Do you speak hungarian?

Balázs Csilla Kinga, v, 08/26/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

Do you speak hungarian? Beszél magyarul?

 

Séta közben a vendéglátóim sokat sejtető kacsintással figyelmeztetnek, hogy most elérkeztünk egy felejthetetlen, különleges helyre.

- A biztos kiszámíthatóságra törekvő többséggel szemben én imádom a meglepetéseket, főleg azokat a váratlan fordulatokat, - magyarázom a vendéglátóimnak - amik centripetális erővel sodornak le arról az útról, amin addig jártam.

- Ez ilyen lesz – mosolyognak és vállamat szelíden meglökve betolnak egy forgóajtón.

Fél lábbal már a forgóajtóban állva, hátratekerem a nyakamat, hogy megnézzem, hova kerültem. Felhőket karcoló, kacsalábon forgó, fekete acéltoronyba hoztak, de mire megkérdezhetném, hogy mitől olyan különleges ez a hely, a vendéglátóim kissé idegesen, de annál határozottabban betuszkolnak egy óriási liftbe.

Iszonyatos robajjal csapódnak rám a szürke vasajtók.

A vendéglátóim a hallban maradnak és felemelik a kezüket.

Mintha búcsúzni akarnának...

 

A lift émelyítő gyorsasággal száguld lefelé.  Percekig tart az út, úgy érzem, kénytelen leszek elhányni magam, sajnos ilyen vagyok, hányós… Közben észreveszem, hogy nincsenek hívógombok, nincs semmi, amin keresztül felvehetném a kapcsolatot a külvilággal.

- Normálisak ezek az én vendéglátóim, elevenen eltemetnek egy mozgó koporsóba?!

 Amikor végre kinyílnak az ajtók, egy fehérre meszelt folyosón találom magam. A falakon cipőnyomok árulkodnak arról, hogy járt már itt előttem más is. Ez megnyugtat.  Zöld nyilak mutatják, merre kell mennem. Vajon mihez kaptam zöld utat? - tűnődök és a rosszullétem is elmúlik.

Kanyargok a szűk, spot lámpákkal megvilágított falak labirintusában, aztán megpillantom a sort.  Alig tíz ember álldogál előttem, egy arab (vagy kínai?) kinézetű, középkorú férfihoz akarnak közelebb kerülni. A férfi a folyosó végét elkerítő pult mögött áll. Az emberek fekete, lepecsételt borítékot nyújtanak át neki: a férfi ezután vagy a jobbra, vagy a balra nyíló folyosók egyikébe tereli őket. Ablakot nem látok sehol, ekkor ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy hangosan felnevessek. Ilyen vagyok, ha kínosan érzem magam, vagy ordítok, vagy fojtogatni kezdi a torkomat a nevetés.

Mire az arab (vagy tibeti?) férfihez érek, már alig bírok uralkodni magamon.

- Lehet, hogy butaságot kérdezek – szólalok meg, fel-felnevetve – de elárulná, hogy hol vagyok, kérem?

- A számla, a számla! – hajtogatja az arab (vagy afrikai?) kinézetű férfi.

- Miféle számla, a gázszámla? Nincs nálam semmiféle számla, ne ijesztgessen, kérem!  - folytatom komolyra fordítva a szót, - Nem tudom, hol vagyok, hol vagyok?! Világosítson fel, legyen szíves!

- Nem érteni, a számla, a számla, ponyimáty?! -  fújja a magáét az arab (vagy orosz?) férfi, de én elszántan közbevágok:

- Do you speak hungarian?!

Bosszankodva jut eszembe Bécs, ahol nem egyszer előfordult, hogy a portásokkal, a palotaőrökkel, a recepciósokkal, a pincérekkel, a szobalányokkal, a takarítókkal, a munkásokkal, a jegyszedőkkel, az eladókkal, a múzeumi belépőket árusító személyzettel, az ápolókkal és a teremőrökkel csak tőmondatokban lehetett értekezni, mert alapszinten is alig beszéltek németül. De most a szkíták fővárosában, Budapesten vagyok! (Puccufalván, ahogy mostanában mondani szokás.) Hogy lehet, hogy ez az ember arabnak (vagy indiainak?) néz ki, itt él és nem tud magyarul?

-Minit, odnuminutu, moment – hebegi az arab férfi, -  Isván! – kiáltja, -  problema! Proooblemmmm!

Ekkor egy, az ügyfelek számára láthatatlan ajtó mögül, mintha egyenesen a falból lépne elő, felbukkan egy pufajkás alak és odaáll a pult mögé. Jobban mondva: a pufajka alatt öltönyt visel és egy örök időkre rögzített, nem félrecsúszott, merev, piros-fehér-zöld színű nyakkendőt.

- Na mi a dürgés? – néz rám rosszallóan.

Ezen már kénytelen olthatatlan kacajra fakadni, majd magamhoz térek és elmesélem, hogy ez a férfi nem tud magyarul, valami gázszámlát akar behajtani rajtam, de ez nonszensz, nincs nálam semmiféle számla, pénz sincs nálam, pont annyi pénzem van, ahány szőrszál nő a tenyeremben, most őszintén, mit, mit akarnak még tőlem és egyáltalán: hol vagyok?!

- Nem tudja, hol van?

- Nem én.

- Amerika kelet-európai hátsó fertályában van, kisasszony.

- Kisasszony, kisasszony. Ki…ott az ablakon. Kikérem magamnak! – ordítok  - Én már őszülök és minden ősz hajszálamért keményen megdolgoztam, büszke vagyok rájuk, ne merjen kisasszonynak szólítani többé!  

Amíg beszélek, egy előttem álló, töpörödött anyóka teljes testsúlyával nekem dől, mintha csak kényelmes bőrkanapé lennék, amin most végre megpihenhet. Sajnálom szegényt, tartom egy ideig  (egy tépett tollú pacsirtának is nagyobb a súlya),  végül olyan finoman tolom el magamról, ahogy azt a kabátomra hullott, kéken szikrázó hópelyhet, tavaly télen, Bécsben.

 A töpörödött anyóka állva marad, csukott szemmel, mint aki valami nagyon szépet álmodik….  

- Kövessen! – ordít rám a pufajkás-öltönyös - trikolóros.

Recseg a hangja, a töpörödött anyóka összerezzen.

- Maga meg álljon már meg a lábán, az istenit neki, meddig játsszuk még ezt?! – fordul hozzá a pufajkás-öltönyös –nyakkendős.

- De én a Boldogasszony vagyok, én Boldogasszony vagyok! – sipítja a töpörödött anyóka.

- Idióták! – legyint a  pufajkás – öltönyös - nyakkendős és megmarkolja a vállamat.

 Nem tudok szabadulni a szorításából. Egy ideig maga előtt vezet, ablaktalan, szürke folyosókon haladunk, végül megáll egy fémajtó előtt és belök egy acélketrecbe.

-  Na, - gondolom, mielőtt összecsapódnának előttem az ajtók,- ez legalább még értette az anyanyelvemet, ez legalább még beszélt magyarul.

Tétován, mint egy dróton rángatott bábu, felemelem a kezem.

Mintha búcsúzni akarnék...

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap