Arany Sas 2018. pályamű - Csaba királyfi megvívja csatáját

Tímea, v, 05/13/2018 - 00:10

„Ki tudja merre, merre visz a végzet,

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Vezesd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi csillagösvényen!”

 

(Székely Himnusz – részlet)

 

 

Melegen sütött a nap. A lovasok fáradtan, csüggedten ülték meg állataikat, melyek csak poroszkáltak. Ember és ló egyaránt kimerült, éhes és szomjas volt. Minden kilőtt nyílvesszőt, minden kardvágást éreztek sajgó tagjaikban. Minden elesett társuk halála nyomta a lelküket. Mégis tudták, ki kell tartani a végsőkig.

 

Csaba vezette őket. Csaba királyfi. Attila hőn szeretett fia. Nagy csatában álltak Attila másik fiával, Aladárral. A tét nem kisebb volt, mint hogy melyikük lesz hivatalosan Attila utódja, a hunok királya.

Aladár anyja Krimhilda germán fejedelemasszony volt. Csabáé a görög császár lánya. Aladárt tehát a germánok pártfogolták, míg a görögök Csabát segítették.

 

Csaba az első csatát megnyerte. Ám a hírek szerint Aladár irtózatos sereggel közeledett. Csabának fájt a szíve, hogy saját testvérbátyjával kell vívnia, de apja halála után békétlenség ütötte fel a fejét. Jól tudta, hogy nem kis szerepe volt ebben anyáiknak, akik nyilván mindketten saját fiukat szerették volna uralkodóként látni.

 

Egy tisztás szélén megálljt parancsolt seregének. Látta arcukat, csüggedtségüket, érezte saját elkeseredettségét. Itt az idő, hogy megpihenjenek. Leszállt a lováról, kikötötte egy fához. Maga mellé helyezte íját, nyílvesszeit, kardját. Majd térdre borult, s atyjához imádkozott:

  • Jó atyám, Atilla, hunok vezére, Isten ostora, hozzád szólok! Halld meg fiad! Atyám, bajban vagyok! Mondd, mit tegyek?

Válasz azonban nem érkezett. Közben a többi harcos letáborozott a tisztáson. Csaba félrevonult tőlük, úgy érezte, gondolkodnia kell. Egy fa tövébe telepedett. Érezte, hogy ólmos fáradtság lesz rajta úrrá. Pár percen belül elnyomta a buzgóság.

Álmodott. Atilla, a hatalmas hun vezér, atyja jött feléje álmában.

  • Fiam! Ébredj! Mondanom kell valamit!
  • Nem alszom apám.
  • Halld hát szavaimat: a csatának, melyet Aladárral fogsz vívni, nem lesz nyertese. Csak vesztesei. Hullotok majd, mint a legyek. Hetekig vér áztatja majd a folyót, ahol a harc fog folyni.
  • Én ezt nem akarom! Mit tegyek, mondd apám?
  • Nem tehetsz mást! Ez a sorsod. A csatát meg kell vívnotok! Ez őseink akarata, a vér szava.
  • Akkor el fogunk veszni. Mind meghalunk.
  • Nem halsz meg. Te nem. Sokan mások igen. Megértem felindultságodat, de én is megvívtam a saját testvéremmel.
  • Atyám! Szavaid kétségbe ejtenek! Én nem akarok még több vért, még több halottat.
  • Nincs más út fiam!
  • Atyám várj! Ne menj még!
  • Mennem kell fiam!

 

Atilla eltűnt. Csaba zavartan ébredt. Azt hitte, valóság volt az iménti jelenet, de valójában álmodta. Apja szavai nem mentek ki a fejéből. Nyugtalanul, kétségbeesetten készülődött. Igyekezett, hogy a többiek semmit se vegyenek észre lelkiállapotából.

 

A végső küzdelem előtt rövid idejük maradt pihenni, felkészülni, összeszedni magukat. Ráadásul a hírek igaznak bizonyultak. Aladár – germán támogatói segítségével – hatalmas sereget gyűjtött, s velük közeledett egyre fenyegetőbben. Csaba királyfi is igyekezett minél több embert felfegyverezni. A lelkét azonban nem tudta felvértezni. Minduntalan halott atyja szavai visszhangoztak fejében. Érezte, tudta, hogy nem kerül ki győztesen az ütközetből. Mégis megpróbált lelket önteni társaiba.

 

A döntő ütközet kezdetén szép volt az idő. Sütött a nap, a hőmérséklet is kellemes volt. Ezt bárki jó jelnek vélhette volna. Ám Csaba nem tette. Feszülten, borúsan készülődött. Segédje feladta rá díszes kaftánját, csizmáját, süvegét, majd a tegezét, melyben íját tartotta, a puzdrát a nyílvesszeivel, a kelevézt, tarsolyát és végül kardját.

 

Tudta, hogy a hun harcmodor mit sem használ majd. Bátyja ugyanúgy ennek tudásában nőtt fel. Apjuk jól megtanította őket mindezekre kiskoruktól fogva. Gyakorlatilag lovon éltek. Mégsem tudott mást kitalálni, társaitól sem várhatta, hogy más modorban harcoljanak, mint amit sok éve gyakorolnak, tudnak.

 

Ezer és ezer lovas állt egymással szemben. Mindannyian megfeszített íjjal várakoztak. Az első támadás – hun szokás szerint – színlelt volt Csaba serege részéről. Ugyanúgy Aladár részéről is. Mindkét csapat menekülőre fogta a dolgot. Úgy látszik, Aladár a germánoknak is átadta tudását - gondolta keserűen Csaba.

Ezután egy ideig csak állt egymással szemben a két sereg. Vártak. Maguk sem tudták, hogy mire. Végül a germánok unták el a dolgot, s megindultak. Erre Csabáék is. Suhogtak a nyílvesszők, vágtak a kardok, döftek a kelevézek.

Ez az ádáz küzdelem két álló héten keresztül tartott. Nem tudták, hogy nappal van vagy éjszaka. Nem volt pihenés, nem volt szünet. Hullottak az emberek és a lovak akár a legyek – ahogy Attila megjósolta Csabának.

A folyó harcosok, lovak temetőjévé változott. Sem inni, sem itatni nem lehetett belőle, mert víz helyett vér folyt.

Attila sok fia elhunyt a csatában, köztük Aladár is. Végül Csaba, hogy maradék embereit megmentse, s ezáltal a hun nemzetet is, úgy határozott, hogy visszatérnek Szittyaföldre (Szkítia, a király szkíták földje), s a többi hunnal együtt visszajönnek, hogy visszafoglalják az országot. Sokezren indultak útnak. Étlen-szomjan-fáradtan vágtattak, egyre vágtattak. A seregből azonban 3000 hunt hátra hagytak, hogy székeljenek addig ott, amíg ők visszatérnek. Ebből lett Székelyföld.

 

Csaba királyfi azonban sohasem látta viszont életében a Hun birodalmat. Az ifjak azonnal indultak volna, ám az öreg hunok lebeszélték őket erről. Az évek pedig múltak, s Csaba is eltávozott atyja után.

 

A monda szerint Csaba és vitézei a Hadak útjáról azonban többször visszatértek megmenteni a székely népet, amikor azt ellenség fenyegette.

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap