Arany Sas pályamű 2014. - Pusztai-Tárczy Beatrix: Szólj, ötágú síp

Szerkesztő A, h, 06/11/2018 - 00:02

„Az, hogy mégis megmaradtunk magyarnak, számomra azt bizonyítja,
hogy nem vagyunk gyengék, és hajlandók vagyunk harcolni.
Harcolni önmagunkért, és valamiért, amit „magyarság”-nak nevezünk.”[1]

 

1987, Nagymuzsaly (Szovjetunió)

Egy szép nyári napon születtem. Akkoriban még nem volt hetekig tartó hőségriadó, ijesztő kánikula. A július végi napok bár melegek, mégis élvezhetőek voltak.

Délután már a falu apraja-nagyja tágas, jómódú parasztházunk udvarán együtt mulatott, egészen késő estig. Az apám és nagyapám egész becsületesen spiccesek voltak, nem is beszélve a falubeliekről. Csak a nagymamám és annak pár unokatestvére serénykedett a konyhában, s az emberek körül, nehogy másnap azt mondják, szegényes volt a vendéglátás.

Anyám és én egy hét múlva jöhettünk ki a kórházból. A falubeliek üdvözöltek minket, jókívánságokkal, áldásokkal.

A magyar falvakban így szokás.

 

1993, NagymuzsalyBeregszász (Ukrajna)

Hat éves voltam, amikor beköltöztünk a városba a szülőfalumból. Sosem tudtam elfelejteni azt az érzést, ami eluralkodott bennem akkor, gyermekként. Mélyen a zsigereimbe itta magát: elszakítva lenni…

Az addigi megszokott, biztonságot nyújtó környezet eltűnt. A falubeliek ismert szava, a madárcsicsergéses reggelek, a semmihez sem hasonlítható falusi levegő, az összetartozás érzete ott maradt. Csak álmomban járok vissza néha.

Emlékszem az első meghatározó élményemre a városban. Édesanyámmal kézen fogva sétáltunk. Az új helyzet miatt dühös és szomorú voltam – hiszen nem adtam a beleegyezésemet a költözéshez. Anyám is ugyanezt érezte, hiszen az ő jóváhagyását sem kérte senki ahhoz, hogy az összes családi vagyon eltűnjön a régi rendszer távozásával. Beléptünk egy boltba. Anyám szeme próbálta szokni az új pénznemet, gondolataiban kalkulált. Én pedig csodálkozva bámultam a feliratokat, mert nem tudtam elolvasni őket. Ez érthetetlen volt a számomra, hiszen akkor már egyenesen faltam a nekem tetsző írásokat: Pöttyös Panni, Minden napra egy mese, a Magyar népmesék c. könyveket. De abban a boltban, ott a városban, nem tudtam megfejteni, hogy mi van a vaj, a tojás, a kenyér mellé írva. És nem értettem azt sem, ahogyan anyám szót váltott az árussal.

– Anya, hát ti meg hogyan beszéltek?

– Oroszul… vagy ukránul, már magam sem tudom – mondta anyám. A hangjában volt valami különös türelmetlenség és lehangoltság.

A faluban csak magyarul beszéltünk. Apám könnyes szemmel, állva hallgatta mindig a himnuszt, s dúdolta: „Isten, áldd meg a magyart…” A beszélgetésekben is gyakran csíptem el a „magyar” szót. Tudtam, én is az vagyok. De számomra akkor ez még nem jelentette azt, hogy lehet másmilyennek is lenni, lehet más nyelven is beszélni. Abban a boltban találkoztam először ezzel az impulzussal. (Azóta megtanultam, hogy nemcsak lehet, hanem kell más nyelven beszélni. Akkor is, ha nem megy…) Ott és akkor megértettem valami nagyon fontosat: én magyar vagyok.

 

1994, Beregszász (Ukrajna)

Az iskolában már első osztályban tanultunk ukrán és angol nyelvet. Bár sokszor kuncogott magában a tanárunk, hogy orosz szavakat mond. Legyintett, mondván, egykutya!

Egyszer rákérdeztem, hogy miért tanulunk ukránul és miért kell ezen a nyelven megcímezni a füzetünket? Az osztályfőnökünk ezt válaszolta: – Ukrajnában vagyunk.

Ez egy olyan mondat volt, amin sokat törtem a fejem. De nem mertem őt tovább kérdezni, mert láttam az arcán valamit, amitől az egész külseje nagyon borongós lett. Szégyelltem magam, úgy éreztem, hogy valami rosszat tettem a kérdezősködéssel.

Az osztályfőnök válaszát nagyon sokszor hallottam későbbi életem során. Amikor vásárolni akartam a boltban és magyarul szólaltam meg. Amikor a bankba mentem befizetni valamit, és nem értettem, mit kérdez a pult mögött ülő alkalmazott. Vagy az orvosnál, amikor csak magyarul tudtam elmondani, hol fáj. – Ukrajnában vagy! – hangzott újra és újra a válasz.

 

1995, Asztély – Beregsurány határátkelő (Ukrajna – Magyarország)

Szintén gyermekkori emlékképem, amikor egy hosszú kocsisor közepén ülünk az autóban. Órákig tartó – gyermek számára végtelennek tűnő – várakozás volt mögöttünk és előttünk. Fáztam, éhes voltam, és nagyon kényelmetlennek éreztem az egész helyzetet. A szüleim feszültek voltak. S ez a feszültség fokozódott addig, amíg hajnalban végre mi voltunk elsők a sorban, amikor is kiszállítottak és átmotoztak minket, az autót, a csomagjainkat. Izgalom, félelem, szégyenérzet, korlátozottság, megalázkodás. Ezután nem tudom mi történt, elaludtam. Amikor reggel felébredtem, még úton voltunk. Kinéztem a kocsi ablaküvegén, egy egészen más világ tárult elém. Csinos kis parasztházak, muskátli az ablakban. Fafaragott kerítések, magyar feliratok mindenütt. Egy-egy községben úgy éreztem magam, mintha hazajöttem volna. Amikor bementünk egy boltba, olyan dolgokat láttam, mint még addig soha. És kivétel nélkül mindenki mindenhol magyarul beszélt. Értettem minden szót, s engem is értett mindenki.

  • Hol vagyunk? – kérdeztem anyámat nagy örömmel.
  • Magyarországon – mondta mosolyogva, de boldogságom azonnal véget is ért, amikor folytatta a mondatot. –  Csak pár napig maradunk.

Összeraktam a képet: haza kell menni. Vissza oda, ahol csak a rokonaim és barátaim értik, amit mondok. Oda, ahol nincsenek tele a polcok ennyi csodaszép és finom mindennel. Oda, ahol minden csupa fém, és rács, és kosz. Volt azonban valami anyám mondatában, ami erős gondolkodásra serkentett: ez Magyarország. Ahol én élek, Ukrajna. Mégis hogyan lehetséges akkor, hogy az a szeretett közeg, amiben a mindennapjaimat élem, az szinte kizárólag magyarul beszél? Ahol én lakom, az miért nem Magyarország?

A kérdésre aztán magyarázatot kaptam a szüleim türelmes válaszaiból és a történelem órák tanulságából. Trianon… Trianon… Trianon… Lüktet a szó újra és újra. Sajgás, üresség, kiáltás, magány, igazságtalanság, küszködés.

 

1995 – 2014, váltakozó helyszínek (Ukrajna, Magyarország)

Durná mágyárká![2] (Kórházban, lányom szülése közben)

Vébácste, já ne rozmovljáju po ukrájinszké.[3] (Bankban, amikor számlát fizettem)

Nem vagyok ruszki! Kárpátaljai vagyok! (Magyarországon egy boltban, miután sértegettek)

Ülj le, egyes! Az ukrán nyelv nélkül wc-pucolók sem lesztek! (Ukrán óra, nem tudtam lefordítani egy mondatot)

Té ne rozumijes? Szidáj![4] (Hivatalban, ügyintézés közben)

Ukrajnában vagy! (A piacon, amikor ukrán elárusítótól akartam vásárolni)

Nem, nem pottyantós klotyóba járunk, ismerjük az angol wc-t. Nem barlangban élek, hanem Kárpátalján! (A vonaton, amikor lenéztek, mert Kárpátaljáról jöttem)

 

1995 – 2014, váltakozó helyszínek (önmagamban)

„Adjátok vissza a hegyeimet!”[5]

„Mert a haza kereszted is. Betlehemi csillagod is.[6]

„… emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős…”[7]

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország… belőle nőttem én… ”[8]

„Hontalan vagyok, Mert vallom, hogy a gondolat szabad, Mert hazám ott van a Kárpátok alatt És népem a magyar.”[9]

„Hatalmas Isten! Népek közé szórva, „Tebenned bíztunk eleitől fogva!”
Mikor másunk nem volt, csak könny és zsoltár, Otthont keresve hajlékunk Te voltál. Szólj, ötágú síp, zengj magyar ének, Adj hálát az ég nagy Istenének!”[10]

 „Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentom Istentől való és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.”[11]

Üzenem magamnak József Attilával, Wass Alberttel, Radnótival, és minden magyar költővel és íróval: magyar vagy, itthon vagy, ne félj!

 

2004. december 5. (Magyarország, Ukrajna)

„A kormánypártok (…) viszont a kettős állampolgárság elleni voksolásra buzdították a szavazókat… A negatív kampány megtette a hatását, hiszen a választásra jogosultak mindössze 37,58%-a járult az urnákhoz. A népszavazás eredménytelensége és a nemmel válaszolók viszonylag magas (a leadott szavazatok 48,43%-a) aránya óriási csalódást okozott a határon túli magyarok számára.” [12]

No comment.

Leírni és elmondani nem lehet. A művésznek nincs rá eszköze. S ha lenne is, nem értené ezt más, egy anyaországban élő sem. Kitaszítva és elszakadva lenni – ezt csak az érti meg, aki átéli; akinek élete így kezdődött, erre predestinálódott.

Leírni, elmondani, vagy bármelyen módon kifejezni tehát lehetetlen, s egyben fölösleges is.

„… óriási csalódást okozott…”

No comment.

 

Dátum nélkül, helyszín nélkül

Hogy mikor értettem meg, hogy én kárpátaljai magyar vagyok? Nem tudom dátumhoz kötni. S a fenti történetekhez sem. De azt tudom, hogy már az első gyermekkori emlékeimben is ott lebeg valami kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan szomorúság, a szavakon és tetteken túl, valahol az emberek belsejében, ami talán az itt élők tekintetében tükröződik vissza olykor. Valami „szent ború”[13] száll a kárpátaljai ember arcára, hangjára, gondolatvilágára.

Nem tudom mikor jöttem rá, de amióta csak tudom, büszkén vállalom ezt a sorsot.

Igen, „sorsot”. Mert sors ez… Sok itt élő ukrán ember tud gonosz, lekezelő, fölényes és durva lenni a magyarokkal. Pont, ahogyan sok Magyarországon élő magyar ember tud gonosz, lekezelő, fölényes és durva lenni a Kárpátalján élő magyarsággal. Igen… És ahogy írom ezeket a sorokat, sírok. Még mindig.

Az itt töltött évtizedek alatt kifejlesztettünk egy sajátos identitást: mi vagyunk a kárpátaljaiak. Magyarok, kétségtelenül. De másként.

Hogyan?

Az első diplomámat a Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Karán szereztem. Ez egy beregszászi kihelyezett tagozat volt, levelező képzés. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán hallgattuk az órákat, amiket a nyíregyházi tanárok tartottak. Elméletileg ez azt jelentette, hogy mindkét intézményhez tartozunk. Gyakorlatban azt, hogy egyikhez sem. Mindig azt éreztem, hogy egyik főiskola sem érzi magáénak ezt a beregszászi tagozatot, a levelezősöket. Minket.

Hát, így vagyok én a „kárpátaljaiságommal” is. Gyakran úgy érzem, hogy Magyarország ukránként néz rám, Ukrajna pedig – idegen testként – magyarnak.

Vagyok tehát: kárpátaljai. Kárpátaljai magyar. Ez az én identitásom.

 

Dátum és helyszín nélkül

– Mit szeretnél: Magyarországra települni vagy itthon maradni?

– Magyarországon ukrán lennék. Ukrajnában magyar vagyok.

–  Mit szeretnél?

–  Bár sose szakadtunk volna el! Magyarországhoz tartozva akarok Kárpátalján élni.

 

2012, Beregszászi Magyar Konzulátus (Ukrajna)

Kézhez kapom az okmányt, rögtön kinyitom és ellenőrzöm az adataimat, betűről betűre. Megszokás. 25 év alatt számos alkalommal írták el a nevemet (hiszen a Pusztai mint ősi magyar családnév, meglehetősen nehezen írható át ukránra). Voltam már Pusztáj, Pusztoj, Pusztáji…

Ahogy böngészem a sorokat, megakad a szemem. Állampolgársága: magyar. Nézem újra és újra és újra. Végtelenített álló kép. Csak a könnyek peregnek. 25 évig csak azt mondhattam, nemzetiségem: magyar. És most, lám… Papír is igazolja, hogy magyar vagyok. Egy papír, egy dokumentum, hivatalos, legális. Kimondhatom, megmutathatom. Tessék, kérem, tessék nézni, lám: magyar.

Nem, nincs szükség papírra ahhoz, hogy az ember magyarnak érezze magát. Mégis, leírva látni azt, amit tudok… van abban valami kimondhatatlanul örömteli. S valahol legbelül olyan ez, mint egy bocsánatkérő levél, december 5-ért.

Az ének szól tovább… „Köszönjön meg mindent a „védő kar”-nak, S légyen testvére magyar a magyarnak! Szólj, ötágú síp, zengj magyar ének, Adj hálát az ég nagy Istenének!”[14]

[1]Az anyanyelv az életemben. Kiadja: Anyanyelvápolók Szövetsége és a Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2009
Nigriny-Demeter Adrienn: Kitaszítva, 175. oldal

[2] Дурна „мадярка” (ukrán). Jelentése: Bolond magyar (nő)

[3] Вибачте, я не розмовляю по-українськи (ukrán). Jelentése: Elnézést, nem beszélek ukránul.

[4] Не розумієш? Сідай! (ukrán). Jelentése: Nem érted? Ülj le!

[5] Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

[6] Credo-Horváth Sándor: Mert a haza nem eladó

[7] József Attila: A Dunánál

[8] Radnóti Miklós: Nem tudhatom

[9] Wass Albert: Hontalanság hitvallása

[10] Hatalmas Isten (Magyar ének) Dallam: Gárdonyi Zs., Szöveg: Kádár F.

[11] Wass Albert: Üzenet haza

[12] http://kitekinto.hu/karpat-medence/2008/12/05/in_memoriam_2004._december...

[13] Csordás László: Pillanatok

[14] Hatalmas Isten (Magyar ének) Dallam: Gárdonyi Zs., Szöveg: Kádár F.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap