Arany Sas 2018. III. díjas pályamű: Vadász Szilárd - Otranto krónikása

V. Szilárd, p, 04/06/2018 - 01:53

Otranto krónikása

 

Az Úr 1481-dik esztendejében, a Santa Chiara kolostorban rovom betűimet minden keresztény testvérünk emlékezetébe és okulására ajánlva írásomat, mely csak az igazságot tartalmazza úgy, ahogyan azt én, Pietro barát, a magam szemével láttam és ahogyan azt másoktól, akik az eseményeknél szintén jelen voltak, hallottam.

A Krisztus urunk születése utáni 1480-dik évben, amikor Isten kegyelméből Ferrante király, első ezen a néven, uralkodott Nápoly és Szicília fölött, mely Nápolyi Királyság a földi világ talán legszebb helyének mondható, és amelynek egyes vidékei az édenkerthez hasonlatosak, sötét fellegek vetettek árnyékot az itt és egész Itáliában élő minden keresztényre.

Mert a világhódító Mohamed, második e néven az oszmán szultáni trónon, immár nem elégedett meg Konstantinápoly városával, melynek huszonhét évvel azelőtti elfoglalás óta római császárnak címeztette magát, hanem magára a valódi Rómára, a pápának, Isten földi helytartójának székhelyére, a keresztény világ központjára is szemet vetett. Nagyra törő, aljas és gonosz szándékát pedig úgy próbálta kivitelezni, hogy békét kötött Velencével, a kalmárok birodalmával, és ilyen módon biztosítva flottájának háborítatlanságát az Adriai-tengeren, Ahmed pasa nevezetű vezérét nagy, húszezer főt számláló sereggel Itáliába küldte.

Ahmed Otranto városánál szállt partra, csapatai a várost elfoglalták, és azt hídfőként használva onnan száguldottak ki kegyetlen portyázóik szerte az országba. Az istentelen pogányok gyilkoltak, fosztogattak, gyújtogattak és rabszíjra fűzték a jámbor keresztényeket.

Nápoly királyának alattvalói jajongtak, a más vidékeken élők rettegtek és mind segítségért kiáltottak. Velence cinkos árulóként hallgatott, Frigyes, a német császár kivárt és hadait visszatartotta. Sixtus pápa, negyedik e néven, már azt fontolgatta, hogy Rómát elhagyva Avignonba menekül... Dél-Itália népének és a szentatyának egyetlen reménysége maradt csupán: a magyarok.

A Magyar Királyság trónján pedig egy Mattia Corvino nevű király ült, aki annak a Hunyadi Jánosnak a fia, akit a törökverő névvel illettek, mert az évszázad legnagyobb keresztény bajnoka volt, és egyedüliként ő volt képes kardját Belgrádnál Hódító Mohameddel sikerrel összemérni.

Mattia vagy más néven Matthias is apja nyomdokaiban járt; több török sereget is megvert már Boszniában és több várat – kegyetlen pogány rablók fészkeit – is elfoglalt már. Matthias talán csak azért nem vezetett még nagy hadjáratot a szultán birodalmának belsejébe, mert saját erőin kívül másra nem számíthatott, és mert bármikor is a török ellen fordult, fondorlatos szomszédai, főként pedig Frigyes császár folyton készen állt arra, hogy álnokul hátba támadja és országából területeket és alattvalókat ragadjon el.

Matthias hadvezérei 1479-ben olyan fényes győzelmet arattak Erdélyben a rabló törökök fölött, hogy annak örömére mi itt Itáliában is mindenfelé hálaadó miséket tartottunk.

Abban az évben pedig, mikor földünket, mint isteni büntetés, elérte a törökök hadának pusztító vihara, Matthias éppen Zágrábban tartózkodott volt, és itt kapta meg Ferrante király segélykérő levelét. A bölcs és hadakban jártas magyar fejedelem az egri érsekkel aztán rögtön választ is küldött a nápolyi királynak, ki amúgy az ő feleségének, Beatrixnak az apja, s így Matthias apósa is volt. A mellett, hogy neves és derék hadvezérét, ki ekkor Zengben tartózkodott háromszáz lovassal és négyszáz gyalogossal, máris segítségül ajánlotta, még arról is tájékoztatta Ferrantét, hogy mifélék a magyar hadak és hogyan viselnek háborút, hogy a nápolyi király ezen tudás birtokában aztán maga választhassa meg, hogy miféle segítségre is lenne még Magyarországból szüksége. Ferrata további ezerkétszáz lovast kért, mert tudvalevő, hogy a török könnyűlovasokkal a magyar, horvát és szerb huszárok mérkőzhetnek leginkább, hiszen ők régóta ismerik már őket és harcmodoruk is hasonlatos.

Mindezen előzmények után Magyar Balázs kétezer-egyszáz katonával és szolgáikkal Zengben hajókra szállt és Apuilába hajózott. Kikötés után késedelem nélkül indultak is tovább Otrantoba, ahol rájuk a legnagyobb szükség volt.

Gedik Ahmed pasa 1480 júliusának végén 128 hajóval, köztük 28 gályával érkezett Otrantóba. Csapatainak egyes részei előtte már Rodosz ostromában edződtek. Otranto védői és lakosai a várba húzódtak vissza, melyet 15 napi ostrom után a törökök rohammal vettek be. Mikor a falak leomlottak, a törökök házról házra jártak, dúltak és öldököltek. Tizenkétezer embert, férfiakat, nőket és gyermekeket, köztük Stefano Agricolo érseket gyilkoltak meg, és ötezret vetettek rabszolgaságba, a katedrálist pedig mecsetté alakították. Nyolcszáz fogoly férfinak felajánlották életüket és szabadságukat, ha hitüket hagyják és áttérnek az iszlámra. Közülük egy posztómunkás, egy Antonio Primaldo Pezzula nevezetű így kiáltott övéihez: „Testvéreim, harcoltunk városunk megmentéséért, most pedig eljött az idő, hogy küzdjünk a lelkünkért is!” Mind a nyolcszázan, kivétel nélkül életüket Krisztusnak ajánlották és a mártíromságot választották, pedig a törökök még asszonyaik és gyermekeik szabadságát is felajánlották nekik. Végül kivezették őket a városfal elé és mindüknek fejét vették.

Ahmed serege ezután más városokat is megtámadott és a pogányok San Nicholas di Casole monostorát is, annak gazdag könyvtárával együtt, elpusztították.

Mindezen barbár tettek után Ahmed pasa az ellátási nehézségek miatt visszatért Albániába, a tenger túloldalára, hogy ott teleljenek át, és erős helyőrséget hagyott Otrantoban, melyet a törökök további hadjáratok hídfőjeként kívántak felhasználni.

1481 áprilisában Sixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett Otranto visszavételére, de a felhívásra csak Fernando Aragóniában, a nápolyi Ferrante király és Matthias válaszoltak. A nápolyi és aragóniai had Alfonso herceg vezetésével aztán májusban ostrom alá vette a törökök uralta Otrantot és hozzá csatlakozott Magyar Balázs kétezer katonájával.

A keresztény had még a magyarokkal kiegészülve sem volt akkora, hogy könnyűszerrel visszahódíthatta volna a várost a nagyszámú török védőseregtől. Hosszú ostrom következett, melynek legfontosabb részét a törökök vízellátását biztosító forrást védő erőd megvívása jelentette. Ez a feladat a magyarokra hárult, akik igen derekasan láttak neki a végrehajtásnak. Lőtték a falakat és a védelmet, és többször is bátran és kitartóan rohamoztak. Magyar Balázs az élükön járt, a katonák pedig keresztet festettek pajzsaikra, magasba emelték a hollós zászlót és Jézus nevével ajkukon rohantak a falakra.

A pogányok azonban szívósan védekeztek. Tűzre tűzzel, nyílra nyíllal, kardra karddal feleltek és sok vér elfolyt ott az erődért folytatott harcok során. A magyar vitézség végül, ahogy Jajcánál, Szabácsnál és Kenyérmezőn, itt is diadalt aratott. Magyar Balázs ezernél is több embert veszített, de győzött. Mikor aztán az erődön már a hollós zászló lobogott, az otrantoi törököknek nem sok reményük maradt. Tárgyalást kértek és augusztusban feladták a várost, ahova aztán a keresztény csapatok diadalmasan bevonulhattak.

Hogy Gedik Ahmed már nem tért többé oda vissza, annak az is oka lehetett, hogy a dölyfös törököt, annyi keresztény nép leigázóját, mérhetetlen szenvedések okozóját, ki gőgjében végül már Rómára tört, megbüntette az Isten, és elvágta élete fonalát. Halála után fiai között trónviszály tört ki és már nem foglalkozhattak itáliai hadjárattal.

Istennek hála népem és testvéreim megmenekedtek.

Otranto veszedelme rövid időre felrázta ugyan álmukból a keresztény uralkodókat, de sajnos csak azért, hogy egy kis idő múlva másik oldalukra fordulva az eddiginél még mélyebb álomba merüljenek, és elfeledjék a keresztes ügyet. Hiszen nem kell vele törődniük, mert van egy Magyarország, van egy Matthias Corvinus, tehát vannak, akik őrt állnak és védelmezik őket, hogy a törökök ne zavarhassák édes álmodásukat.

 

Vége

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap