-ban írt szavaira: “A semmitmondó, dadogó, féligazságok között forgolódó szentek seregében megírja a Bátorság könyvét! Lehetnek hibái, de a páncélos férgek ökölcsapásai között, a gyávaság arénájában még félelmünk árnyéka is elhúzódik a közelből.”

Verseskötetünk nem kezdődhet mással, mint a Zas generációját pro és kontra, kimondás és elhallgatás tekintetében is meghatározó 56-os ciklussal: Október, októbered. Már a címben is megcsodálhatjuk Zas nagy emberi és költői erényét, a személyessé tett beszéd hitelét, dinamizmusát: megszólítással, ön- vagy társ-megszólítással varázsolja az olvasót a történelmi korszak benső cselekvési terébe. Mindez a múlté ugyan, de elévülhetetlen. Egy ciklus 56-ról, egy ciklus 56 eszméiért, egy ciklus 56 eszméinek feltámadásáért.

Gérecz Attila költészete és a pesti utcán történt halála éppen előérzetében tiltakozott a diktatúra ellen, s lett az 56-os események költői megmagyarázójává, hitelesítőjévé: ’56 vértanú költőjévé. Zas Lórántot 56-os cselekedetei predesztinálták 56 eszméinek katonájává, bárhol is a világban: harcok, börtönök, a visszaemlékezés mindenkori bátorsága az övé, tette ezzel költőileg egyetemessé 1956 véráldozatait, így érdemelhette ki az ’56 hűséges költője megtisztelő nevet (Szilveszteri ének, Novemberben, Gyűlölet, Furcsa idő).

Amiről szólnak ezek a versek – azok a tragédiák már a múlté. Vagy mégsem? Mindenhol ismétlődnek, ahol az önkény, az agresszió védtelen otthonokra támad? Igen. S éppen ezért jutott, juthatott el a magyar olvasóhoz ez a ciklusnyi gyász-ragyogás ilyen későn, de sohase megkésve! Csak most lehet a miénk, először itthon olvasva együtt. Éppen ezzel a ciklussal válhat az 1956-os ifjak költője akár a 2002-es áprilisi ifjak költőjévé is!

A versek hazatértek, végre, ebben a válogatott gyűjteményben véglegesen. Olvashatóan, könyvtárainkban is föllelhetően, olykor-olykor az ünneplő nemzet utcai pódiumairól is föl- és messze-hangzóan. Lelkünk húrjaira hangoltan. Szabadságvágyunkhoz örökre hozzáhangoltan:

Mi nem könyvekből tanultuk a leckét.
Mi nem a magasból lessük a jobbat.
Elénk tankból, géppisztolyokból dobtak
vesszőt, kérdőjelet és kettőspontot.
                   (Az emberirtás századában)

 

S a többi ciklus! Az ember, a személyiség alapértékeit követi – egészen a kisemmizettek, a meghurcolt mások, az afrikai arab és az ázsiai kisnépek elnyomottaival történt lelki azonosulásig, átéltségig. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után a század utolsó, önkénnyel való leszámolása a mos(?)zlimok Afganisztánban fellángoló ellenállásával kezdődött, majd Rabukának, a Fidzsit az őslakóknak nyilvánító vértelen államcsínyével és a palesztin gyermekek kődobáló kezeivel folytatódott: a nemzetek nevében hazát és földet, nyelvet és hitet, terményt és terméket a tulajdonosnak protestálók korszaka ... Dicsőség a bátraknak!” – írja különös módon, éppen A nemzeted nevében című kötete beharangozójában a költő. Az örök vándor, az örök utazó soha nem lett az öncélú turisták egyikévé. Költészetének legveretesebb darabjaiban mintha Füst Milán Objektív kórusa zengene újra, fájdalmasan, hitelesen, a többes szám első személyű nézőpontba burkolt részvét szavaival:

“Rímet és románcot
a lantos teremt és ad égszint és
felhőt az, aki virágot, Afrika
ma a középkor, ahol az éhínség
a kolera és búbópestissel
szántott az arc-kéreg és keselyű
kereng.”
                      (Talán a középkor)

 

“Menekül, aki tud, de tapossák az
élőket, hogy magva se maradjon
annak, aki áldozott állatot pogány
sziklán. Más Isten jött el hozzánk, szelíd
arcú, kereszten nyugszik és vízbe
merít. Miért kell most meghalnunk, ha
kegyelmet ígér?”
                                       (Az aranyváros)

 

“Te Jézus,
aki fent állsz ugyanolyan szegényen, ne
engedd, hogy üres gyomorral szédelegjünk
a tengerpart fövenyében, tégy kenyeret
és húst is néha a szemétbe, és mondd
a rendőrnek, hogy gyakrabban nézzen félre,
mert ezrével élünk itt nyomorultan,
nincs anyánk és nincs apánk és nincs fedelünk,
és hajnaltól éjszakáig csavargunk
az utcákon csak félig-kialudtan.”
                                        (Te korkovádói)

 

Az Oroszlánüvöltésről című versben kultúrák és látásmódok ellentétét fogalmazza meg a költő, éppen a megalázó találkozás szinte hétköznapinak tűnő pillanataiban. A Kenyában játszódó verseseményt Hemingwaynek ajánlotta:

Délután turisták érkeznek
fényképezőgépekkel, táncot kell
majd lejteni és lemezteleníteni
leányaink felsőtestét. Libeg
a háncs-szoknya, csattannak a férfi-
talpak az agyagföldön, vörös por-
gomolyagban izzad a néző és
az, aki néz. Ki itt a fekete
és ki itt a fehér?

 

S amiről sohasem lehet elég verset írni, azt két ciklus ölelte, szorította magához a szó szoros értelemben szerelemmel, szerelmes szavakkal és Kosztolányi verseinél is olykor elbájolóbb rímekkel: ez a két ciklus a Haza-és a Feleség-verseket összefogó Pro pátria, a költőbarátok ciklusa és az Amikor énekelsz, a Csöre- és család-ciklusa.

A szerelem- és haza-veresekben teljesedik ki a zaslóránti vers összehasonlíthatatlan stílusa. Sokan és sokszor írtak már erről. Apostolkodásról, himnikusságról. Szaggatottságról, kihagyásos szerkezetekről, de talán csak Tűz Tamás pap-költő közelítette meg leginkább a valódi okot: “Mint már eddig is észrevehettük, Zas Lóránt nemcsak szavakat, főneveket és igéket dob a versbe, de azok mögött mindig egy mozaikkő, egy freskótöredék árulkodik bizarr képzelete felhevült hőfokáról. A Zas-vers mindig forró, színes és kiáltó, mindig felsőfok. ... Ez talán már a rakéták, az űrhajók költészete, ahol a jelzések fontosabbak, mint a maga teljességében kiírt mondat.”

Még verszene és rím dinamikus újdonságára kell felhívni az olvasó figyelmét: Zasnál a verssor zenei egysége átértelmeződik, a rímelés nem lassítja a soráthajlásokat, de létrejön egy a létező verssorral ambivalens soralkotás és zenei hullámzás, amely mégiscsak a hagyományos rímelésre épül, sőt többnyire nyugat-európai és hangsúlyos magyar verselést szimultán ritmusokba szorítva, fegyelmezetten. E verszene hol éteri dallamokkal, hol hömpölygő erővel kíséri a versgondolat dinamikáját, olykor nyugalmát is hangsúlyossá téve:

                “Nem tudom miért,
hogy mondjam: válasz vagy nekem,
az ok az okban, a fájdalom,
az öröm, az örök érzés, az
emberi ebben az embertelen
korban, aki szép és akivel
harminc évet idegen tájakon
leéltem, akihez verset írok
és aki a testem lett és a
vérem.”
                         (Nem tudom miért)

 

A haza-versek sora már megelőlegezi az utolsó ciklus “két hazád van” vallomását és vállalását. Nem görnyedve meg a kettőség terheitől sem. Közben gyakorta búcsúzik Zas Lóránt. Talán az utazások miatt van ez, talán a lét határhelyzeteinek oly gyakori megélésétől. Olykor másokat búcsúztat, az 56-os sebesülés után meghalt barátot (Meghalt), az édesapát (Metamorfozis), az édesanyát (Anyám), de mindig maradandó, érzelmeit erőteljesen kifejező költeményekkel. Olykor mintha önmagát is (Gondolj arra).

Egy ízben pedig: ... És ez című versben a dsidajenői költészet legszebb hagyományával lepi meg kedvesét – egyfajta végrendelkezéssel, mondhatnánk mélységes lét-lírával. A vers különössége, hogy zenéje már-már a kínai és koreai nyelv tőszavúságával lep meg, hangsúlyozza ezzel saját költészetének keleti-magyar gyökereit is: az éppen 100 szótagos vers 77 szótagban oszlik el, páratlan nyelvi lehetőség alkalmazása ez nemcsak a kortárs, de a teljes magyar költészet palettáján is:

… és ez az este szép,
szelíd szavakból szőtt
beszéd, és ez a nagy
halom papír, neked
hagyom, és ez a
félelem, hogy nem
leszel és mi lesz
velem, és ez a
szörnyű űr, hogy szét-
foszlik és elrepül,
és ez a ház és
ez a kép, hogy nincs már
ott és nem beszél,
és ez a kéz és
ez a száj, hogy nem
szorít és nem talál,
és ez, és csak ez
a két szelíd szem:
az enyém.

 

 “Néhány olvasód szívében otthon vagy, itthon vagy.” – írta a “hazátlanság” érzetével összefüggésben Ilia Mihály professzor, a költők örök tanár ura. Zas Lóránt költészete legyen végre egy nemzet, a nemzetünk szívében otthon. Ezt kívánjuk a költőnek is, önmagunknak is, magyar olvasóknak, bárhol is veszik kézbe ezt az élet-üzenetet summázó kötetet.  

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap