Arany Sas Díj pályázati mű: Felbert Zsolt - Hunyadi János halála

Szerkesztő A, p, 08/11/2017 - 00:18

 

     

 

         Pápai követek vágtattak végig a megkímélt és megnyugodott Európán. Nyomukban megszólaltak a harangok. 1456. augusztusának hatodik napján, miután már végleg elnémultak az ágyúk, helyettük szerte a keresztény világban a templomok harangjai szóltak. Egyszerre zúgták világra szóló hírét a török felett győzelmet arató magyarnak, minden kondulásával a hősök lelkének adózva.
III. Callixtus pápa bullában rendelkezett arról, hogy déltájban háromszor kongassák meg a harangokat valamennyi templomban, hálát adva Istennek a nándorfehérvári győzelemért. E dicsőséges napnak ünnepnapot is szentelt a katolikus világ. A szentatya elrendelte, hogy ez a nap az Úr színeváltozásának napjaként is ünnep legyen. Talán azért e kiváló diadal után, mert Hunyadinak a szeme is olyan tűzzel lángolt, mint Jézusnak a táborhegyen. Így hát félrevert harangzúgás dicsőítette a hősöket a nándorfehérvári Szent Magdolna székesegyházban, és szerte a nagyvilágban mindenütt, ahol a krisztusi hitet vallják. Örömtüzek gyúltak, a Te Deum hangjait vitte tova a szél.   
De a győzelem nem maradt veszteség nélkül! A törökverő hős, Hunyadi János örökre lecsukta szemét.
         Lássuk az előzményeket! A töröknek megjött az étvágya, Európára fájt a foga. II. Mehmed szultán csúcsos sisakját fejére illesztette és kiadta a parancsot: Kürtöket megfújni, támadás! Az éhes falka már Szerbiát felfalta, most erősebb, nagyobb falatra vágyott. Most azt a keletről jött magyarságot kívánta felemészteni, mely akadálya lehetett a nyugat felé vezető útnak.
Százötvenezer sóvár farkas indult útra a kopjás lobogók alatt. Első lépésként a stratégiai jelentőségű Nándorfehérvárt akarták lerohanni. Június elején meg is jelentek határában háromszáz halált osztó ágyúval, óriási ostromgépekkel, és vízen is vagy kétszáz hadihajóval.
         A város a Duna és a Száva torkolatában terült el, a déli végvár rendszer erősségeként.  Többszöri gazdaváltást követően, éppen harminc éve volt magyarkézen. Földrajzi helyzeténél fogva Európa kapujának is emlegették. S most ezt a kaput szerette volna kinyitni az oszmán. De mivel a kulcs nem volt náluk, így erőszakkal próbálták feltörni a zárat.
         V. László király már csak fiatal kora miatt sem volt arra képes, hogy megfelelő lépéseket tegyen az eljövendő támadás hírére. Ráadásul a királyi udvar annyira el volt adósodva, hogy még az udvartartás költségeinek fedezetére is kölcsönt kellet kérnie a királynak, ahelyett, hogy a török elleni fegyverkezést támogathatta volna. Még jó, hogy nőttek e véráztatta földön olyan nemes emberek, akik saját költségükön felszerelt hadsereggel kívánták megállítani a keleti előrenyomulást.
Az egyik ilyen, Hunyadi János volt. Az ötvenedik évéhez közeledő főkapitány, az addig elnyert királyi adományokból fogadott maga mellé – az ellenséghez mérve - kisszámú, de jól felszerelt bandériumot. Az Alföldön csak három nagyúr állt mellé, s csatlakozott harcosaival. Mintegy tízezer fővel bírtak.
         A másik tettre kész ember, Kapisztrán János, egy ferences szerzetes volt, ki a pápától kicsikart csekély dotációból szervezett maga köré kereszteseket. Mellé egy spanyol bíboros szegődött, és segített be a keresztes had toborzásába. Többnyire szegény emberek, diákok, papok álltak a kereszt alá, de gyenge fegyverzettel: alig akadt lándzsa és puska a kardok, parittyák és kaszák között. Úgy harmincezerre volt tehető a keresztesek száma.
Magában a várban további ötezer katona várta a bizonytalan végzetet. Jellemző, hogy a magyar rendek ódzkodtak a háborútól, így távolmaradásukkal tüntették ki a hazát, semmibe véve az ország sorsát. A helyzet meglehetősen reménytelennek tűnt. 
         A támadók oldalán sem fegyverben, sem harcosban nem volt hiány. II. Mehmed hadseregében a szpáhi lovasság, a janicsár gyalogság és a jól szervezett tüzérség jelentette az igazi harcértéket, de mellettük nagyszámú kiszolgáló személyzet is volt. Hozzájuk csatlakoztak még portyázó lovascsapatok is, akik az ellenség területére be-betörtek és ott jelentős károkat tudtak okozni.
         Július harmadikán, az előző napi eső után, gombamód szaporodtak a török sátrak a vár alatt, a falak előtti síkon. A pogányok a Mária Magdolna templomban rendezték be fegyverraktárukat. Egy álló napig csak az ágyúkat és az ostromgépeket állítgatták a földsáncokba, s csak másnap kezdték meg a várfalak golyózását. Méretes, több mázsás kőlövedékek feszültek neki a falaknak. Folyamatos záporuk eredményesnek bizonyult, így a védők a megrongált bástyák foltozásába foghattak. A szultán mindössze egyetlen, mindent elsöprő rohamra készült, hosszútávon pedig a védők kiéheztetésére. Addig is szünet nélkül lövette a kőfalakat.
Ugyanakkor Mohamed a Dunán is hajózárral akadályozta a város megközelítését mind élelem, mind hadierő utánpótlását illetően. Igazi csatahajók voltak ezek, mérges ágyútorkaik fenyegetően acsarkodtak a magyar „flottára”.
A védelmet pusztán egy nagyobb méretű gálya és többségében apróbb szállítóhajók, sajkák jelentették. Mégis a Fehérvári kikötőben állomásozó negyven magyar naszád szabadon mozoghatott. Így is tett. A kisebb hajókból álló had leúsztatott a Dunán és harcra kelt az ellenséges hajókkal, míg a partról Hunyadiék oldalba támadták a törököt. Ekkor jött Szilágyi Mihály a magyar naszádokkal. A bátor és kiváló harcosok eldöntötték a csata kimenetelét. Az elszenvedett csatavesztés mégsem törte meg a szultán optimizmusát, mert a várfalak már végleg leomlani látszottak. Harmincórányi ágyúzás után Mehmed kiadta a parancsot a döntő rohamra.
Mint a méhkas úgy megbolydult a török tábor. Hatalmas csatazajjal, ijesztő lármát csapva vetették magukat a rogyadozó falakra. Meglepetésükre a védők rendre visszaverték őket a várfalak alól, óriási veszteséget mérve a gyaurokra. Azonban minden elesett török helyére kettő állt, és kezdődhetett az egész elölről. A támadóknak sikerült bejutni a városba, és már a fellegvár kapuját döngették. Az egyik bástyán már megvették magukat a török erők, s már épp egy nagytermetű aga a várfokra hágott és készült, hogy a lófarkas zászlót a magyar helyére tűzze. De abban a szent pillanatban ott termett egy magyar harcos, aki a törököt derekánál átfogva, zászlóstul a mélybe rántotta. S minthogy Dugovics Titusznak hívták a bátor katonát, neve összeforrt az önfeláldozás himnuszával. A kormos falakra felhúzódzkodó oszmánok hite egy idő után alábbhagyott. Hunyadi lovassága elsöpörte ezt a maradék kis hitet is. A város utcáin megjelent Kapisztrán János a szent kereszttel. Hit dolgában most már erősebbek lettünk. A hangos Jézus kiáltásoktól már menekült az ottomán, mint ördög a tömjénfüsttől. A törökökön végignyargalt a rémület szele. Mintha vaskarmokkal szántottak volna rajtuk keresztül. Most már a győzelem sem lehetett kérdéses. A támadók vezette utolsó hullám is elhalt a magyar sziklákon. A törökök úgy szaporáztak visszafelé, hogy a félelmüket megelőzzék, de ez csak annak sikerült, akit nem ért el a vég az ásító csatamezőn. Mindenütt megannyi jajszó, siralom, és vértenger. A holtak egymást borították a bíborra festett pamlagon.
Lassacskán elnémult a táj. A csata után a győztesek neki láttak a keresztény holtak illő eltemetéséhez. A szanaszét heverő hullák azonban dögvészt terjesztettek. A lazuló fegyelemnek köszönhetően a csatatérről visszatérő keresztesek zsákmányukkal együtt a táborba lopták a halál magját is. Ez a mag sajnos kicsírázott, hatalmas virágot hozott, sőt halált is termett.
A gyilkos kór Hunyadi Jánost is elérte. Kapisztránnal Zimonyba vitette magát, de meggyógyulni már a sok ima hatására sem tudott. Mikor a legendás hadvezér érezte a vég közeledtét, magához kérette hű barátait, kitartó asszonyát és két vitéz fiát is. Ekkor 1456. augusztus 11-ét jelezte a naptár.
Könny gördülve agg szeméből utolsó szózatot intézett a körülötte imádkozókhoz:
- Barátaim! Ti, kik mindezidáig mellettem álltatok és harcoltatok egy szebb, és boldogabb jövőért, védjétek meg a kereszténységet, Jézus igaz hitét! Óvjátok meg Szűz Máriának felajánlott Szent Magyar Hazánkat minden külső és belső ellenségtől. Egymással ne civakodjatok, ne törjetek honfitársaitok életére. Ha erőtöket belviszályokra pazaroljátok, ezzel tulajdon hitetek sorsát pecsételitek meg és saját hazátok sírját ássátok. Legyetek méltók életetek végéig a magyar birodalom Boldogasszonyos lobogójához!
Magához intette és megfogta Erzsébet kezét, s így folytatta:
- Szerelmetes Asszonyom! Te, aki mindig támogattál engem, kitartottál mellettem jóban, rosszban, most se keseregj! Légy erős! Fiainkban tovább élve, mindig Veled leszek. S ha eljő az idő, a mennyek kapujában várok Rád, és az öröklétben szentesíthetjük majd földi frigyünket.
Ekkor Erzsébet mögül előlépett az ifjú László, és a még gyermek Mátyás.
- Dicsőséges Fiaim! Épphogy átléphettem a mennyei győzelem kapuját, most mégis magához rendelt a Teremtő. Talán újabb égi megbízatást kapok majd Tőle, hogy az angyalok seregével vigyem tovább hitünk és Szent Hazánk ragyogó zászlaját. Vigyázzatok egymásra és Édesanyátokra. A keresztény hit védelmezői eztán Ti legyetek!  És ne feledjétek, Ti vagytok ezen édes országunk legkiváltabb reménységei! Legyen nektek üdvös tevékenységetekben segedelem és biztatás. Fölöttetek az égi országból figyellek majd Benneteket. Az Isten áldását kérem Rátok!
S mintha a kimondott szavakkal valami nagy tehertől szabadult volna meg, lehunyta fáradt szemeit. Halkan adta lelkét vissza a Megváltónak. Egy új, egy magasabb hazában tért meg.
Ekkor örök barátja, a lánglelkű szent, Kapisztrán János lépett hozzá és lecsukta a hős szemeit.
- Isten Véled mennyei csillag, ország koronája, lehulltál. Boldogtalanokká lettünk a hátrahagyott siralomvölgyben!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap