Egy régebbi szerepem

Hochbauer Gyula, cs, 07/26/2018 - 00:06

– Fronius Frigyes úrhoz van szerencsém? – szinte énekelte egy félig szívélyes, félig hivatalos fiatalúr, miközben az ablak alá megérkezett még egy postakocsi, melynek zaja számomra érthetetlenné tette a kérdezett hivatalosság válaszát.

– Joseph Brukenthal báró őméltósága ajánlotta, hogy Önhöz forduljak – folytatta az érkező, akinek más vágású szeme volt, mint e vidéken élőknek, s tekintetét furán merevítette a megszólítottra – mert senki más nem ismeri a vidéket az én kíváncsiságomnak megfelelően.

Már a báró nevére szívélyesen mozdult a brassói postahivatal mindenhatója, bár a furakodó titokzatosság elbizonytalanította, és szívesen rendezte volna a válasz előtt a város egész évi postai ügyeit, de az ajánló neve szolgálatkészségre kényszerítette.

Ezüstszelencéből sodort cigarettával kínálta az érdeklődőt, majd lassan csiholt tüzet a dohány végére, s közben az idegen arcát olvasgatta: ki az, aki ilyen ajánlással kopog be hozzám? Arcéle egyszerre germán vonalú meg magyaros, tekintete merengő és derűs, de egyértelműen nyílt, az orrnyerge látszólag, ifjúkora ellenére, fennebb van a megszokott germán határnál, s az ajkak fokozott érzékenységről árulkodnak. Mikor beszél, vonásai méltóságot árulnak el, de nem gőgöt. Itt nem célravezető a döntés előtti mérlegelés. Készségesre rendezte vonásait, mialatt egy pillanatig tettette magát, hogy valami utcai váratlanság miatt az ablak felé fordult, majd furcsállható lendülettel a vendég felé. – Szolgálatára, ifjú barátom! – s szászosan nézett rá a színpadias ajánlat mögül, a „szerencsés” látogatás célját követelve.

– Brassó és vidékének híre vonzott. Kíváncsi vagyok arra, mi marasztalta hat hónapra itt Zsigmond nyugat-római császárt s magyar királyt, miért evett Brassóban tojásrántottát Mátyás király, mi nyűgözte le Bodzánál József főherceget…

– Miért érdekli mindez? Történész?

– Kíváncsiság.

– Az veszedelmes – folytatta a szópárbajt a brassói.

– Ha a múltra vonatkozó is?

A szász arca szerint mintha kikecmergett volna messze híres zártságából.

– Minden múltnak hosszú az ága. (Ez már szinte székely válasz is lehetett volna.) Én nem az idő mélyét, hanem az utakat ismerem inkább.

A vendég szemében öröm villant.

– Ez, ami számomra is izgalmasabb: az utak titka, a terekre nyíló utak titka, amint a szorosok sűrű titka a jelenre csorog.

– Ne erőltesse a képeket. Kalauzt ajánlhatok, akár már holnaptól... – és megkönnyebbült.

– Válogathatok? – kérdezte a jött, s már csomagolt is elő diákos utazópakkjából valami könyvfélét: Az Erdélyi Nagyfejedelemség tiszti névtára az 1848-as szökőévre. Az alkalmi gazda önkéntelenül a kezét nyújtotta utána, s miután megkapta, játszott egyet s találomra felnyitotta. Fennhangon olvasta, amibe tekintete elsőre beleharapott:

December 24. szerda Karácsony szombatja.

Pillanatra megfagyott mozdulat mellé a Fekete-templom öregharangját hallotta, kalácsillatot érzett és kántáló gyermekek örömét. Lelke mosolyra parancsolta a szája ívét, amit az idegen egészen közelről elkapott s magában kinagyított. Lehet, egyikük sem vette észre, hogy a könyv közbe-közbe hol egyikük, hol másikuk kezébe került. A tábla érintésétől megrezzent, majd lapozni kezdett.

– Kit ajánl kalauzul, uram? – s választ sem várva olvasni kezdte az 1848 márciusában Brassó hivatalos méltóságait: ALBRICHSFELD JÁNOS főbíró, GREEF JÓZSEF kerületi bíró, LASEL MÁTYÁS városi bíró. – Itt feltekintett, de csak azt jelezve, hogy az első neveket csak bevezetőnek szánta, majd mindenik név közben hallgatójára sandítva folytatta: TRAUSCH JÓZSEF rendőr igazgató, BARBENIUS JÁNOS GYÖRGY közönség szónoka, GROSS KÁROLY közönség gyűlési tollvivő, PÁNCZÉL JOAKIM és DÜCK GYÖRGY rendőri tollvivők, FISCHER FRIGYES adóíró biztos, CHRESTELS PÁL városi alkapitány, FEKEL JÓZSEF szállásmester, FRONIUS SIMON vásárbíró, BOKOR ANDRÁS törcsvári várnagy, MATTHAIDES DÁVID kerületi erdőmester, MISLIWECZEK JÁNOS zenemester 8 zenésszel, JEKELIUS JÓZSEF órák ügyelője…

Itt megállt a felolvasással, mert semmi választ nem olvasott ki hallgatója arcából, akit éppen e várakozó csönd billentett ki eddigi látszólagos nyugalmából.

– Mit gondol, az én rugóm szerint ketyeg a városi tanács? Kicsoda, hogy legfőbb tisztségviselőinket gondolja megnyerhetni szolgálatára? A szorosainkban gyönyörködni miért kell a főbíró kalauzolása, a rendőri biztosé, a rendőrigazgatóé, a városi bíróé? – s háborgásában már folytatni sem tudta.

– Jó, akkor a könyvemben a sorra következő CZIEGLER ANDRÁS volna a vízipuskák gondnoka – próbálta a haragosból visszatéríteni a szászt. Adja mellém Tömösre Györfi János harmincadost vagy Sándor István írnokot, Törcsvárra Ábrahám Ignác lelkészt, Bodzára Bokor András harmincadost vagy Török József lelkészt, Ósáncra Fekete Dani ellenőrt.

Most a határozott kérés lepte meg, de nem mentegetőzött, hogy nem teljesítheti ezt, ami részben meglepő, mert ezzel szerintem beletörődött abba, hogy tudom, nemcsak feltételezem, hogy hivatalát jóval meghaladja valós hatásköre, ami hízeleghetett is neki, de tartózkodást is kelthetett benne.

Miután a postafőnök azt a szállót ajánlotta éjjeli nyugovóra, amelyben az ifjú Széchenyi István gróf is megszállt volt, a Hosszú utca elején, megegyeztek, hogy a holnapi út Bodzára vezet.

Lefekvés előtt még bepillantom a várost padlásszobai ablakocskámból, végigfutom a kölcsönkért tiszti névtárt, s azt játszom, hogy teljesülhet egy ott megnevezettel kapcsolatos kívánságom. Mormolgattam a neveket: FEKEL JÓZSEF szállásmester, JEKELIUS JÓZSEF órák ügyelője, MISLIWECZEK JÁNOS zenemester, mígnem kiválasztok egyet, a zenemestert, s azt kívánom, ha majd az elkövetkező két esztendőben valami érdekesen fontos szerepe lesz, levélben írjon nekem arról, bárhol is legyek majd. Mielőtt kioltanám a gyertyát, hiszen már fertály órája is elmúlt, hogy az órák ügyelője jeleztette a lámpaoltást, tekintetem névteleneket pillant egyik laptól búcsúzkodva: 8 zenész, 4 kapus, 2 toronyőr, 8 lovas legény, 6 rendőri szolga, 24 városszolga, 16 kapuőr, 58 éjjeliőr, 1 bakó. Hogy ne ez legyen sötétedés előtt az utolsó szó, mely éjjelre esetleg elmémbe ragad, visszalapozok a naptárra s a márciust próbálom magammal vinni. Sikerült, ezzel ébredtem.

 

Az idegen lovat és szolgát kapott és indulhattak a bodzai vám felé. Kiporoszkáltak a városból, s miután hátuk mögé került a Cenk púpja, nemsokára Hétfalu határába értek a Tömös hídján át. E falvakban – úgy tűnt a látványt jobbra-balra fordulva gondosan mérlegelőnek – semmi nem változott Újfalvy Sándor negyed századdal előbbi ittjárta óta. A látogató az ő naplójából tudta, hogy a hegyek felőli kőházakat románok lakják s a mező felőli legtöbb házat magyarok. Azt is tudta, hogy miért szegényesebbek ezek. A négy falun át csak egy szekérrel találkoztak a reggeliben még kopogóra fagyott úton, s a bakon ülőt is románnak vélte volna sok más idegen, de ő hallomásból a várhatónál többet tudott ezekről az emberekről is, akik közül ezzel egymásra köszöntek. Háromfalu felé fordulva, balra kitágult előttük a medence, s az Epresaljig itt sem találkoztak senkivel. Csak a betérő út lejtőjén tűnt el egy malomba induló fogat. A Tatrang vizénél pihentettek. Mindketten leszálltak a lóról, aminek szemlátomást örvendtek is az állatok, elégedetten fújtatva.

A szolgaféle az egyik meredély mögé mutatott.

– Erre is vehetjük az utat.

– Ha a bodolai Béldiek fészkét nem kerüljük ki, mondta egy barátom, hogy látnivaló épület, s tekintélyes és gondozott sétányos kert övezi.

 

Gondolom, arra mehettek, de ez most minket nem érdekel.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap