Arany Sas Díj pályamű (2013) Egy doni katonára való szokatlan visszaemlékezés

Zubor Erika, p, 01/12/2018 - 00:15

 

 

 

Néhány hete, amikor kinyitottam freemail postafiókomat, magam sem gondoltam volna, hogy milyen szokatlan emlékeket fog ébreszteni bennem az alábbi hír:

Egy missziótól érkezett, melyet számtalan embernek elküldtek.

Az ilyen leveleket általában ki szoktam törölni, de megfogott a

levél címe:

„Megemlékezés a doni katasztrófa 70.évfordulójáról”

Alatta weboldal cím volt: www.hadisir.hu

Mielőtt kitörlöm, belenézek! – gondoltam. Néhai nagyapám jutott eszembe, aki a Donnál lelte halálát.

A weboldalon megjelent egy ablak, név, születési dátum szöveggel. Pillanatok alatt átfutott rajtam nagyapám neve: Gonda Kálmán, izgatottan begépeltem.

Rögtön jött mellé a születési dátuma: 1908.november 20.

Szülőanyjának leánykori neve: Gonda Lídia.

Elesett:1942.szeptember 10.

Elhalálozás helye: Krasznoje

Az adatok mellé feljött még a képernyőre két régi dokumentum is, majd egy emléktábla a temetőben, ahol nyugszik.

A két régi megsárgult dokumentumot megnyitottam.

Legközelebbi hozzátartozójának neve: Gonda Kálmánné

Leánykori neve: Lászlófi Erzsébet.

Igen, mondtam szinte félhangosan, valóban ez nagyanyám neve.

Szakmája: kerékgyártó.

Lakik: Pusztapó Glaser bérgazdaság.

Sebesülése: nyaklövés.

Ő az! - kiáltottam. Nagyanyám is mindig ezt mondta.

Amikor kisgyerek voltam, lázasan kutattam a padláson kincsek után. Régi papírok, régi tárgyak bukkantak elő a félhomályban. Ahogy ott - kicsit félve az egerektől – tovább kutattam, egy kis lapocska csúszott ki a régi újságok alól.

Ceruzával írták és ez állt rajta:

" Drága feleségem Erzsike, és drága kislányom, Bözsike!

Kérlek kedves feleségem, hogy becsülettel, szeretettel neveld fel Bözsikét. Kérem Istent, hogy adjon neked erőt a túléléshez, és kislányunknak is. Én már nem lehetek veletek, mert elszólít a teremtő. Szeressétek egymást, mindig miden időben legyetek egymás mellett. 

Szerető öleléssel és csókkal búcsúzom tőletek.

                                      Örökké szerető férjed, és szerető édesapád:

                                                                                             Kálmán"

Annyit tudtam, hogy nagyapámat Kálmánnak hívták. Hirtelen majd kiugrott a szívem a helyéből. Hiszen ez az én nagyapám! Kijövő könnyeimet gyorsan kötényembe rejtettem, és szaladtam le a padlásról, mint aki tényleg kincset lelt.

- Anyu, mamuka! Nézzétek mit találtam!

Hanem ami azután jött, azt nem kívánom senkinek. Elfojtott, rég elfeledett könnyek, bánatok szakadtak fel mindkettőjükben.

Előjöttek a könnyek után a rég nem látott emlékek.

- Milyen jó is lenne, ha élne!- sóhajtott fel nagyanyám.

- A mi életünk is más lett volna, ha apukám még élne.

- Ez így van Bözsikém!

- Mamuka, mesélj nagyapáról!- mondtam kíváncsian.

- Mit is mondhatnék te gyerek, úgy sem értenéd!

- De igen, értem!- kiáltottam fel. – Mondd el milyen volt!

Mamuka megtörölte könnyes szemét, majd belekezdett.

- Nem volt magas, de jó alakú volt. A szeme zöld volt, mint anyádnak, és a haja, nahát a haja hullámos volt, sötétbarna. Anyád az ő haját örökölte. Mindig mondtam is, amikor anyád hosszú hajat hordott, hogy milyen szép dús, mint az apádé.

Anyám felsírt:

- De még azt sem tudjuk, hogy hova van eltemetve?

- Ez valóban fáj, talán egy tömegsírban.

- Menjünk el oda, ahova temették!- mondtam.

- Kislányom, olyan butaságot beszélsz. A messzi Oroszországban van a Don- kanyarban.

- Hozom az atlaszt! - mondtam.

- Hagyjad te azt, semmi értelme, soha nem találnánk meg! - mordult rám nagyanyám.

Tehetetlenül meredtem magam elé, majd ismét felébredt bennem a kíváncsiság:

- Mamuka, mondd el hogyan volt az esküvőtök!

- Láthattad az esküvői fényképet rólunk.

- Igen, de engem az érdekel, hogyan volt?

- Autóval jött értem Békésszentandrásra, az akkoriban igen feltűnő volt, mert csak szekér járt arra felé. Aznap a szomszéd lány meglátott a kertben, és elkezdett csúfolni:

- Te vénlány, te már soha nem mégy férjhez! Igaz akkor már huszonhat éves voltam, az vénlánynak számított, 1935-ben.

Nevettünk, de a szemünk még könnyes volt.

- Nagyapád, - nekem Kálmán,- árva gyerek volt. Az apja nem vállalta fel, vagy ki tudja. Az anyja leányfejjel szülte, de ez nem neked való történet.

- De igen is mondd tovább!- követelőztem.

- Hát, szóval az anyja Gonda Lídia volt. Igen szép lány hírében állott. Úgy mondták, hogy hosszú fenékig érő vastag szőke hajfonata volt, és nagy barna szeme. Egymásba szerettek a helyi uraság fiával. A fiú szülei nem akarták ezt a házasságot, mert Lídiának nem sok vagyona volt. A két fiatal összefogott, hiszen szerették egymást, és elhatározták, hogy egy gyermekkel fogják szerelmüket megpecsételni, hátha a család megenyhül ettől. Nohát - sóhajtott fel nagyanyám - nem így lett!

A fiút, aki a te dédnagyapád lenne elküldték messzire, valami rokonhoz, hogy józanodjon. Ám amaz nem akart menni, így hát erővel vitték el.

Lídia magára maradt. A hasa meg csak nőtt, benne a nagyapáddal.

Nem kell őt elítélni, hogy leányfejjel szült, mert szerelem volt az a javából. Szóval megszületett a nagyapád, Kálmán 1908. november 20-án. Lídia a szüleinél talált menedéket. Nagyapád nőtt, már három éves volt, amikor ki tudja, mit történt...- elhallgatott.

- Mi történt? - sürgettem.

- Hát Lídia kútba ugrott, és meghalt. Nagyapád pedig ott maradt a nagyszüleire, az öreg Gondáékra.

- Miért ugrott a kútba?

- Miért, miért? A nyavalya tudja, de ottveszett.

- Mamuka, nem értem. Kérlek, hogy mondj többet!

- Többet....? Már így is sokat szóltam. - majd befelé gondolkodott, és ismét megszólalt. – Ki tudja, talán nem is önszántából ugrott, Egy olyan kicsiny gyermekkel, aki nagyon kedves, édes, egy anya nem ugrik csak úgy a kútba. Nagyapád keveset beszélt erről, hiszen egész életében ott volt rajta a pecsét, hogy leányanya szülte, azután meg se apja, se anyja. Amúgy meg hiányzott neki, mindig úgy beszélt róla, ha beszélt: "ÉDESANYÁM" csupa nagybetűvel, meg ahogyan mondta, tisztelettel. Más élő anyát nem tisztelnek úgy. Néha kiment a sírjához, és imádkozott.

- Anyu, mit nem mondasz, csak nem gondolod, hogy belelökték a kútba?

- Hát, én nem mondok semmit! Csak hogy egy kicsike aranyos fiúcska úgy tud kedveskedni az anyjának, meg aztán az a vagyon igen jelentős volt.

- Az öreg Gonda csak tett volna feljelentést, ha lett volna valami tettlegesség?

- Ezt már soha nem tudjuk meg! - mondta nagyanyám, majd ölébe tette a kicsiny papírt, és ismét sírni kezdett, erre anyám is, és én is meresztettem a szememet, de nem jött belőle több könny, csak düh.

Ej, a fene egye meg ezt az életet, ha így kell ezt leélni!- gondoltam.

Anyám törte meg a sírást.

- Emlékszel anyu, amikor az osztálytársam virágot, meg könyvet hozott nekem egyszer. Tudod melyik?

- Hogyne emlékeznék, meg aztán meghívtak egyszer, de te nem akartál menni. Pedig biztattalak, hogy eredj!

- Sok könyvük volt, sokat kölcsön adtak.

- A fene ette volna meg azt a sok könyvet, attól romlott a szemed.

- Kikről beszéltek? - kérdeztem.

- Senkiről, eredj ki játszani Imikével!

- Én aztán nem megyek, míg meg nem tudom kicsoda a könyvek gazdája! - álltam fel peckesen, és mérgesen rájuk néztem.

Nagyanyám száján egy huncut mosoly jelent meg, majd kimondta:

- Hát a rokonok....

- Miféle rokonok? - álltam értetlenül.

- A dédnagyapád rokonai, a Lídia dédnagyanyád szerelme.

- Miért, ők segítették anyut?

- Nem segítették, de kisebb figyelmességeket adtak neki, és nagyapádra is egy kicsi földet íratott az apja, persze titokban. Amúgy meg a tagosítással elveszett.

Anyukámat néztem.

Nagy zöldes szemét rám emelte, és kicsit remegően mondta:

- Vadóc, rátarti, félárva lány voltam, alig értettem én is. És ők gazdagabbak voltak, mint mi a kicsi tanyánkban. Kedveskedtek velem, de én vadóc voltam. Nem is értettem, és nem is akarok rá emlékezni. A dédnagyanyád kútba fúlt, hát elvitte a titkot is. Maradjon is így!

Kisomfordáltam az udvarra. Nem voltam már annyira kicsi, hogy ne érezzem a történtek súlyát. Fájt, és düh volt bennem a gazdag rokon iránt, aki miatt most ez lett. Nagyapám jutott eszembe, láttam a fényképét korábban. Büszke magyar ember volt, jól kihúzta magát. A katonazubbony csak úgy feszült a mellkasán. Fekete bajusza is szigorú volt kicsit. A szeme meg úgy világított ki a képéből, hogy szinte féltem tőle.

Ennyi a történetünk, amit Gonda Kálmán honvéd papírjai elindítottak bennem. Sírdogáltam én is, hogy meglett az öreg, és békésen nyugszik a Donnál. Bár feltettem a kérdést magamban ismét: Békésen nyugszik?!

Jött a lelkemből a válasz. Nézz utána a dédnagymamádnak!

Lázasan kerestem az interneten. A családfakutatás címszónál megtaláltam a mezőtúri 1908-as anyakönyvet.

A bejegyzés következőképpen szólt:

A születés ideje: 1908. november 20.

A bejegyzés ideje: 1908. november 26.

A gyermek neve: Kálmán

Vallása: református

A szülők családi és utóneve: Gonda Lídia

Az anya életkora: 26 éves

Lakása: Mezőtúr  sz.r. tanya 804/a. 12.

Bejelentő:  Korda Zsuzsa

 

Milyen különös! - gondoltam, hogy nem valamelyik családtag jelentette be a gyerek születését. Talán akkor a helyi bába Korda Zsuzsa volt, vagy egy barátnő.

Más bejegyzéseknél ott volt az apa, a szülők foglalkozás is. Itt a bejegyzés mellett nagy csend volt.

26 éves - gondoltam magamban, hiszen már nem is kislány volt a dédmama, amikor szülte nagyapámat. Ha igaz, hogy nagyon szép lány volt, akkor hamar bekötötték volna a fejét,- tizennyolc, húsz évesen asszony-, aki szemrevaló ebben a korban, hacsak az a fránya jóképű dédnagyapa nincs ott titokban a maga ígéreteivel.

Hirtelen átéreztem Lídia dédnagyanyám fájdalmát, szégyenét a város száját. Ahogy ment a piacra, ahogy az emberek néztek rá, és a háta mögött összesúgták az ismeretlen dédnagyapa nevét, meg azt, hogy " őtőle megesett". Vajon hasonlított-e nagyapám az apjára? Talán igen, hiszen az elbeszélések szerint az anyja szőke volt és barna szemű, ő pedig sötétbarna hajú, és zöld szemű.

Amikor ránézett fiára látta-e benne a szerelmét? Igen, mindig emlékeztette rá, ahogy az mondta: -" Visszajövök érted Lidi! Ne félj, neveld a kicsi Kálmánt!"

Hát nem jött vissza, és a kicsi Kálmán sem jött vissza, csak egy gyászjelentés, és a bibliából kitépett utolsó lap, melyre feleségének és kislányának írt.

Ma már se nagyanyám, se anyukám nem élnek. Aki most siratni tudja csak én magam és testvéröcsém Imre.

Emléke lelkünkben él, hiszen génjeinkben visszük tovább üzenetüket, hogy megbocsáttatott és feloldoztatott, aki hősi halált halt a fronton és az élet nem kevésbé nehéz színpadán. Kedves dédnagyapám, kérlek kárpótold Lídiát és Kálmánt a Túlvilágon. Öleld őket a kebledre, és érezd, amit én: szeretlek titeket!

 

Budapest, 2013. január 25.

                                                         Zubor Erika Nérya

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap