Arany Sas pályamű 2014. - Okos Márton: Ady Endre képzelt utazása Kalotaszegre 100 év után

Szerkesztő A, sze, 11/22/2017 - 00:08

 

 

A vonat már rég elhagyta Nagyváradot. Sőt már Élesden is túl zakatol. Ady Endre továbbra is magába roskadva ül a fülkében, és céltalan néz ki a vonat ablakán a messzeségbe. Mert lelkileg arra már fel volt valamennyire készülve, hogy olyan Magyarországot talál, amit a művelt nyugat – ráadásul az ő imádott Szajna parti városában – végtagjaitól amputálva részekre darabolt. De a sokk, mely Biharkeresztesnél érte, mikor a román határőr az útlevelét kérte, lelkileg teljesen kiborította. Ekkor szembesült tulajdonképpen az igazságtalansága miatt kegyetlen valósággal. Ilyen szívbe hasító fájdalmat eddig csak kétszer érzett. Először 1920. június 4-én, mikor a művelt nyugat döntése következtében megfosztották magyar állampolgárságától. Majd tíz évvel ezelőtt, december 5-én, mikor a közömbös anyaország megtagadta ennek visszaadását.

Pedig milyen boldog volt még pár napja, mikor az Óperencián túl, a nagykövetségen letette az állampolgársági esküt, és visszakapta magyar állampolgárságát, melytől a Párizsban diktált béke őt is megfosztotta. Milyen örömmel vette át, és lapozta, sőt egyenesen babusgatta – mint szerető édesanya rablótámadás után visszakapott csecsenőjét – a még nyomdaszagú magyar útlevelet.

De most alig várta, hogy a nagyváradi állomáson beüljön az előre odarendelt fiákerbe. Kérte is a kocsist, hogy csapjon a gázpedálra, hogy minél hamarébb beérjenek a kedvelt fogadóba. Terv szerint ide jönnek érte kocsival. S majd innen mennek Zilahon át Érmindszentre, hogy ott töltse a húsvétot. Úgy gondolta, míg falubelije megérkezik, kér egy étvágygerjesztőt, majd valami harapnivalót. A pincér, akit megszólított, félvállról válaszolt: „nustyu ungurestye”, majd tovább állt. Ezt értette, még csúcsai tartózkodása idején hallotta gyakran, a helybeliektől, ami azt jelenti: nem tudok magyarul. A következő pincérrel sem volt több szerencséje. Sőt ez gorombán förmedt rá, hogy a terem túlsó oldalán ülő vendég is felfigyelt a hangoskodásra, majd odament hozzá:

            - Bocsánat uram, segíthetek! Biztosan anyaországi tetszik lenni, ezért nem tetszik beszélni románul?

            - Tetszik, nem tetszik, valóban nem beszélek. De miért volt ez olyan dühös, hisz nem bántottam? Mit kiabált, nem értettem?

            - Oh semmiség, megszoktuk már. Naponta többször a fejünkhöz vágják.

            - De most már nagyon érdekel. Mit mondott?

            - Hazátlan! Ne beszélj magyarul, mert román kenyeret eszel! – mondta az szomorúan. Ady úgy érezte, hogy mozog alatta a föld. Mintha ki akarna futni lába alól a talaj. Hirtelen megkapaszkodott az asztalban, de most meg azt látta, hogy a falak kezdtek el mozogni.

            - Román kenyér? – ismétli magában hitetlenkedve. –  Az meg milyen?

- El innen! El innen, míg rám nem szakad a mennyezet! – érzi a torkát fojtogató kényszert. Kirohan az épületből, át az utcán, majd a következőn is. S meg sem áll az állomásig. Majd hirtelen felül az épp indulni készülő vonatra.

            Csak most vette észre, már Élesden túl, hogy nem visszafelé megy a Magyar Alföldre, hanem a Királyhágó felé halad. Gondolta – majd leszáll az első megállónál, aztán visszajön a fővárosba. Már kijutott a vonat a hegyek közül az alagutakból, mikor újra a Körös partján kígyózott a sínpár. Ahogy tovább halad, egyre inkább jóleső érzés keríti hatalmába a „reá nyilazó nyugtalanságból”. Lassan ismét húsz éves, vidám kamasznak látja magát”. Aztán hirtelen rádöbben, hogy lelkének oly kedvesen ismerős helyen jár. Lassan a hegyek közé szorult Csúcsa körvonalai rajzolódnak ki előtte. S az ismert horizonton, mintha egy szempár tűnne fel: „Leány-szemek (…) Szebb szemek minden volt szemeknél”. Lelki szemeivel úgy látja, hogy a közeli hegy ormán Csinszka integet feléje. S ahogy a lány elérhető közelségbe kerül, mikor már az álom beteljesülne, a vonat hirtelen fékezni kezd. A szerelvény kerekeinek éktelen nyikorgása, majd a rángatózva megálló vonat ébreszti fel a tündérálmából. Az ablakon kitekintve, a csúcsai állomás tárul elé. Gyorsan leszáll, mielőtt a vonat újra elindulna.

            Hirtelen ötlete támad. Ha már Csúcsán van, nem fordul vissza azonnal, előbb ellátogat a Boncza-kastélyba. Egyszerre vágyik és irtózik. De arra gondol, a Pecze parti csalódásnál már nagyobb trauma nem érheti. A biztonság kedvéért, azért az állomás melletti talponállóban gyorsan felhajt két pohár lélekmelegítő érzéstelenítőt. Aztán nyújtott léptekkel elindul a főúton. Ahogy a református templom mellett halad el, – hol egykor prezsbiter volt – letér az útról. De sajnos az ajtót zárva találja. Megfordulva, körbenéz. Mintha ismerős arcot keresne, majd tanácstalanul indul tovább.  

            A kastély bejáratához érve váratlan zsibongásra lesz figyelmes. Másik irányból iskolás gyerekek zajongó csoportja közeledik.

            - Boncza Miklós képviselő urat mentek meglátogatni? – szólítja meg egyiket.

            - Nem, mi őt nem ismerjük. Mi az Octavian Goga Múzeumba megyünk.

            - Goga Octavian múzeumot építetett ide a Boncza kastély mellé? – kérdezi Ady érdeklődve. Majd a feleletet meg sem várva, szinte csak magának válaszol: – Biztosan ide vannak kiállítva verseinek, fordításainak kéziratai.

            - Bácsi – veszi vissza a szót a diák – itt nincs semmilyen kastély. Tessék csak olvasni, ott a táblán is írja: Muzeul Octavian Goga. De biztosan a bácsi turista Magyarból? Ezért nem érti a román írást?

            - Bandi vagyok nem Pista.

- Bandi bácsi, akkor tessék velünk jönni, szívesen fordítunk. Mi a Szilágyságból jöttünk osztálykirándulásra. Irodalom órán tanultunk Ady és Goga barátságáról. Ezért jöttünk, hogy megnézzük a Goga Múzeumot – mondja a diák egy szuszra.

            - Ady–Goga barátság! – sóhajt fel amaz erőltetett nevetéssel. Majd érdeklődve fordul a gyerekhez. – És még mit tanultatok erről a barátságról?

- Goga 1912-ben egy verse miatt sajtóvétségbe keveredett, melyért egy hónapra elítélték. Szegedre a Csillag börtönbe került. Amikor Ady Endre erről értesült, azonnal levelet írt Gogának, melyről később így számolt be: “Mikor Goga Oktaviant, a románok nagy költőjét Szeged úri börtönében traktálta a hivatalos vendégszeretet, üdvözletet küldtem Szegedre, testvéri üdvözletet a testvérnek, köszöntő szeretetet a nemes harcosnak...”

A hatóságoktól meg követelte a román költő társának szabadon bocsájtását. Az hamarosan ki is szabadult, és jó barátok lettek.

- Aztán, hogy alakult tovább a kettejük kapcsolata? – érdeklődik a diáktól Ady. – Biztosan halálukig jó barátok maradtak?

            - Á dehogy – legyint a diák kiábrándulva – megtagadta, meg le is sajnálta Ady Endrét a kortárs magyar irodalommal együtt. Aztán Bukarestbe szökött, és onnan lázított a szövetséges Magyarország ellen.

Közben a lépcsőn felérnek az épületekhez. Ady tekintetét körbe hordozva, hiába keresi az ismerős kastélyt, semerre sem találja. Minden át van építve bizánci stílusba. Úgy érezi, hogy nagyon elfáradt, lábai remegni kezdenek. Odaszól a diáknak:

            - Mennyél csak tovább a többiekkel! Nekem meg kell pihennem, nagyon elfáradtam.

            - De várjon meg itt Bandi bácsi! Majd elmesélem, hogy mit láttam a Goga Múzeumban.

            - Rendben, menjetek csak. -  Aztán megfordul, s lassan elindul visszafelé. Újra rátörnek az iménti nagyváradi gyötrő érzések.

- Én, aki valamikor még azzal dicsekedtem: „majdnem fanatikus román-barát vagyok, s ezt tudja, s talán elhiszi nekem híres-neves román kollégám és jó barátom, Goga Oktávián is…” – ezt mégsem hittem volna. Pedig kétségbeesésemben még azt is leírtam, hogy: „Nem esküszöm meg, hogy a romániai katonaság nem veheti el valahogyan, egyszer, tőlünk Erdélyt, de magyarságunkat s ennek termő lélekligetét le nem bocskorolhatja soha.” De arra lidérces rémálmomban sem gondoltam, hogy nemcsak Erdélyt, de a Partium fővárosát is elveszik, ahol mára a magyar szó szitokként hangzik. És mi lett a Boncza kastélyból? – mormolja maga elé, miközben a lépcsőn lefelé támolyogva, többször is a korlátba kapaszkodik.

Lassan a nap is lebukik a csúcsai hegyek mögött. A tavaszi alkony kezd egyre csípősebb lenni. Ünnep szombatja van, holnap a feltámadás napja. Úgy érzi a tegnap megfeszített Krisztussal, most ő is pokolra szállt, és viseli annak minden kínját. Mintha a megfáradt felhők is Isten fiának s az ő szenvedésén könnyeznének.

Már régóta gyalogol céltalan az út mentén a sötétben, mikor egy busz áll meg mellette. A szíves tessékelésre felszáll a járműre. Egy kirándulóbusz, mely a fővárosból megy Kalotaszegre. Különösebb célja nem lévén, velük tart.

Másnap hajnalban Ady Endre félálomban, mintha valami rigmust hallana. Aztán arra ébred, hogy a szomszéd szobában egy kis legény húsvéti locsolóverset szaval. Húsvét vasárnapja virradt Kalotaszegre. Kék ég, ragyogó napsugár, igazi feltámadási hangulat.

Tíz órakor megkondul a harang, s a falu népe templomba indul. Az esti busszal érkezett kirándulók, akik a faluban szálltak meg, a házigazdákkal együtt indulnak hálát adni a feltámadásért. Ady Endre is csatlakozva újdonsült esti ismerőseihez, szintén velük tart. Ahogy a patak felé közelednek, csak akkor tűnik fel neki, hogy Zentelkén jár. A híd is ismerős, melyet fényben majdnem fölemel az ölelő” áprilisi „Nap”. És a sok Ékes párták, leesni áhitók.” Cifra szűrök és muszulyok. Vállfüsing és selyembojt. „Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves És tarkaságban annyi nyugalom/ És fehér és piros és virító sárga, Izgató kék és harcos barna szín…” Úgy érzi, a tegnapi szenvedések után ez maga a megváltás. És jönnek, csak jönnek az emberek minden irányból a templom felé, mint annyi megáradt ér az óceán felé. „S micsoda nyugodt, nagyságos arcok”. A hídon áthaladva csak most látja a hársfát, mely árnyékában egykor ugyanígy megcsodálta a „pompás magyarokat”. Aztán meglátja az emlékművet, az Ady-emlékművet. Csak most döbben rá, hogy itt mindenkinek érti a szavát. Itt mindenki az ő nyelvét beszéli. Tovább haladva a templom felé, most épp az iskolánál jár. Ahogy felnéz, az épületen azt olvassa: Ady Endre Iskola. Szeme fátyolos lesz, fejébe tódulnak a gondolatok. Zsebéből papírt és tollat vesz elő, s menet közbe jegyzetelni kezd:               Pompás magyarok, kik továbbra sem hagyjátok, 

Őseitek viseletét, az iskolát s a templomot.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap