Felhők felett - Arany Sas pályamű 2019

Erdős Lajos, k, 03/19/2019 - 00:14

   1735. augusztus 15.

  

   Égei János egy embernagyságú máglyát hordott össze kidőlt fatörzsekből, és lehullott gallyakból. A negyvenes évei elején járt, családos ember volt, de most egyedül akart lenni. Elvonult a faluhoz közeli erdő szélére egymagában. Két napja kapta a szomorú hírt, azóta nem találta a helyét. Az Alföldön alapított családot, de Északról származott, a Kárpátok csúcsairól. A bátyja kuruc volt a szabadságharc alatt, de 1710-ben nyoma veszett. János 19 évesen elhatározta, hogy lejön a hegyekből, és megkeresi eltűnt bátyját, vagy legalábbis kideríti, mi történt vele. Két év nyomozás után tudta meg, hogy Péter egy Szarvas melletti rác rajtaütés során kapott halálos sebet. Valahol azon a környéken temették el a társai, de sohasem tudta meg, hogy pontosan hol. Közben szerelmes lett egy ladányi lányba, és az Alföldön telepedett le.  

   Meggyújtotta a máglyát, és leült egy fatörzsre. Gyönyörű volt az alföldi naplemente a narancssárga nappal, a távoli tanyák ablakaiból pislákoló fénnyel, és a gémeskutakkal. Boldog volt itt, de most nem volt kedve senkihez, és semmihez. Ahogy a látványt csodálta, egy könnycsepp indult útjára a szeméből, keresztül az arcán, le az ajkáig, hogy aztán a fűbe essen.   

 

  1703. június 16.

 

   Zavadka egy kis falu volt az Északkeleti-Kárpátok égig érő csúcsai között, közvetlenül a lengyel-magyar határ mellett. A táj lélegzetelállító volt, a faluval azonos nevű patak pedig csak tetézte az idilli környezetet. Az a kevés vándor, aki a faluba tévedt, a felhők felett érezte magát. Pár százan lakták a falut, ahol akár évtizedekig sem történt semmi említésre méltó. Évek jöttek, évek mentek.

   De az elmúlt napok ennek épp az ellenkezői voltak. Esze Tamás száz emberével néhány nappal ezelőtt a faluban járt, majd tovább ment a határ felé. Mint egy szélsebesen lecsapó vihar, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tovább is mentek. A faluba azóta özönlöttek az emberek, java részt középkorú férfiak. Aki nem hozott magával sátrat, azt a helyiek próbálták elszállásolni. Mindenhol emberek aludtak, még az istállókban is. Hatalmas volt a felfordulás, de furcsa mód mindenki barátja volt mindenkinek. Kiegyenesített kaszák, kardok és vasvillák voltak náluk. Úgy érezték, mintha az egész Kárpát-medence figyelme rájuk irányulna, és mintha a hegyek is lélegzetvisszafojtva várnák, hogy mi fog történni.

   A 9 éves Jancsika merészkedett a legmesszebbre. Le akarta pipálni a barátait, és azt akarta, hogy egy kis időre minden figyelem rá irányuljon. Ő akart lenni az első, aki meglátja őket. Nem a második, és nem a harmadik! Egyedül kelt útra, csak a tarisznyáját, és a szalmakalapját vitte magával. Ilyen messzire még sohasem jutott a határ felé vezető úton. Amikor már úgy gondolta, hogy kellően eltávolodott a falutól, letért a földútról, és felment egy magaslatra, ahonnan rálátott az útra. Északkelet felől hatalmas sötétkék felhőket látott. Ez egy kicsit nyugtalanította, de próbált nem foglalkozni vele. Tudta, azzal, hogy idáig eljött, már rossz fát tett a tűzre. Ha az anyja megtudja, annak nem lesz jó vége. Ha meg az apja tudja meg először, akkor a lábán se fog megállni.

   Miközben várakozott, eldöntötte, hogy inkább az anyja elé kerül először. Az még valamivel a jobbik eset volt. Ezen jót mosolygott magában. Nemsoká a távolban, a lengyel hegyek között feketére változtak a felhők, villámlott, amit mennydörgés követett. Csak nehogy ez rontsa el a napot! – gondolta magában.

   Sokáig várakozott egy fa tövében, de nem történt semmi. Az utat nézte a távolban, de nem volt mozgás. Aztán egyszer csak két égdörgés között mintha hallott volna valami nem természeteset. Mintha a távolban valaki egy kürtöt fújt volna, amit a hegyek visszhangoztak. Felállt, és a hallására koncentrált. Biztos volt benne, hogy hall valamit.

   Rövidesen a sötét felhők már a szemközti dombig kúsztak fel, a villámok pedig a szomszédos hegytetőre csaptak le, és a szél is felerősödött. Óriási vihar készülődött, a levegő illata is megváltozott.

   Megint hallotta a kürtöt. Most már biztos volt benne, hogy közelednek. Furcsa fények voltak, a felhők eltakarták a napot, de az égbolt egy részén átszűrődtek a fénysugarak, amik a szemközti lankás részt világították meg, ott, ahol az út haladt. Pazar látvány volt.

   Aztán hirtelen meglátta őket. Még csak hangyákként a távolban, a lankás rész túloldalán, de látta a mozgást. Aztán meglátta a lovasokat az úttól két oldalt eltávolodva, akik a kürtöket fújták lankadatlanul. Ámulva nézte mi történik, és azt kívánta, hogy bárcsak a bátyja is ott lenne most vele. Az óriási hegyek, a fekete felhőkből szakadatlanul cikázó villámok, az irtózatos mennydörgés, a kürt hangja és a vonuló lovasok oszlopára irányuló fénysugarak együttesen olyan hatást keltettek, mintha a Mennyország Kapui nyíltak volna meg.

   Több száz lovas katona tartott a faluja felé, maga a Mennyei Sereg, élükön II. Rákóczi Ferenccel!

- Jönnek! Jönnek! – kiáltotta hangosan örömében, és elkezdett őrült módon futni a falu felé.

   Szalmakalapját a kezében fogta, hogy le ne essen, közben elkezdett aggódni, hogy a kürt hangja megelőzi őt a hírrel.

   A faluban lévő több mint 700 ember is mind a település közepén lévő kis térre ment, a templom mellé, és a különös égi jelenséget csodálta. Nagy volt az izgalom, furcsa vibrálás járta be a levegőt.   

   A kürt már hallatszott, és a fények még varázslatosabbakká váltak, mire Jancsika a faluba ért. A lábán alig állt, és levegőt is alig kapott, de megcsinálta, ő vitte a hírt először!

- Jönnek! Nemsoká ideérnek! Rengetegen vannak! – üvöltötte torkaszakadtából, piros arccal.

   Elszaladt minden ház előtt ezt ismételgetve, izgatottságában azt se tudta, hol álljon meg végre.

- Hát igaz a prófécia? – tette fel a kérdést álmélkodva a körülötte állóknak Patakyné, a falu pékjének a felesége.

- Persze hogy igaz, a saját szememmel láttam! – válaszolta továbbrohanva Jancsika, aki pont meghallotta futtában.

   Patakyné a Drabícius-jóslatra gondolt, amit kevés magyar nem ismert. 60 évvel ezelőtt egy Drabícius Miklós nevű morvaországi pap járta a Felvidéket és az Alföldet, akit szájtátva hallgatott a magyar parasztság mindenhol. Drabícius elmondása szerint álmában Istennel beszélt, aki többször is megjelent neki. A Habsburg-ház hanyatlását jósolta, a Rákóczi-ház felemelkedését, és Északról jövő fényes, Mennyei Seregeket vízionált. A Pozsonyi törvényszék megkínozta és kivégezte, de a jóskönyve a mártírhalála után csak még elterjedtebb lett.

   Először a kürtösök érkeztek meg, utána lovas katonák, akik helyet parancsoltak a tér közepén, és mindenkit oldalra tereltek. Megjött Esze Tamás is, akit az egész tömeg éljenezve fogadott.

   Ami ezután következett, az olyan volt, mint egy bibliai jelenés. A kürtök hangja betöltötte nem csak a falut, hanem az egész völgyet, és csontig ható, bizsergető érzést váltott ki mindenkiből. A villámok csapkodtak, a sötét felhőkön átszűrődő fénysugarak soha nem látott színkavalkádot rendeztek. A tömegen úrrá lett az eufórikus érzés, éljeneztek, kiáltoztak, fegyvereiket, süvegeiket és kalapjaikat a magasba emelték.

   Rákóczi fehér lovon ült, bíborszínű ruhát viselt, vastag, aranyszínű derékpánttal. Kedvesen integetett a tömegnek már a falu elején is. Már ahogy a lovon ült, abból is látták a hozzáértő szemek, hogy ő nem akárki.     

   Amikor a lovasoszlop eleje átvonult a falun, és végre feltűnt Rákóczi a téren, elszabadultak az indulatok. Mindenki őrjöngött örömében, a nők sírvafakadtak, a gyerekek sikoltoztak. A lengyel testőrök alig tudták megfékezni a tömeget. Mindenki hozzá akart érni, vagy legalább közel lenni hozzá. Akkora volt a hangzavar, hogy az emberek nem hallották a saját hangjukat. Akik hátul álltak, felmásztak a kerítésre meg a fákra, de volt, aki a háza tetejéről integetett. A nők a kosaraikból virágszirmokat dobáltak az útja elé. A templomhoz érve Rákóczi intett Esze Tamásnak, aki a lován ülve kibontotta a magával hozott zászlót, és a magasba emelte. Óriási villámcsapás, és mennydörgés kísérte a pillanatot, mintha az égben rendezték volna így. A zászlóra a Rákóczi-ház címere volt hímezve zöld alapon, a Pro Libertate felirattal.

   A nép extázisban ünnepelte, volt, aki térdre borult. Rákóczi ránézett a lobogó zászlóra. Tudta, ezen a napon kezdetét veszi Istentől kapott küldetése.  

Jancsika nagy nehezen megtalálta Pétert.

- Én láttam meg őket elsőnek! Csodás volt, el sem tudom mondani milyen volt a látvány fenn, a felhők felett. – mondta még mindig izgatottan a bátyjának.

- Ügyes vagy, csak apánk meg ne tudja! – válaszolta nevetve Péter.

 

 * * *

   János az óriási tüzet nézte, és közben elmerengett. Azokban a napokban látta utoljára a bátyját, aki Rákóczival tartott. Emlékszik, átkozott utána mindent és mindenkit, hogy ő még túl fiatal ahhoz, hogy vele menjen. Micsoda idők voltak pedig!

   A fejedelem áprilisban száműzetésben meghalt. A piacon hallotta a hírt. Ez a nagyszerű elme, és óriási szervező eltávozott. Lesújtotta a hír.

   Vajon mire lett volna képes, ha nem egy végletekig kifacsart nemzetet kellett volna vezetnie, hanem egy olyat, aminek van pár éve felkészülni, békeidőben? Ha nem a harcok kellős közepén kellett volna megszerveznie egy komplett háborús gazdaságot? De a fejedelem így is megszervezte, a sátorkészítő műhelyek felállításától kezdve a puska tusának hosszáig mindenről ő döntött. Ő irányította a külpolitikát, vezette a hadsereget, létrehozott egy utánpótlás-hálózatot, beindította az északi bányákat, élelmezte és fizette a sereget, mindezt sokszor a saját pénzén. Négy évig nem szedett egy dénár adót sem, soha sem látott szabadságot adva ezzel a parasztságnak.

   Jánosban kavarogtak a gondolatok. Micsoda építőmester ment el, és micsoda világ jött volna el, ha sikerrel jár a mozgalom! Tudta, élete legszebb, és legfelemelőbb napját ő már 9 évesen megélte. Mert aznap tényleg megnyíltak a Mennyek Kapui, Zavadkától nem messze, a lengyel-magyar határnál, a felhők felett.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap