Erdély felé félúton - Arany Sas pályamű 2018.

Erdős Lajos, p, 03/22/2019 - 00:15

 

 

Erdély felé félúton

 

 

   A cím egy sokak által látogatott vendégfogadó neve, amit a Budát Erdéllyel összekötő országút mellé építettek. Hogy félúton állt-e, az állandó vita volt, a gyakran utazó kereskedők szerint egyáltalán nem. Szép terebélyes, emeletes kőépület volt, nádtetővel, és erdélyi motívumokkal díszített faajtóval. Hatalmas forgalmat bonyolított, és az emeleten lévő szobák is mindig tele voltak. A Félutat – ahogy az utazók nevezték – egy család üzemeltette, Losonczy Miklós, a neje Ágnes, a fiuk Ádám, és a lányuk Éva. A lány azonban férjhez készült menni egy karcagi kereskedőhöz, ezért az ő munkáját már három hete egy új lány, Ágota vette át.

   Ő Debrecenből jött, huszonhárom éves múlt, hosszú barna haját mindig befonta, hogy ne zavarja. Ügyes lány volt, gyorsan beletanult a sok teendőbe. Felszolgált, kitakarította a szobákat a vendégek után, fogadta az újakat, és segített a konyhában. Forgalmas napokon azt se tudta merre áll a feje. De azért szeretett ott dolgozni, a Félút egy igazi információs központ volt. Az utazók, és kereskedők általában beszédes kedvükben voltak az egész napos unalmas döcögés után, és Ágota érdeklődve hallgatta őket. Tudta, hogy közeleg a háború. A zab ára az egekig szökött, ez pedig a háború biztos előjele volt. Kezdték komolyan venni Rákóczit az osztrákok, akinek serege napról-napra nagyobb lett, és a Felvidéken már jelentős területeket vont ellenőrzése alá.

   Losonczy úr már azt is nehezen viselte, ha valaki szóba hozta a környezetében egy újabb háború lehetőségét. Ha Ágota felvetette, hogy a nép már nem bírja fizetni a kivetett adókat, hogy nem győzi a forspontot, és hogy nem akarnak habsburg katonának állni, mindig kiabálni kezdett vele, és adott neki valami munkát. Ő osztrák párti volt, de legfőképpen béke párti. Örült a növekvő forgalomnak az úton, az újra életre kelt kereskedelemnek. A háta közepére sem kívánt egy újabb háborút a törökök után, ami megint mindent tönkre tenne, beleértve őt is, anyagilag. A Félút szívesen látta vendégül a Habsburg Birodalom hivatalnokait, és katonatiszjeit. Ők is szerettek itt megállni, mert ízlésesen berendezett, nívós helynek számított. A környéken egy csárda sem volt fogható a Félúthoz.

   A mai nap egészen különleges volt. Von Lichstein generális, az erdélyi habsburg csapatok főparancsnoka utazott Budára, az egyre súlyosodó rákóczi-ügy miatt összehívott haditanácsra, és ezen a napon kellett a Félúthoz érkeznie, ahol minden bizonnyal az estét akarja tölteni. Eddig mindig így volt. Losonczy úr kellően izgatott is volt emiatt, fel-alá járkált, és minden részletre kínosan figyelt.

   - Ágota, te még nem találkoztál a generálissal, nem tudod milyen egy ilyen látogatás. – kezdte Losonczy úr lassan, hogy a lány mindent jól megértsen. - Mindennek kifogástalannak kell lennie, hogy továbbra is a jóhírünket vigye, és ajánljon minket az udvarban. Csillogjon minden evőeszköz, pohár és tányér! Ezt a két hajdút még beengedtem, de több vendég nem jöhet, ma este nem akarok zsúfoltságot! Azt mondták, hogy látták a generális hintóját nem messze innen, hat lovas kíséri. Nincs már sok időnk!

   - Jó-jó, értem! – válaszolta röviden.

   - Legyél velük nagyon kedves! – ezzel otthagyta a lányt.

   A nap már erősen lefelé tartott, amikor a generális hintója megállt a vendégfogadó előtt. Hamisítatlan osztrák tábornok szállt ki belőle, fehér uniformisban, parókával a fején, sétabottal a kezében, és hideg, szigorú tekintettel az arcán. Alig észrevehető mosolyra csak akkor húzta a száját, amikor meglátta Losonczyt, régi ismerősét, aki az ajtó előtt állva üdvözölte.

   - Köszöntöm a generális urat! Nagy megtiszteltetés nekem, és a családomnak, hogy egy ilyen fontos embert láthatunk vendégül! Azon leszünk, hogy a lehető legjobban érezze magát nálunk! – mondta a legnyájasabb hangját elővéve.

   - Köszönöm, bár csak így lenne! – jött az egykedvű válasz.

   Von Lichstein nem volt jó kedvében, leült a szárnysegédjével egy kis asztalhoz, a hatfős kíséretének pedig meghagyta a nagyasztalt. Úgy tűnt, mintha folyamatosan gondolkodott volna valamin, mintha gondolatban egészen máshol járt volna. Talán rossz híreket kapott Felvidékről, talán Rákóczi megint elfoglalt egy várat. Nem tudták, egyszerű magyarokkal erről nyilván nem beszélt.

   Estére valamelyest jobb kedve lett, az egész társaság sörözni kezdett a kiadós vacsora után. Gyenge félház volt annak köszönhetően, hogy Losonczy úr időben bezárt, és csak a szállást foglaló vendégek voltak odalent. Ágotára nem lehetett panasz, egész este kedvesen mosolygott felszolgálás közben. A pörkölt után mákosgubát szolgált fel, amit ő maga csinált a főnök úr kérésére, mert tudta, hogy a generális imádja. Mind a nyolc osztrák egy hatalmas adagot kapott, és mind meg is ették szinte az utolsó mákszemig. Miután eleget ettek-ittak, és elindultak, hogy feltámolyogjanak a lépcsőn, a szárnysegéd megállt a pultnál, rákönyökölt, és Losonczy urat kérdezte.

    - Na és erre is lázadoznak a parasztok? Visszasírják a törököt, vagy mi? – kérdezte félrészegen.

   - Nem lázadozik itt senki, szárnysegéd úr! Csak pár száz paraszt odafent a hegyekben, de fogadni merek, hogy aratásra mind haza megy! Ismerem a fajtájukat. Ha bármi készülődne errefele, arról én is tudnék! – szögezte le határozottan.

   - Na ja! Reggel korán indulunk, álljanak készen a lovak!

   - Úgy lesz! Frühstück, a hosszú út előtt?

   - Igen, nyolc nagy adagot kérünk. Hosszú út áll még előttünk.

   - Úgy lesz, uram! Jó éjszakát!

   Losonczy úr szemmel kísérte a szárnysegédet, és remélte, hogy nem fog elesni a lépcsőn. Közben elégedetten nyugtázta, hogy eddig minden rendben ment. Holnap a fizetség mellett nagy borravalóra is számíthatott.

   Másnap hajnalban keltek, a felesége elkezdte összeállítani a reggelit, dupla adagokkal számolva a kiemelt vendégeknek, a fiuk pedig hátra ment, hogy felnyergelje a lovakat. Úgy döntöttek, hogy nem nyitnak ki addig, amíg az osztrákok itt vannak, ezzel is megtisztelve a generálist. Úgyis hamar elmennek. Losonczy úrnak azonban csalódnia kellett, már minden vendég lejött, kivéve az osztrákokat. Közülük egyet sem látott, pedig a nap már bőven besütött az ablakukon. 

   Kopogtak az ajtón. Odament, és kinyitotta.

   - Sajnálom, zárva vagyunk! Nem látja? Zárva! – mondta, és mutatta.

   - Elnézést, de én Kiss Ágota vagyok, az új felszolgáló lány.

   - Miről beszél maga? Nincs felvétel!

   - De kérem, ön írta, hogy három héttel később jöjjek, pontosan ezen a napon, július 12.-én!

   A lány elővette a levelet, és megmutatta. Losonczy úr látta, hogy tényleg az ő aláírása van meghamisítva. Mintha csak ő írta volna. Ma még Ágotát se látta, amit szintén nagyon furcsállt.

   - Na jó, ezt azonnal kinyomozom! Addig jöjjön be!

   Felszaladt a lépcsőn, és kopogott Ágota szobájának ajtaján. Mivel nem válaszolt, benyitott. Nem látta sehol a lányt, a ruhái is eltűntek, az ablak pedig tárva nyitva volt. Az ágyon egy levél volt, jól láthatóan elhelyezve. Leült az ágyra, és olvasni kezdte.

 

   Kedves Losonczy úr!

 

   Mivel biztos vagyok benne, hogy előbb nyitott be hozzám, mint hogy megzavarta volna a labancokat, még nincs tisztában azzal, hogy mi történt az ön fogadójában. Én Bottyán János brigadéros úr egyik hírszerző és végrehajtó csapatának vagyok a tagja, és tegnap este egy három hetes műveletet fejeztünk be tökéletes sikerrel. A labancok halottak, mind a nyolcan. A méreg a mákosgubában volt. Nagyon vigyáztam rá, hogy csak ők egyenek belőle! Ön most óriási bajban van. De még nem derült ki semmi, és ha az ágyam alatt lévő zászlót kitűzi a fogadó tetejére, akkor nem is fog. Ez Rákóczi fejedelem zászlaja, a magyar szabadságharc jelképe. Ha így tesz naplementéig, két emberem meg fog jelenni (akik tegnap a hajdúk voltak), és az összes hullát, és minden nyomot eltüntetnek. Mindenben segítenek önnek, és soha nem derül ki, hogy a generális önnél lett megmérgezve. Ha nem így tesz, akkor azt csinál amit akar, de a mi jóindulatunkra ne számítson! Ön jó ember, csak sajnos az anyagiak megszállottja. Viszont nekünk szükségünk van önre, és arra, hogy ezen a forgalmas helyen mindenki lássa, hogy a Félút büszkén kiáll a szabadságunk kivívása mellett! Ön dönt.

Az igazi Ágotát mára hívtuk, hogy ne maradjon felszolgáló nélkül. Majd ne lepődjön meg.

 

 

   Három héttel később az Alföldön is meggyulladt a szabadságharc lángja, és napokon belül futótűzzé vált. Az országúton Bottyán János egyik több száz fős segédhadteste vonult Nyugatra, és a fogadó előtt elhaladva a kuruc sereg minden tagja megcsodálta a hatalmas, gyönyörű rákóczi-címeres zászlót, ami a naplementében, enyhe szél által lobogtatva festői látványt nyújtott. Losonczy urat teljesen megbabonázta a sereg vonulása, a zászló, és az ütemes dobszó, amibe beleremegett a föld. Minden vendég kiállt az ajtóba, és kalapjukat lóbálva üdvözölték a hadat. A sort ellátmányt szállító szekerek zárták, de alig volt az aljukban valami. Losonczy felajánlott nekik két tyúkot, és egy hordó bort. Nagyon köszönték, és libertást adtak cserébe, a fejedelem által kibocsátott új fizetőeszközt. Még nincs értéke, de csak idő kérdése - mondták. Bement a fogadóba, hogy jobban szemügyre vehesse. Csodaszép érmék voltak, Rákóczi arcképével, a köré írt feliratot pedig hangosan felolvasta, bár senki nem volt a közelében.

   - Cum Deo pro Patria et Libertate. Mint a zászlón. Istennel a hazáért és szabadságért.

   Kis idő múlva hirtelen hatalmasat csapott az asztalra, kirohant, de a sereget már alig lehetett látni, és a dobszó is elhalkult. Elkezdett futni feléjük, mint aki megőrült, közben elhagyta a kalapját is, de nem érdekelte. Kiabálni kezdett, torkaszakadtából.

   - Várjatok! Várjatok! Van még húsom bőven! – üvöltötte, de nem hallották. Úgy futott, ahogy csak tudott, és próbált még hangosabb lenni. – Várjatok! Mindent nektek adok! Pokolra a labanccal! Éljen a haza! Várjatok! Várjatok!

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap