Az Örökség (Arany Sas pályamű)

Danka Balázs, sze, 10/03/2018 - 00:03

 

 

Ez a történet valamelyest fiktív is, és nem is. Fiktív abból a szempontból, hogy sok elemmel kiegészítem, ami valójában sose történt meg, vagy máshogy történt meg, nem fiktív viszont azért, mert egy rokonomról, a nagyapámról szólt, aki úgy döntött egy nap, hogy a zűrzavaros Magyarország 40-es éveiben azért megy, ami járt volna neki. Az örökségéért. S hogy mi történt vele? Nagyapám úgy járt, mint a százéves ember, aki kimászott az ablakon, s élete legkalandosabb, de legtragikusabb döntéseit is kénytelen volt megjárni.
A kőkemény Horthy rendszer negyvenes éveiben jártunk. Kacsingatott a háború, amibe a magyar politikai vezetés nem, de a Werth féle katonai vezetés nagyon is be akart lépni, igaz még ki se tört. Nagyapám ekkor járt a szülővárosomban az örökségéért. Ugyanis a szülői ág egy igen ősi, és igen neves családhoz volt köthető, ami egészen a 17. századik volt visszavezethető. Nagyanyám, a történet elmesélője úgy mondta el nekem a történetet, ahogy én leírom. Hogy mennyi ebből a valóság? Döntse el a kedves olvasó!
Tehát ott tartottam, hogy elment az örökségéért. Az öreg, egykori nemes családhoz köthető városi polgármester, akkor épp alispáni tisztséget képviselt (ami a Horthy korszakban elég szép titulus volt sic!), meg is ígérte nagyapámnak, hogy ő lesz a következő örökös. Hiszen nagyapám apjának a testvére lehetett ő. Legalábbis a mama meséi szerint. De hát mama meséi nem mindig igazak ugye. Az viszont, ami ez után történt, abba egy szemernyit se kételkedek. Nagyapám tehát ugye ezután boldogan, vagy kevésbé boldogan hazatért, s azt a mesterséget űzte, amit nagyapja is űzött. Kovácsmester volt, lett belőle.
Persze ennek később igen jó hasznát vette. Szóval úgy történt, hogy dolgozott otthon, s várta, várta a megfelelő pillanatot, ami testet is öltött Magyarország hadba lépésével a második világégésbe. Nagyapám persze nem számított, vagy számított (sajnos ezt nem tudhatom), hogy besorozzák katonának. Úgy történt ez, hogy ment az egész família (a rokonság), s nagyapám. A rokonság ment elől a hadjáratban, mivel ők katonáskodtak, nagyapám viszont, aki tartalékosként szolgál, hiszen minő meglepetés! Megvetendő munkát, kovácsmesterséget űzött, ezért egy kocsissal ment együtt a sor leghátulján körülbelül. Aztán végül is egymaga ment már, ha minden igaz, mert egyik nap lelőtték a kocsisnak a fejét, és nem igen volt utánpótlás. S hogy miért nem? A válasz egyszerű. A magyar katonákat az alávaló nácikkal szövetkező katonai vezetés tankapróléknak küldte be, a magyar történelem legvéresebb (ha csak nem vesszük a mohácsi vészt sic!) hadszínterére, a Don-kanyarhoz (ahová mai napig járnak dalárdázni, s virágokat szórnak a folyóba, legalábbis nekem egyszer ezt mesélte egy öreg hölgy a vonaton, sic!). Tehát az történt, hogy nagyapámék mivel a hátvédben szolgáltak, ezért páran túlélték.
És képzeljétek el! Visszavonulóban voltak. Már majdnem hazaértek, amikor a románok (mama állítása szerint a Kőrösnél, de van, ahol Aradot említi) elfogták őket. Mit se kell mondanom, igen gyorsan hadifogolyként végezte. Először Ukrajnába, majd oda került, ahová szerintem senki se akar kerülni (nem az Alcatrazba!), szóval elvitték őket Szibériába, hadifogolynak. nagyapám igen jó „szakember” volt az oroszok szemében. Megbecsülendő volt nekik munkája, hiszen a szén és acél országában a kovácsmesterség egy presztízsmunka volt, ezt az is mutatta, hogy az oroszok alig akarták hazaengedni, mondhatnám azt is, hogy ő volt a gulág legeslegutolsó foglya.
Gyakran becézték (mamám szerint) Szásának, ami nem tudom, hogy jöhetett a Józsefből. Gondolom nem jöhetett a Joszifból. Nehogy már a dicső nép gyermekéről, a bajuszok legkirályabbikáról, a bölcs vezérről (aki teljesen paranoiás volt, s tartott a III. világégéstől) kapjon egy sehonnai magyar hadifogoly nevet! Szóval Szása, akarom mondani nagyapám József sok-sok évet lehúzott a hadifogolytáborban. Sok érdekes történetet mesélt erről a mamámnak. Például a mindennapi kenyerünkről, amit az Úristen megtestesüléseként löncshús formájában kaptak meg a szerencsétlen rabok, s emiatt úgy szedte a skorbut az áldozatait (mivel nem volt más étel a húson kívül), mint a nagy pestis a 13-14. században. Nagyapámék azért találékonyak voltak.
Mivel jó szakember volt, ezért kapott némi fizetséget munkájáért (gyorsan megtanult oroszul, és németül, mivel német hadifoglyokkal volt beosztva), és hát fizetségből sok mindent meg lehet venni. Például az őrök nem figyelését éjszaka, amikor kimehetnek a fákhoz, de a kerítésen nem túl, s ott maguknak sutyiba, avagy titokban csalánt szedhettek. A falusi találékonyság! Ugyanis a csollyánban, ahogy nagymama nevezi több a C-vitamin, mint a citrusfélékben! Egy másik történet tényleg megtörtént eseten alapult. Az időseket, s a gyengéket a leggyengédebb munkára fogta az orosz haditábori tiszti vezetés. Az lehetett a filozófájuk, hogy ami nem öl meg, az megerősít, így nem volt csoda, hogy vagy a szénbánya dohos, kietlen, mocskos levegője, vagy az őrök sortüze végzett azokkal az emberekkel, kik nem voltak hajlandóak visszaállni a HALT! Akarom mondani…de nem tudok oroszul, szóval vissza! parancsra. Ki hitte volna, hogy a csollyán menti meg őket a skorbuttól!
Nagyapámat persze a dicső pártállam igyekezett befűzni, hogy lépjen be a Termelőszövetkezetekbe, de nagyapám nem volt hithű kommunista. Hasonlóan az egyik rokonhoz, akit azért vittek el Rákosi hírhedt rendőrségének káderei, mert a megtestesült Szent, Sztálin legjobb vérebének a képén merészelte piszkos tappancsait járatni! Na, igen, de másokat is elvittek a háborúba nagyapámon kívül. Volt, akiket a nyilasok, bár úgy tudom ők mai napig élnek. Persze Hitler rendszerében is voltak áldozatok, és nem a háború vérében áztatták ártatlan lelküket, hanem egy diktatórikus rendszer áldozatai lettek egy egyszerű jelkép által: viselték ugyanis a sárga csillagot. Nagyapám más kategória volt. Ő nem volt se nemzetiszocialista, se kommunista, se "rossz zsidó".
Ez meg is látszott, amikor közölték vele, hogy úgy megy haza, ahogy szeretne, bár ha belép a pártba díszautóval viszik a faluba (már amennyiben nem lép be a dicsőséges pártállam építésébe). Nagyapám hát nem volt rest, útnak vágott gyalog. Mondom gyalog! Szibériából hazafele. Az volt a szerencséje, hogy egy mentős autó ment Pétervár, akarom mondani Lenin? Vagy Sztálin? A fenesetudja, de Grád felé (sic!)! Na, most kedves olvasó, azt kell ezekről a hírhedt mentős autókról tudni, hogy igen kedvező bizniszt végeztek. Egyszerre vitték ugyanis az élőt, a beteget, s a holtakat. Na, ezzel az autóval ért be a papa Pétervárra. Vagy ami egykoron az volt. Innen aztán már hazatudott vonatozni. Mit ne mondjak, nagy öröm volt, amikor végre hazaért Magyarországra, a falujába. Mint kiderült, az örökségére már nem tarthat igényt. Egyrészt elveszett a gyűrű (feltehetőleg a Don-kanyarnál, mivel ott volt a rokon is), másrészt mert pártállam volt. S mi szebb annál, mintha minden közös, hiszen a jakobinusok is megmondták: mindent a népnek, semmit a néppel! Talán a szovjetek is jakobinusok voltak?! Meglehet, habár Machiavellit jobban kedvelte a nagy Joszif, s egyáltalán nem elvtársa Adolf, aki akkorra már rég az ibolyát szagolta alulról, a kettéosztott Berlinben, ami vígan élte (soha nem élte vígan, sic!) életét.  
A háború előtt 90 hektár földünk volt, utána nem is tudom mennyi maradt. Nagyapámnak azonban sok gépe volt. Javította is őket, hiszen kovácsmester volt. És persze lovakat is patkolt, bár azt egyre ritkábban kellett. Azért a szocializmus őt se kímélte. Mindent elvettek tőle tudjátok, és szerintem nem kell folytatnom a történetet, hogy rosszul végződött igencsak. Fogalmam sincs, hogy maradhatott ennyi akaratereje, hogy két gyermeke születhessen, ráadásul az egyiket, mintha Isteni küldetéstudat vezérelte volna, pont 1956-ban született, a forradalom évében. Hogy mi történt ezután? Néha elgondolkozom rajta, mert nem tudom. Valamiért a család közutálatnak örvend. Mintha ők tehetnének a 30-as évek válságáról.
Elfelejtik mennyi mindent tettek azért, hogy ez a város úgy nézzen ki, ahogy. És persze ez egy másik történet. Ez a mi történetünk. Az én történetem. Nagyapám története, aki nagyon is létezett, nagyon is élt, s abba halt bele, hogy a zsarnoki hatalomnak a nyomását nem bírta tovább. Pedig mindig harcolt ellene. Ő az én hősöm. S habár nem ismerhettem, mert már nagyon régen nem él, valahogy mindig úgy fogom érezni, hogy egy része velem van a jelenben. Ha csak akkor, hogy megismerik a nevünket a városban, vagy ha akkor, hogy kórházba kerülünk, vagy azért, mert egyéb ügyünk támad. Ügyünk abban a városban, ahol a Zichy címerrel keresztezett Babócsai címer társaságában, a városháza oldalán díszeleg a második emlék, persze amiről a városnak körülbelül lövése sincs; arról az emberről, aki egykor polgármester volt, s most egyik távoli rokona e sorokat írja neked, drága olvasóm. Hogy mi tehát a tanulság a történetemből? Mindig légy hű önmagadhoz, sose add fel, és ne engedj a zsarnoki nyomásnak. Légy tehetséges, kitartó, s a munka, amelyet elkezdtél meghozza gyümölcsét. Minden bizonnyal ezt gondolhatta a kovácsinas nagyapám is, Havranek József, akiről ez a rövid történet szólott.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap