Arany Sas 2018. II. Díjas pályamű: Petrusák János - Magyar, emeld föl arcodat!

Petrusák János, p, 04/05/2019 - 00:11

Géza fia István nem volt szép férfi. Bőre is fehérebb a nálunk megszokottnál, de arccsontja kiálló, nemzeti jellegű. Arca viszont beretvált, mint a nyugati lovagoké, és gesztenyeszín haja is olyan formára vágva, mint az övék. Szája keskeny, vértelen, szinte erőszakos. Álla is kemény, akaratos. De a szeme! Ész, értelem, remény és a jövőbe vetett szent hit csillogott benne.

— Mondd hát, te magyar ifjú, mondd el nékünk, mi történt itt köztetek!

Az idegen lovag máris kezdte mondani, sőt kiáltani nagy sérelmét, de István egy türelmetlen kézlegyintéssel elhallgattatta. Lenézett az előtte térdeplőre.

— Láttam én, hogy gyűrögeti, mint valami riherongyot… — kezdte nehezen, majd egyre bátrabban Egyed, a térdeplő magyar legény —, hogy akarja az idegen a lányt! Pedig a lány, és ezt láthatta bárki, nem akarja az idegent!

— Úgy?! — csattant hidegen István hangja, mire nemcsak Egyed, hanem az idegen lovag is behúzta a nyakát. De a lovagnak nem kellett félnie, Egyedre volt mérges a fejedelem fia. — Hát ki vagy te? Törvény és bíró egy személyben?

— Nem… nem! — hebegte Egyed. — Én csak… Énnekem ez a lány… — vetett lángot az ifjú arca. De nehéz erről beszélni, ennyiek előtt.

— Mi? — szalasztotta össze szemöldökét István. — Mondd már, ki neked ez a lány?

Egyed helyett felelt a lány. Büszkén, érthetően, ugyan pirossá váló arccal, de kimondta:

— A mátkája vagyok én őnéki!

Felhördült mindenki. Meglepődtek a körülálló kíváncsiak. De István szeme is nagyra kerekedett.

— A mátkája? — kérdezett rá a fejedelemfi, mintha nem értette volna. — Igaz ez?

Erre Egyed mit is mondhatott? A lányra nem mert nézni, Istvánra se, hát csak leejtette a fejét, amit bólintásnak is lehetett érteni.

Egyből megváltozott a hangulat. Megérezte ezt Vecelin is, hát gyorsan közbeszólt.

— Hagyjuk már az egészet! Nem olyan fontos ez az ügy, hogy vele ily’ soká időzzünk!

— De! — nézett nagyon szigorúan a mellette álló lovagra István. — Minden ügy egyformán fontos, amely a népemet érinti! És nekem, mint Nyitravár urának, kötelességem is vele foglakozni! Tehát — helyezte át tekintetét az Egyeddel korábban dulakodó idegenre —, ez a magyar ifjú a mátkáját védte, a mátkája és ezzel a saját becsületét! Így már minden egészen más!

Mindenki pisszenetlenül hallgatott, az idegen lovag meg csak sápadozott. Volt is oka a sápadozásra, mert a fejedelemfi szigorú tekintettel őt kezdte faggatni.

— És te, lovag, nem hallottad, hogy a leány tiltakozik, nem akar tégedet? Felelj, de igazat szólj!

A megszólított körbepillantott, de a tömeg oly szorosan vette őket körül, hogy sehová se bújhatott. A felelet elől azonban megpróbált mégiscsak kibújni. Felnyögött:

— Was?

— Azt ne mondd már, Oddo lovag — villant nagyot István szeme —, hogy elfelejtettél magyarul! Hiszen úgy beszélsz te a mi nyelvünkön, ahogyan én németül vagy latinul! Felelj hát, míg felelhetsz! Igaz a vád?

Megrázta az Oddónak nevezett lovag a fejét.

— Nem — felelte magyarul, mert hirtelen eszébe jutottak az előbb már elfelejtett szavak. — Honnan tudhattam volna — nézett körül könyörgőn —, hogy valakinek a mátkája ez a lány?!

— Még hogy honnan?! — csattant a lány hangja. — Onnan, hogy tiltakoztam, sikoltoztam, rúgkapáltam… Szerinted ez annak a jele, hogy kellesz nekem?! Hát nem kellesz! Van nekem mátkám, aki megvéd engemet!

Csípőre vágta mindkét kezét a lány, és még jobban elvörösödött. Olyan ennivaló, egyszerre harcias és aranyos volt, hogy azon nemcsak a kíváncsi szájtátiak tömege, hanem még maga István is elmosolyodott.

A szinte általános nevetgélést az Oddónak nevezett lovag törte meg. Olyat cselekedett, amire senki se számított. Istvánhoz ugrott, és térdre borult előtte.

— Kegyelmezz énnékem! Kérlek, kegyelmezz tudatlan fejemnek!

István hátrább lépett, és hideg arccal nézett le a lovagra.

— Kegyelmemet kéred, Oddo? Ezzel magad is elismered, hogy bűnös vagy!

— Bocsáss meg neki, fiam — került elő valahonnan a tömegből egy fekete ruhás pap is. — Bocsáss meg neki! Hiszen Krisztus Urunk is megbocsátott az ellene vétkezőknek!

— Köszönöm, Asztrik apát, hogy figyelmeztettél erre! — enyhült meg látszólag István. — De én mondom tinéktek — fordult mindenkihez —, hogyha a Mindenható Isten meg is bocsát, ha én is megbocsátok, sőt a magyarok Égi Atyácskája is megbocsátana… De a nép! — csattant fel a hangja. — A Nép becsületén ejtett foltokért nem bocsáthat meg senki, soha!

Mindenki felhördült, és még jobban figyelt. Mi lesz itt vajon? Milyen ítéletet hoz a fejedelem fia?

— Legszívesebben — tekintett le az előtte térdeplő Egyedre és Oddóra István —, mindkettőtöket elítélnélek, hiszen mindketten bűnösök vagytok. De… mindenkit minden bűnért büntetni nem lehet! Ha mindenki bűnös, akkor mi értelme van a bűntelenségnek? Tehát csak egyikőtök felett törhetek pálcát. De melyikőtök legyen az? Ha téged büntetlek meg, te magyar, megérdemled, mert jegyezd meg jól, hogy lovagra önhatalmúan kezet nem emelhet senki! De ha téged marasztallak el, akkor nem nyilváníthatom bűnösnek Oddo lovagot. Viszont ha nem ítélem el a lovagot — folytatta szinte önmagával vitázva —, akkor úgy tűnik, mintha igazat adnék neki. Igazat abban is, hogy bárki egy magyar asszonyát, mátkáját, húgát vagy leányát büntetlen leteperheti!

— Hiszen ez a lány csak egy senkifattya! — hitte úgy a lovag, hogy szólhat, mert győzött. De vesztére szólt.

István szeme most már nemcsak haragvón villámlott le rá, hanem mintha orkán született volna lelkében, úgy süvített elő száján az indulat.

— Azt hiszitek, ti idegenek, hogy nektek itt mindent szabad?! Holnap talán az én hites feleségemet, Gizellát, a bajor herceg úr leányát szeretnéd leteperni?

— Jaj, nem! Én nem! — hörögte-hebegte nagy sápadtan Oddo.

István fogai az indulattól megroppantak, majd mégis kisimult az arca, amikor felnézett az égre. Az ég kék volt, és olyan szép, mintha külön kifényesítették volna.

— Én képtelen vagyok dönteni közöttetek, bűnösök között — fordította tekintetét István vissza a földre. — De dönteni kell, mert a bűn büntetlen nem maradhat, hát a döntést a legnagyobb hatalomra bízom, a Mindenható Úristenre. Döntsön hát Ő köztetek! Istenítéletet hirdetek! Küzdjetek meg egymással, és amelyikőtök győz, az Úristen annak adott igazat.

Megbolydult a tömeg, mindenki mindenkivel beszélt. De felugrott Oddo is, és harciasan így szólt:

— Istenítéletben egy lovag nem küzdhet egy nemtelennel! Ezt te is tudod, István úr, hiszen te is lovag vagy!

Vecelin is lelkesen helyeselt, meg a többi lovag is. István rájuk nézett, majd Asztrik apátra, ki szintén bólintott, hogy így igaz.

— Akkor — pillantott most István Egyedre —, te magad is megértheted, hogy veled csak egyet tehetek…

Mindenkiben bennakadt a szó. Megdermedve figyelték István mozdulatát, aki Vecelin felé nyújtotta a kezét.

— Kölcsönadnád a pallosodat?

Vecelin elvigyorodott, és vele együtt a többi lovag is.

— Jaj, ne! — sikoltott fel rémülten a leány, aki miatt mindez történt és történni fog…!

— Nyugalom! — intette le István, miközben Vecelintől átvette a hatalmas kardot. — Ígérem, a mátkádnak nem fog fájni! Ifjú — mondta ezt már Egyednek —, hajtsd le fejedet, és ne mocorogj!

A tömegből volt, aki előrébb tolakodott, nézni a kivégzést, de volt olyan is, ki máris sírt. Siratta Egyedet, meg talán siratta az egész magyarságot, kinek nem lehet már igazsága az idegenekkel szemben!

Közben a hatalmas lovagi pallos megvillant a napon, amint István suhintva felemelte, majd leengedte.

Egyed ott térdelt és várt… Várta a halált!

A pallos meg jött. De nem élével és nem a nyakára, hanem lapjával a vállára. Gyengéden megérintette a nagy kard először az egyik, majd a másik vállát.

Mi ez? Mi történik itt? Ilyet még egy magyar se látott! És amit István mondott, az is egészen különös volt.

— Tűrd el ezt az ütést, de többet egyet sem! A Mindenható egy igaz Isten tiszteletére én téged ezennel lovagi jogomnál fogva lovaggá teszlek, és örömmel fogadlak be társaságunkba! Egyenlő vagy mától… — nyújtotta kezét Egyednek István, felemelte, majd megölelte, miközben folytatta: — …lovag, egyenlő az egyenlők között! Magyar, emeld föl arcodat!

Nem csak Egyed, de a többi magyar se értette sokáig, hogy mi ez. De mikor István kimondta a bűvös „lovaggá teszlek” szavakat, akkor már mindenki értette.

Az öröm rikoltva, hullámzón, az egész világot feszengetve lobbant fel hirtelen. Először egy alacsony kis lovag kiáltott vivátot, majd a többiek is. Senki sem akart az általános éljenzésből kimaradni. Vagyis senki se mert. Még Vecelin és a többi bajor és sváb lovag is éljenezett. Csak Oddótól nem várta el senki a lelkesedést.

— Ezentúl lovag vagy, magyar! — adta István Egyed kezébe a pallost. — Kezdődjék a viadal! Egy szál karddal, az első vérig! — szólt István, a fejedelem fia. — Rajta!

Oddo lovag és az új magyar lovag ott állt a körben, egymással szemben, kezükben csupasz penge. Farkasszemet néztek, de még nem mozdultak.

Egyed tudta, hogy nehéz dolga lesz. Idegennek érezte a pallost, Vecelin kardját, más akaratúnak, mely nem az ő karja parancsát teljesíti. Nem merte még a lovagi kardot a másik lovag kardja elé odatenni. Mert akkor valami lesz, bizonyos! Nem jó ez a kard… Idegen, rideg, hideg, és talán még gonosz is.

Kardra viszont szüksége volt, fegyvertelenül nem állhatott Oddo meg-megújuló, fáradhatatlan rohamai elé.

Kard érintkezett karddal. Acél az acéllal. Akarat az akarattal.

— VÉÉR! — egyre többen kezdtek el kiáltozni.

— Vér, vér! Az első vér! Megvan, megvan! Győzött, ő győzött! Mégis ő győzött! Éljen! Éljen!

Oddo is meglepődött. Ki győzött? Persze, azt gondolta, hogy ő! De honnan veszi a tömeg, hogy máris megvolt az első vércsepp? Ő ilyet sehol se lát a magyaron. És ha nem lát, hát tesz róla, hogy láthasson. Még egyszer felemelte a kardját, hogy széthasítsa ezt a gyáva, gaz magyart…

Egy kard csattant a kardjához, egy kéz meg a karját ragadta meg.

Mi történt? Mi ez?

Nem értett semmit sem Oddo.

A német nem tudta felfogni, hogy ő az, aki veszített.  Mert az első vér az ő karján jelent meg.

Körül a nép, a magyar éljenezni kezdett…

Pedig csak annyi történt, hogy egy magyar felemelte arcát, és győzött!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap