Arany Sas 2018. pályamű - Sodrásban (Pályamű az Arany Sas 2018 Történelmi Novellapályázatra)

DemeterAnna, p, 05/11/2018 - 00:10

Sodrásban

Mindenki rohan körülöttem. Sok ismerős felnőttet látok, de az arcuk és ahogy néznek, beszélnek, nagyon furcsa. Így még sosem láttam őket. Mindenki kiabál, a gyerekek és a nénik is sírnak. Lajos bácsi, a szomszédunk, máskor mindig vidám, most odébb üvölt és káromkodik.  Magyar és német szavakkal is. Én is értem ezeket, de édesanyám megtiltotta, hogy bármelyiket kimondjam.  Nem szól az én szám. Most jutott eszébe, mikor már messze van a házától, hogy a legkisebb leánykát, a csecsemő Rozit otthon felejtette. Fordul a szekerével. Azt mondja elvesztette a fejét menekülés közben. Szegény Lajos bácsi! Rólam úgy mondják, hogy szeleburdi kisfiú vagyok, sokszor leszednek egy fáról, vagy szikláról a csínytevéseim miatt, de azt mondhatom, hogy a fejem, az azért még megvan!

De én, én azt hiszem elvesztem. Isten bizony, csak egy pillanatra ugrottam le a szekérről édesanyám és a testvéreim mögül. Csúzlinak való ágat láttam, mire letörtem, a szekerünket nem láttam sehol.  Nem sírok, nem szabad, bátornak nevelt édesapám. Ő most nincs velünk. Harcol a háborúban, az orosz fronton. „Hála az égnek a szanitéceknél van…”, meséli mindig édesanyám. Nem tudom mit jelent, furcsa szó. De én úgy hiszem szanitéceknél lenni jobb, mint itt ülni egyedül a folyó partján. Az azért jó, hogy a kishajóm, amit tegnap Zséni barátommal építettünk, a kezemben maradt. Imádom a tutajokat! Zöld vitorlát, pettyes zászlót és egy kormányrudat is erősítettünk rá. Ha soká nézem talán előkerül a családom.

Kicsit kezdek félni, de persze csak amennyire a bátor kiskatonák szoktak. Mikor édesapám elment előtte még lovagolhattam a térdén, ez a kedvenc játékunk. „Így lovagolnak a szászok…”, énekelte, nevettünk. Azt mondta csákót is lát a fejemen. Én nem láttam, de neki tetszett. Amikor a magyar huszárok jön, mindig feldob a levegőbe. Megígértem, hogy én is bátor huszár leszek, amíg ő háborúzik. Próbálok. Lehet, hogy átkeltek a folyón? Ott sem vették észre, hogy leszálltam? „Könyörgőm, találjatok most már meg, Anya, Andor, Adél! Egyedül vagyok!”, sok itt az ember, poroznak a szekerek is. Nem szeretem, amikor a por így belemegy a szemembe. Attól könnyezem, és csak egy kicsit! Ezt huszár könnynek hívják, édesapa is így szokta mondani. Nehéz lesz megtalálnom őket a szememmel a sok ember között. Mindenki próbál átkelni a Zsilen. Árad, erős a sodrása. Én nem tudok egyedül bemenni a folyóba, túl magas a víz, ellepné a fejem búbját. Oda szokott barackot adni a bátyám, Andor.

 

Akkor kezdtünk menekülni, amikor még sötét éjszaka volt. Aludtam. A bátyám és egy nagyon hangos duda keltett fel. Ilyen hangosat még sose hallottam Zsil-völgyében, pedig a bányászok szoktak dudálni a robbantáskor. Mindig nagyon várom.

Ferkó, kelj fel, itt vannak a románok, mennünk kell! Bejöttek a havasokról!

Nem értem, hogy mit magyaráz a bátyám! Inkább aludnék tovább. Persze, hogy vannak itt románok. Itt lakik Zséni barátom nem messze, ő is román, meg az apja is, aki édesapám jó barátja. Meg vannak itt még legalább nyolc féle népek, édesapám minden nyelven megtanított köszönni. „Illik tudni!”, mondja. Énekelve sorolom, ahogy neki szoktam: köszönöm, danke schön, mulţumesc, dakujem pekne, dziekuje, děkuji pěkně, hvala.  Ha száz évvel később élnék és felnőtt lennék, akkor „multikulturális közösségnek” nevezném Vulkánt és Petrozsényt. Édesapám mindig vicceseket mesél a szombati bányász bálokról is, amik a Krausz néni vendéglőjében zajlanak. Valami bunyó mindig kerekedik, aztán a csendőrségen újra barátságba keverednek a különböző népek, így meséli, ilyen szavakkal. Nevetünk.

A nővéremmel, Adéllal közösen pakoltunk a bőröndbe, felügyelte mit rakok bele. Egy kis batyut is köt rám. Sürget, sírós a szeme. Ruhát és ételt rak be, csupa lányos dolgot. Én a kishajómat és csúzligyűjteményem is vinni akarom, beteszem, kiveszi, beteszem, kiveszi. Jó játék. Veszekszünk, a haját is meghúzom. „Naaa, kis hülye mamlasz!” „A hajómat úgyis elviszem magammal, meglátod, te borzas hajú!”

Belép édesanyám.

Hagyjátok abba, de rögtön! Remélem készen vagytok. Tőlünk már nem indulnak vonatok és az összes hidat is felrobbantották, most hozta a hírt Terka!  Átkelünk a Zsilen és a hegyi utakon megyünk Hátszegre, onnan mehetünk már csak Pestre. Futás a szekérhez gyerekek!

Az egész nagyon izgalmas. Robbantások, ráadásul a hidakon! Kiskatonának ez való. Nem értem miért ilyen sírós és kiabálós mindenki. A szekér felpakolva, kalandra fel!

 

A szemem, most már nemcsak kicsit sír. Nem vagyok már igazi magyar huszár, bőgős huszár vagyok. Még mindig nem látom őket sehol. Egyszer csak egy erős férfikar ragad meg, a hátára kap.  Erős bányász lehet a bácsi, nem szól, csak elindul velem át a folyón. Kapaszkodom a vállába, nyakába és az egyik kezemben szorongatom a kishajómat. Nehezen lépked, sok a kő, magas a víz, egyszer meg is botlik. A hajóm hirtelen kicsúszik a kezemből, bele a vízbe. Próbálok nem sírni, de azért erősen összekönnyezem a bácsi vállát. A Zsénivel közös hajócskánk, a zöld vitorlával és pettyes zászlóval elúszik a gyors sodrásban. Már nem is látom! Rám bízta Zséni. Most már keservesen sírok. 

Ha most látnám a jövőt, és gyerekfejjel megérthetném, hogy ez a barátság jóval többet fog még érni később egy kishajónál, nem sírnék ennyire. Zsénivel, mikor már visszatérhetünk otthonunkba együtt járjuk be a retyezáti havasokat. A mostani elsőt követő második világégés alatt az életét kockáztatva segít menekülnöm mikor mennem kell. Ha tudnám, hogy a barátságunk egy kishajótól a sírig tart majd, nem bánnám az elúszott játékunk.

A bácsi nem áll meg, átérünk. Nem tudom milyen nyelven köszönjem meg neki, hogy áthozott. Szeretnék mondani valamit, de ő már nincs sehol. A parton, már látom szegény édesanyám és Adél sírós szemét, már észrevették, hogy eltűntem, indultak volna vissza a folyón át, értem. Édesanyám átölel. Nem szid meg, mint szokott, ha rosszalkodom. Felülünk a szekérre és sietünk tovább…

 

Tocsognak-locsognak a rózsaszín és kék gumicsizmák a patakban. A rózsaszín tulajdonosa Emma, ha tehetné, inkább otthon nézné a kedvenc hercegnős rajzfilmjét. Elza, ez megy most éjjel-nappal. Nemrég a kislány még egy Elzás babát is kikönyörgött a Széll Kálmán téri játékboltban.

Anya, miért kell megint kimenni? Múlt hétvégén is az erdőben voltunk.

Nyaf-nyaf. Hüp-hüp.  A szülők cselhez folyamodnak, és egy beígért tabletezés reményében végül sikerül kiterelniük három csemetéjüket a friss levegőre.

Hamarosan teljesen elragadja őket a játék heve a patakban. Igaz, a nagyobbacska fiú és a kislány csúnyán csúfolják a legkisebbet, mert az ő hajócskája mindig utolsónak éri el a célvonalnak kikiáltott nagy lapos követ, azt amelyik egy kicsit billeg a víz erős sodrásától. A kicsit, az erdélyi dédnagypapa után szabadon, Ferkónak becézik. Mindent megtett, hogy ő is erős kis játékcsónakot fabrikáljon a patakparton összegyűjtött ágacskákból. Spárgával is jól megkötötte, de a pici ujjai még nem veszik fel a versenyt a kisiskolás „nagytesók” gyakorlott mozdulataival.

 Lúzer, lúzer! kiáltják megint kórusban dalolva a nagyok, miután megint utolsónak ér be Ferkó hajója. A patak hangja, talán mert megsajnálja a gyereket, vagy talán mert magyar szóhoz szokott, tompít egy kicsit a bántó szavakon.

–  Nem vagyok lúzer! Ti ketten nagyon undokok vagytok!

 Gondolom, hogy ügyeset, vagy gyorsat, akartál mondani öcskös-böcskös. Höhöhö. – replikáznak a nagytesók.

Most én fogok nyerni, fosik! Csigák a hajóitok!”vág vissza Ferkó, ahogy egy huszonötös kék csizma bátor tulajdonosához illik!

A testvérek civódására már immunisak a szülők. Szedelődzködnek, így az utolsó verseny indul a patakon. A mindent eldöntő.  A nagyok két daliás kis hajója és Ferkó lélekvesztője újra nekiindul a rajtvonaltól. Komoly testvérharc dúl a vízen és a szárazföldön, a gyerekek egymást lökdösik, hogy minél közelebbről lássák az eseményeket. Az első kanyarnál még a papírforma érvényesül. A két nagy fej-fej mellett haladva vezet, a kicsi tutaja lemaradva követi őket. Egyszer csak váratlan fordulat történik! A semmiből egy negyedik kishajó tűnik fel és siet le fürgén a patakon. Ügyesen megépített kis tutaj, pettyes kis zászlóval, zöld vitorlával, sőt, mintha egy kis mini kormánylapátja is lenne. Felborítja a két daliás, büszke hajócskát, így a kicsi lélekvesztője most előszőr átveszi a vezetést és elsőként ér célba!

Néma csönd. Csodagyanús az eset. A csúfolódó szavakat a kis Ferkó örömkiáltásai váltják fel és a szája még a fülénél is tovább ér. A negyedik kishajót, ami győzelemre segítette hajóját, csak ő látja.  Ahogy jött, úgy megy. Tovább siet lefelé a patakon és örök emléket hagy Ferkó szívében.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap