Arany Sas pályamű 2018. - Október mártírjai

Horvát Gábor, sze, 05/16/2018 - 00:10

 

HORVÁT GÁBOR

OKTÓBER MÁRTÍRJAI

 

 

Ormai Norbert honvéd ezredes,

Kazinczy Lajos honvéd ezredes,

Lugwig Hauk alezredes és

Lenkey János honvéd vezérőrnagy

emlékére

 

 

Te csak kövess el történelmi bűnöket, majd kend másokra, nézz ártatlan képpel és oktass pökhendi felsőbbrendűséggel, boldog...! (1)

 

***

 

Október 6-a hajnala van, s szokásom szerint olvasgatom a fegyverletétel utáni eseményekről szóló értekezéseket. Időm és lehetőségem végtelen, igyekszem hát hasznosan élni velük. Igaz, nem teljesen öncélúan. Nagyrészt sebezhető büszkeségem hajt előre ily késői órán. Hiszen egyik hétfő este szükség lehet valamelyik információmorzsára. Aztán verhetem a fejem a szotyolás zacskóba, hogy az egyetlen megmaradt helyen, hol tudásszeletkémmel henceghetek, végül csak szégyenben maradok. (2)

Régen természetesen minden jobb volt.

A középiskolai pontvadászversenyben nemcsak a tizenhárom nevet tudtam felsorolni, de magától értetődően azt is, ki végezte bitón és ki golyó által. Milyen sorrendben és miféle bestiális hiéna-szándék okán. Emlékeztem arra, ki milyen nemzetiségűnek született, mielőtt a szakrális magyarság legnagyobbjai közé emelkedett volna. Tudtam, ki volt az, ki hivatalosan csak ezredesnek tekinthető a tizenháromból, ahogy azt, melyikük viselt magyar grófi rangot. Ő maga Temesvár ostromának hőse, ki végül egyik halott társa kezét csókolta meg magányában. Mindemellett az Újépület neve sem ismeretlen közel másfél évtizede. Elég csak az örökmécsesre gondolnom, ha netán az lenne a kérdés, hol is állt pontosan.

De félre a visszatetsző és -taszító hencegéssel, s elő végre a szentimentalizmussal!

Könnybe lábadt szemmel olvasom minden egyes évben az utolsó levélsorokat. Ott vagyok az összes férj mellett, ahogy hazagondolva a családjuktól búcsúznak a siralomházban. Közben várják a mindennek véget vető hajnalt, a kínt, a megaláztatást. A Golgotát a Gecsemáné-kertben. Megrendülve gondolok az első felelős magyar kormány vezetőjére. GBL – ennyi lesz majd hamarosan a sírfelirata. Olyan események bekövetkeztéért és döntések meghozataláért ítéltek az árulók sorsára, melyek idején már nem állt az ország élén. S ezt a kígyóhátú és -nyelvű vádlói is pontosan tudták. Morfondírozom az elhatározásán, miszerint nem tesz ezek kedvére. Nem tűri koncepciós perének kiteljesedését. Végül előttem vibrál a híres kép, amint féltérdre ereszkedve néz szembe gyilkosaival.

Kisvártatva elhatalmasodik rajtam az egész eseménysor tragikuma, mely kikövezett út az őrületbe.

Azt hittem, az összes véres kortyát ízleltem, s valahány sós cseppjét kipréseltem már ennek a napnak. Fullaszt minden évben, megszállja arcom a gyilkos szagok elegye. A füstölgő puskáké, a véres köteleké, keveredve a bitón hagyott holtak bomlásnak induló bűzével. Hallom mindannyiszor a szekér nyikorgását, amint tovagördül, miközben hitvány pribékek elvágják a személyre szabott zsinegeket. Ökölbe szorult kézzel nézem elmém vetítővásznán, ahogy sárba engedik hullani a magyarság legkiválóbbjait. Egy hű katona, egy felesküdött tiszt számára a legmegalázóbb büntetés helyéről, élettelenül. Igazságtalanul, mi több, törvénytelenül is!

Végtelenül önhitt vagyok rendkívül szerteágazó tapasztalataim birtokában.

 

Ám mégis olvasok tovább.

Ekkor szembe jön az első aradi vértanú neve, arcképe és története. Majd a tizenötödiké. A kapásból felszínre törő gondolat szürreális, érzéketlensége elborzaszt. Hiszen ha e cikk tanulmányozása előtt kérdésként kaptuk volna valamelyik hétfőn, komoly gondba kerülünk. Pontosabban én, akitől elvárható, hogy tudjam e neveket, ismerjem a történeteket. Pontok úszhatnak el az efféle hiányon, helyezések és jelvények, meg egy üveg bor is.

Horribile dictu, a Tüskecsarnok!

A bresciai hiéna vérszomja kicsit sem meglepő. Ám a nevek újdonsága, az információk és az érzések teljes hiánya miatt visszahőkölök. Tekintetem sebesen, majd mind lassabban gördül a sorokon. Végeztek ki honvédfőtisztet a második bécsi felkelés évfordulója előtt is, után is. Mellettük, velük egy fedél alatt őrült meg egy magyar tábornok az aradi vár tömlöcében. A fal tövében kaparták el valamennyit, jeltelen sírokba.

S akkor hirtelen utat tör a szégyennel vegyes részvét. Hozzá az általános értetlenség.

Vajon nem tette-e jól Kmety, Guyon és a többiek, akik Rákóczi példáját követve a törökökhöz szöktek? S ezáltal maradt esélyük a semmibe hullás után is küzdeni. Muzulmán hitre tértek, majd oszmán pasaként harcoltak tovább a cár ellen. Hol máshol, mint az örök háború színhelyén, a Krímben? Vagy ott volt Klapka és Görgei, kik a kétes kiegyezést követően hazatérhettek, hogy békében, idősen, hivatásukat végezve vegyenek búcsút az élettől. Nem volt igazuk? A magyar nemzeti hadsereg két zseniális alakjáról beszélünk. Dobták volna oda ők is magukat a boldogságos Habsburg igazságnak? Ferenc Jóska hírhedt kicsinyességének?

Kezdek igazat adni a gyávának és visszafelé okoskodónak titulált Kossuthnak.

Még Arany János is kigúnyolta őt, minden magyar kistelepülés főutcájának névadóját. Ám szobra ma is ott virít a maradék helységek legfőbb közterein. Amerikai száműzetése alatt százszámra ítélték oda neki a díszpolgári címeket. És még e napon is szól a halhatatlan Kossuth-nóta...! Valahány XXI. századi március 15-én Téglás ordítja nekem melodic hardcore stílusban a szobám falai között, az ablakok csak úgy beleremegnek: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” (3)

Kossuth emléke él. Batthyány csak a helyesírási szószedetek miatt ismerős manapság.

Ugyan mi értelme lehet egy ilyesféle halálnak? Ha nincs senki, aki emlékezzen? Ha a fennköltségben tocsogó mártíromság semmivé lesz, mert nem akad olyan, kinek utat és példát mutasson? Hiszen a felejtés homályába vész a puszta lét, ahogy a tett is. Itt van előttem az első és a tizenötödik vértanú. Bár egyikük sem kevesebb, mint az ilyenkor fennhangon citáltak, emlékük testükkel halt. Ez az igazi borzalom, mely beletaszít a legmélyebb gyászba. Mikor az áldozat törlődik a közös tudatból. Talán csak a névtelenek iránt érzett gyengécske részvét az, amiből kijut neki.

Nagyjából egy ezrednyi darabka.

 

Nem lenne teljes e morfondírozás, ha nem jutna eszembe egy bő száz évvel későbbi október.

Egy gazember, ki e napon nyughelyet és hírnevet kapott. Az emberiesség helyesel, az igazságérzet hallgat. Hiszen sikerült őt a kollektív tudattalanba mártírként beleszuszakolni. Holott ha van, kit elrettentő példaként kellene emlegetni, hát ő az. Az állami terrort egy elszámoltathatatlan és felelősségre vonhatatlan szervezetként működtető zsarnok az illető. Valaki, akinek a neve bitorolja az aradi elsőét és tizenötödikét.

De ott a miniszterelnök is, ki nem sokkal később öt napon át lövettette a saját népét, statáriumot hirdetett, idegen acélszörnyeket küldve a magyar fiatalok ellen. Akit megvetni lehet mindenért, amit október 28-a előtt tett vagy tenni kényszerült. Gyávaság, megalkuvás, netán vakbuzgó hit? Oly mindegy egy ponton túl. Nem kért kegyelmet két évvel később, ez a köré épült mítosz alapja. Talán ismerve az övéit tudta, nincs értelme. Vagy legbelül érezte, korábban is lett volna választása.

S végül köröttük lebegnek az arcok, a névtelenek tömegei. A valódi vértanúk. A mésszel leöntöttek, a halálra kínzottak, az összedrótozott kezűek, a pincékben fellógatottak, a jeltelen sírokba arccal lefelé elföldeltek...

 

***

 

Te csak vérezz, felejts, hajolj meg, állj örökké a szőnyeg szélén és a szalag mellett, vagy mosogass távol innét, boldogtalan...! (4)

 

 

 

Források:

1.: Utalás III. Frigyes német-római császár elhíresült mondására a Habsburg-dinasztiáról.

2.: Utalás a Quiz Night nevű műveltségi vetélkedőre.

3.: A Kossuth-nóta refrénje, utalás Ignite: A Place Called Home című számára.

4.: lásd 1. pont, a magyarságra vonatkoztatva.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap