Ezt is túléljük - Arany Sas pályamű 2019

Akai Katalin, szo, 03/16/2019 - 00:18

–  Anyu! Én félek, a sötétben!  – Kiabálta Bözsike, és vissza akart mászni.

– Már itt vannak! Inkább segítsetek behúzni Józsikát is! – Kérte, és ő is kezdett bekúszni a beton vízátfolyó csőbe. Csak derékig fért be, mert testében növekedett egy új élet.

A repülőgépek az ipartelepet bombázták, de a lakóházaknak is jutott belőle. Marika a gyermekeit simogatva, férjére emlékezett.

Csallóközi szülőfalújuk a trianoni szerződés után egyik napról a másikra Csehszlovák lett, és a lakosságot erőszakkal szlovákosították.

Januári lakodalmuk után, 1937 őszén megszületett első gyermekük, Bözsike.

–  Ugyan már, biztosan eltátottad a szádat! -  Csúfolódtak Józsival a barátok.

– Ne törődjetek ti azzal! Olyan szép az a kisleányka, hogy felér tíz fiúval is! – Felelte hetykén Józsi.

Az „első bécsi döntés” értelmében ismét Magyarországhoz csatolták a trianoni szerződéssel elvett területeket. Újra Magyarok voltak. Ekkor érkezett a levél Józsi nővérétől, Tatabányáról.

– Képzeld Józsi! Azt írja Margitka, hogy lakást is kaptak a bányától, és hogy munkásokat keresnek.

– Nem is lenne butaság! - Már nem kell a határon átmenni. Összegyűjthetnénk annyi pénzt, hogy végre házat vegyünk magunknak.

József elutazott. Kapott munkát a kőbányában, megbecsülték, és igyekezett, hogy lakást is kapjanak.

Juliska 1940-ben született. Két évig vártak, hogy ismét együtt lehessen a család. A szoba-konyhás szolgálati lakás maga volt a paradicsom számukra. Az idő szaladt, a világ forrongott, - körülöttük dúlt a háború - de ők csak egymást és két szép gyermeküket látták.

Pengőt-pengőre tettek, hogy egyszer majd hazamennek és házat vesznek. Tavasszal, nem sokkal Józsika születése után a férjét behívták katonának.

Azt hitték, hogy három gyermek mellől nem viszik el. Tévedtek.

A kapuban búcsúztak, 1942 illatos tavaszán. Józsi megsimogatta zokogó asszonyát, majd felemelte Bözsikét és halkan beszélni kezdett hozzá.

– Te vagy a legnagyobb, és legokosabb kislányom. Vigyázz a testvéreidre, és segíts anyukádnak mindenben! Juliskától is elköszönt, aki pityeregett, mert nem értette, mi baj van. Végül feleségét is átölelte, aki karjában tartotta a pólyás Józsikát.

– Ne félj kedvesem, ezt is túléljük! - Hamarosan itthon leszek, csak ti várjatok engem! Egy utolsó búcsúcsók után a hátára kanyarította zsákját, és elindult a háborúba.

 

Marika a három csöppséget nyugtatgatta a hideg csőben: Mindjárt vége lesz, akkor majd hazamegyünk, kaptok meleg teát és zsíros kenyeret. Édesanyja legutóbbi látogatása jutott eszébe:

– Te lány! Te szegény lányom! – Törölgette a könnyeit Mária anyukája. Az urad csak melléd fekszik, és máris viselős vagy. Mi lesz veletek? Ebben a szörnyű világban, a háború kellős közepén itt vagy egyedül három pici gyerekkel, de már jön a negyedik is. Mária rámosolygott az anyjára.

– Még jó, hogy maga segít egy kis hazaival, köszönjük!

–  Gyertek vissza velem Várkonyba!

– Tudja, hogy nem mehetünk. Annyira örültünk, amikor majd’ egy év után Józsi először volt itthon. Igaz, csak két napra. Szegény olyan sovány, és piszkos volt, hogy először majdnem elzavartam. Nem ismertem meg a gyermekeim apját! – Temette sírva kötényébe az arcát. Azt látta volna Édesanyám, ahogyan a gyerekek örültek az apjuknak! Mielőtt elindult vissza a frontra azt mondta: Ne féljetek! Ezt is túléljük, és hamarosan együtt leszünk mind az öten. Azt nem gondolta, hogy rövid látogatásának hála, már hatan leszünk. Ha a Teremtő így akarta, így lesz.

– Jól van gyermekem.

 

Amikor elcsendesült minden, a fiatalasszony próbált kibújni a csőből, de nem sikerült, mert beszorult. A két kislány kimászott a betonhenger túlsó végen és sírva húzták-vonták sárban vergődő anyjukat.

– Bözsike! Szaladj, hívj segítséget! Biztosan előjöttek már az óvóhelyről a szomszédok.

A kislány nemsokára ismerősökkel jött vissza, akik kiszabadították a kismamát és Józsikát.

Az év utolsó napján kabátban ültek a sparhelt körül. Ebédre gyúrt egy kis tésztát, majd a tűzhely platniján megsütötte. Megkente a zsírosbödön alján talált kevéske zsírral, főzött hozzá csipkebogyó teát, és nagy lakomát csaptak.

Hatalmas pocakja mókásan mutatott sovány testén és néha fájdalom hasított a derekába. Pár lépés után összegörnyedt a fájdalomtól, és egy hatalmas tócsát látott a lába körül.

– Bözsikém! Menj át a szomszéd nénihez, és hívd át.

Nehezen született meg a baba, - mert öt kilóval jött erre a hideg, világháború sújtotta világra -, szilveszter éjjel. Teli torokból óbégatva méltatlankodott, amiért megmosdatták és egyéb fura dolgokat műveltek vele.

–  Mi legyen ennek a szép szál fiatalembernek a neve? – Kérdezte az orvos.

– Azt írta a férjem, hogyha fiú lesz, legyen Zoltán.

– Márpedig szerintem nem lehet más a neve, csak Szilveszter, mert megzavarta a szilveszteri estémet. - Jelentette ki Géza bácsi.

– Szép név doktor úr, de mellé a Zoltán nevet is megkapja.

A nagymama ismét eljött egy kosár élelmiszerrel. Könyörgött, hogy menjenek vele vissza a faluba.

– Édesanyám, már 1944 van, és mindenki azt mondja, hogy nem tart már sokáig a háború. Itthon akarom várni az uramat, mert érzem, hogy nemsokára hazajön!

Magyarországot 1944 márciusában megszállták a németek, sok volt a légi riadó. Egyik alkalommal, már épp az óvóhelyhez értek, amikor rádöbbent, hogy egy gyermek hiányzik.

– A pici! Szilveszter ott maradt a házban! Kérem szomszéd néni, vigye le a gyerekeket! Visszamegyek a kisfiamért!

– Édes Istenem! Drága jó Szűzanyám! Mentsétek meg a gyermekemet! Amikor közelebb ért látta, hogy a szomszéd épületet találat érte. Berontott a házba, és a gyermekágyban ott hasalt a pár hónapos kisfiú, beborítva üvegcseréppel, törmelékkel.

– Ezt is túléltük kisfiam! - ahogyan apukád mondaná, – szorította magához a kicsit Marika, és hálát adott, amiért imája meghallgatásra talált.

Decemberben elfoglalták a települést a Szovjetek, és 1945. május kilencedikén megszólaltak a harangok, hirdetve, hogy végre béke van.

Hatvanmillió halott emlékének zúgtak a harangok és a végtelen szenvedésért, az elhurcoltakért, valamint az életben maradottak lelki üdvéért.

 

A kicsi szépen fejlődött, a nagyobbakat elvitték a szülei falura, és ő állhatatosan várta haza a férjét. Ahogyan múltak a hónapok, egyre soványabb lett. a szomszéd néni és a férje tartotta benne a lelket.

– Ugyan már, Marika! Nézzen a tükörbe! Hát így várja maga haza az urát?

– Már kezdem elveszíteni a reményt, senki nem tudja mi történt vele.

Bíztatták, segítették egymást, pedig mindenkinek megvolt a maga baja, halottja, bánata.

Egy este 1945 októberének végén, valaki megzörgette az ajtót.

– Ki lehet az ilyen későn? – mormolta, és félve kilesett az ablakon.

– Én vagyok! Én vagyok! -  Kaparászta az illető az ajtót.

A sötétségben csak egy alakot látott az ajtónak támaszkodni.

– Megjöttem Marikám! Józsi vagyok.

Ajtót nyitott, és szinte beesett rajta egy rongyos ember.

– Hát tényleg te lennél az? Én kedvesem, csak hogy hazaértél! -  Magához ölelte és zokogva leült mellé a padlóra. Pár perc múlva összeszedte magát, és férjét az asztalhoz támogatta. Felszította a tüzet, teát főzött, és az ebédről maradt kevéske paprikás krumplit is megmelegítette. Józsi csonttá soványodott, reszkető kezével még a bögrét sem bírta egyedül fogni, az ételt is csak Marika segítségével tudta megenni. Öt napig aludt félig eszméletlenül, lázasan.

– Kész csoda, hogy életben maradt a férje. – Mondta a doktor, aki Szilvesztert világra segítette. Meg fog gyógyulni, de idő kell hozzá.

– Hálásan köszönöm doktor úr! Mivel tartozom?

– Semmivel. Örülök, hogy nem kell apa nélkül felnőni a „keresztfiamnak”.

Amikor Józsi jobban lett, alig tudott betelni Marikával, és soha nem látott kisfiával, aki már majdnem kétéves volt. Hiányolta a többi gyereket, de megnyugodott mikor megtudta, hogy jól vannak „otthon” a faluban. Elmesélte, hogy bujkálva, sebesülten, gyalog jöttek egy katonatársával a Szovjetunióból. Itt-ott beálltak segíteni a férfi nélküli tanyákon, némi élelemért, ruháért.

– El sem merem hinni, hogy végre itthon vagy!

– Látod kedvesem, ezt is túléltük! Ami ezután lesz, azt is túléljük, mert itt vagyunk egymásnak, és a családnál nincs nagyobb erő. – Mondta Józsi és szeretteit magához ölelve gyógyító álomba merült.

Sok viszontagságon mentek még keresztül. Életüket bearanyozta egy később született leányka, Marika. Becsülettel, tisztességgel felnevelték, taníttatták mind az öt gyermeket, de nem mentek vissza a szülőfalujukba. Családjuk a határ túloldalán rekedt, még saját gyerekeiket is úgy kellett vissza csempészni, hogy ismét együtt lehessenek.

Amikorra a ház árát összekuporgatták, jött az infláció, és kaptak a sok pénzért egy nagy fazekat, és egy doboz gyufát.

De azt is túlélték! Ismét talpra álltak, temérdek munka és lemondás árán építettek egy szép házat Magyarországon.

 

Sajnos nem ismerhettem férjem szüleit. Az volt a kívánságuk, hogy gyermekeik ne feledjék a Csallóközben maradt rokonokat. Szilveszterrel rendszeresen meglátogatjuk a Szlovákiában élő rokonságot, mindenszentekkor koszorút viszünk, és gyertyát gyújtunk a nagyszülők és az elhunytak emlékére.

Gyorsan híre megy a faluban, hogy ott vagyunk, és valamelyik rokonnál összegyűlünk. Elmondjuk egymásnak, hogy mi történt amióta nem találkoztunk, fotókat nézegetünk, és emlékezünk.

Mesélik, hogy ki sem tették a lábukat a faluból, mégis pár évtized alatt Magyar – Csehszlovák – ismét Magyar – Szlovák – Csehszlovák, majd újra Szlovák állampolgárok lettek.

Ám Ők még mindig Magyarnak vallják, érzik magukat.

Olyan szép, régi magyar nótákat énekelnek -, melyeket mi már nem is ismerünk -, hogy szemünkből a könny is kicsordul mikor halljuk.

Őrzik, védik hagyományaikat, magyarságtudatukat, hiszen nekik már csak ennyi maradt.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap