Arany Sas 2018. I. Díjas pályamű: Megyeri Balázs - Ima (Rov: Arany Sas)

Megyeri Balázs, p, 04/05/2019 - 00:12

Drága Istenem! Már napok óta nem tudok aludni. Félek. A legszörnyűbb kérdés mérgezi a lelkem. A kérdés, mi pallosként nehezedik nyakamra, s lassan már levegőt sem kapok tőle.  Mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha nem vállalom el a várkapitányságot? Mi lett volna, ha megelégszem a politikával, s az élettel, melyben nem átallottál határtalan bőkezűségedet bizonyítani? Mi lett volna, ha nem akarok nagyapám nyomdokaiba lépni? Talán minden másképp alakul.  Talán nem kéne döntéseim helyességén töprengenem, s nem forgatná tőrét szívemben az átkozott kétely. Talán nem kellene nap, mint nap katonáim kérdő tekintetének kereszttüze elől menekülnöm. Nem tudom, mit mondhatnék nekik. Kifogytam a szavakból, a szónoklatokból, a bátorító beszédekből. A fáradtság és az éhség lidérce lassan az őrület határára kerget. Éjszakánként hallom lemészárolt fivéreim fülsiketítő sírását, amint nevemet kiáltják, miközben kóborló lelkeik értetlenül vesződnek a két világ között. Miattam történt. Értem áldozták fel az életüket. Hittek bennem. A barátaim, a bajtársaim mind odavesztek. Nem tudom, mit tegyek.

Soha nem fogom elfelejteni azt a ragyogó délutánt, mikor legkedvesebb angyalod rám mosolygott. Az én Évám. Tekintetének mennyei tisztasága most is megborzongtatja lelkemet, amint felsejlik előttem hamvas arcának emléke. Szinte érzem bőrömön, bársonyos puha ujjainak tapintását, tüzes ajkainak nyugtató csókját. Fülemben hallom szelíden búgó hangjának békéjét, bátorító dallamát. Emlékszem, egyszer elhagyta édesanyja gyűrűjét és két napig sírt miatta. Én nem értettem, miért ennyire szomorú egy gyűrű miatt, de ő azt mondta nekem : “nem a gyűrű a fontos, hanem a története”. Édesanyja nagyanyjától kapta, ő az ő anyjától és már évtizedek, talán évszázadok óta szállt örökségként anyáról gyermekére. Ha kellett életükkel védték, de el sosem vehették tőlük. Az a gyűrű volt hitük szimbóluma, mitől senki és semmi nem foszthatta meg őket. Abban a gyűrűben élt tovább a remény. A remény egy nemesebb, jobb világban. Nem tudtam mire vélni, bolondságnak tartottam. Persze, örültem, mikor megtaláltuk a nagy havasi erdőben, de hogy lehet fontosabb egy gyűrű, mint bárkinek az élete? Most döbbentem rá, mit is jelentett neki az a gyűrű. S miről szólt a történet, mely a leghősiesebb história, amit valaha hallottam. Nem a vár a fontos, ez csak egy kőhalmaz, hanem az örökségünk. Nem hagyhatjuk annak az átkozott, pokolbéli seregnek, hogy áttörje hazánk falait. Nem engedhetjük meg, hogy gyermekeink így emlékezzenek ránk, mint gyáva kutyákra, akik hagyták hazájukat, édes anyanyelvüket, őseik szellemét és egykoron zöldellő földjeiket beszennyezni egy hitetlen, gőgös nagyúr fékezhetetlen hatalométvágyának. Mit mesél majd fiam az apjáról? Hogy nézhetnék így a szemébe? Mit mondanék neki? Elfutottam, mert féltem? Elárultam a népet, ki hitével megjutalmazott, s bizodalmát belém vetette?  

Tegnap éjjel leghűségesebb katonám, testvérem, nyíllal átlőtt mellkasával feküdt karjaimban. Tahy László - mert így hívták, s talán most először jegyzem le teljes nevét - megszorította karomat, magához húzott és annyit súgott a fülembe, “Nyertünk!”. Nem tudtam, mit feleljek, mert könnyeim elakasztották lélegzetem, így csak annyit mondtam, “Igen, Barátom”. Hazudtam, még ha válaszomat már nem is várta meg. Tekintete a végtelen távolba zuhant, s már odafent szolgál téged, én pedig magamra maradtam. Nem voltam jó ember. Méltán érzem könyörgéseim sorát súlytalannak, de most mégis hozzád fordulnék Uram. Kérlek téged, végtelen irgalmaddal szánd meg harcosaimat, kegyelmezz lelküknek. Én nem vagyok már méltó könyörületedre. Megérdemlem haragod. Becsaptam barátaimat, szeretteimet, megannyi ifjú anyját és apját. Becsaptalak téged is. Megígértem színed előtt, jó apa és férj leszek, de cserbenhagytam arám és gyermekemet is. Nemsokára pirkad.

Mindenható Atyám, ha csak egy kicsit szeretsz még, ha nem mondtál le rólam teljesen, akkor én csak igazságot kérek. Életet az életért. Feláldozom önmagam, s vele együtt gyarló lelkem, de az a pokolfattya Szulejmán ne térhessen haza diadaltól megrészegülten. Sújtson le rá ezer halál kínja, mire nyugodni tér a nap, s vigye magával a sötétség vezére a holtak birodalmába. Légyen igazság a földön,  a te igazságod. Bizony mondom pogány Isten előtt nem térdelünk le. Jegyezze meg az utókor, mi soha nem hajtunk fejet senkinek, s vésse zászlajára emlékezetül e jelmondatot: szívünk a hazáé, lelkünk a tiéd!  Mindörökké! Ámen.

 

 

 

                                                                                                                                      Zrínyi Miklós                                                                                          

                                                                                                                        Szigetvár, 1566. szeptember 7.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap