Zsófia asszony padja

Nyiri Péter - A..., k, 11/06/2012 - 00:02

 

 

 

Van egy fehér kőkereszt a kertben, közvetlenül a vasráccsal körbevett, szépen gondozott Kazinczy-sír és a masszív emlékoszlop között. Olykor elálldogállok a kereszt tetején, s onnan hallgatom az éjszakát. S közben arra gondolok, akié ez a kereszt…

Megelevenedik előttem a múlt, s egy kislányt látok, fodros ruhában, bongyor hajjal, magas széken ülve s láblógatva. Előtte egy csinos asztalkán kinyitott könyv hever, vele szemben idős hölgy néz rá szigorúan. „Ezt a részt olvasd el ismét, Sophie!” – mondja az apáca, s a kislány hangosan betűzi a szavakat. Egy történetet olvas már jó néhány órája: franciául tanul. Sophie egy gróf lánya, s otthon Zsófiának hívják. Jobban is szeret otthon lenni, a szépséges hegyek s virágzó fák között, ahol mindig oly gyönyörűen kék az ég, s bárányfelhők úsznak szelíd nyájként a magasban. Itt, a bécsi kolostorban minden más. Állandóan az asztal mellett ülni s ugyanazt akár tízszer is elolvasni meglehetősen unalmas. Sophie mégsem panaszkodik, tudja, hogy egy grófkisasszonynak műveltnek kell lennie. De azért mégis mindig akkor a legboldogabb, amikor eljön az ideje a hazaindulásnak.

Sok év múlva egy napon nagy mozgolódásra ébredt, az apácák izgatottan sürögtek-forogtak a szomszédos szobában, az udvaron pedig mogorva inasok vonultak mindenféle csomagokkal. S amikor Sophie testvérével, Marie-val (a kis Marival) felszállt a kocsira, a merev, de jószívű apáca s a két bécsi nagynéni könnyáztatta orcával búcsúzott a kislányoktól. Később kiderült, hogy végleg hazaköltöznek. Így a legjobb, gondolta Sophie, otthon, Kázmérban is lehet tanulni, még többet is, mint Bécsben, hiszen apjának rengeteg könyve van. S olyan jó lenne végre magyarul is megtanulni, nem csak franciául és németül…

Telt-múlt az idő, és Sophie gyönyörű fiatal nővé érett. Nem csoda hát, ha kérői is akadtak. Különösen egy titokzatos francia fiatalember járt sokat a házhoz. Sophie most örült, hogy egykor oly alaposan megtanulta a francia nyelvet… A leány boldogan andalgott udvarlójával a kerti sétányon, vidáman csacsogtak, s úgy megkedvelték egymást, hogy elhatározták: összeházasodnak. Igen ám, de amint mondtam, a fiatalember rejtélyes, különös fiú volt. Katonatiszt volt, az bizonyos, de családjáról keveset mondott. Franciaországból jött, talán menekülnie is kellett, de erről nem szívesen beszélt, ezért Sophie sem kérdezte. Így hát nagyon megdöbbent, amikor egy délután a szokásos kerti találkán a fiú ezekkel a szavakkal állt elé: „Sophie, drágám, végre hazatérhetek Franciaországba. Ég veled!” A lány keserves sírásra fakadt, bezárkózott a szobájába, s ki sem jött onnan másnap reggelig. Aztán megnyugodott, s igyekezett elfeledni a csalfa, hűtlen kérőt. Sokat olvasott, barangolt az erdőben, megtanulta a sütés-főzés fortélyait. Ügyes gazdasszony lett belőle.

Ám egy idő óta mintha minduntalan elsózná az ételt… Csak nem az a tudós férfiú az oka, akit még kisleánykorából ismert? A férfit Kazinczy Ferencnek hívták (ugye, ismerős a név?), apja barátja volt, így Sophie gyakorta találkozott vele. Elbeszélgettek olykor, Ferenc hosszan magyarázott neki a magyar nyelv szépségeiről. Szülei is kedvelték a férfit, nem csodálkoztak hát, amikor Kazinczy megkérte leányuk kezét. Sophie boldogan mondott igent neki, őszinte, tiszta szerelemmel kötötte hozzá az életét.

Nagy volt az öröm első gyermekük, a kis Fizsi születésekor; de még nagyobb volt a bánat, amikor a csecsemő lázba esett, s drága kis lelke néhány nap múltán felröppent az angyalok közé. Fizsit a kertbe temették, apja a sírra látott dolgozószobájából. Sophie pedig egy kőpadot készíttetett a sír mellé, s ott üldögélt csendesen, néha órákig is, olvasgatott, imádkozott és gyermekére gondolt.

S az ég megáldotta őt: hét gyermeket szült még (meséltem már róluk), s velük boldogságban élt. Szegények voltak, de lélekben gazdagok. Nem csüggedtek sohasem, mert bíztak a jó Istenben. Széphalom a boldogság szigete lett, Sophiet mindenki szerette a környéken. A szegény emberek tudták, hogy Zsófia asszony nem a mesebeli gőgös grófkisasszony, hanem egy jóságos-szépséges tündér, aki mindenkin segít. Ha fáradt anyákat látott az úton, felvette szekerére és étellel kínálta őket. Egyszer az egyik szolgáló lánya gyermeket hozott a világra, ám az ifjú anya belehalt a szülés fájdalmaiba. Már most mit tegyenek a poronttyal, tépelődött az öregapa, ki fogja szoptatni, a nélkül éhen hal. Kétségbeesetten járt ide-oda, hátha segít rajta valami jótét lélek. S így is lett! Maga Zsófia asszony vette gondjaiba a kis jövevényt, saját fiával együtt szoptatta s nevelte.

Lassan Zsófia is megöregedett, szomorú szívvel eltemette szeretett férjét is: oda, ahová egykor a kis Fizsit, s meghagyta, hogy majdan őt is oda temessék. Legkisebb fia, a kis Laló – ugye, emlékeztek rá? – teljesítette kívánságát. Hosszú, kalandos úton, messzi városból hozta haza édesanyját Széphalomra. S minthogy Zsófia asszony római katolikus vallású volt, fia egy fehér kőkeresztet állított a sír mellé.

Ez a széphalmi kőkereszt meséje, a szerető anya, a jóságos Zsófia asszony története.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap