Arany Sas 2018. pályamű - A fülei pap

Újszállási, k, 05/08/2018 - 00:12

Újszállási Rácz Lajos: A fülei pap Apósom, Kiss Benedek – aki sajnos már végleg itt hagyott minket –, a családi összejöveteleket általában történetmeséléseivel színesítette. Igaz, hogy néhányat többször ismételt, de, mivel azokat szóról szóra ugyanúgy adta elő az összesereglett családtagok, gyermekek, vők, menyek, unokák előtt, nem volt okunk kételkedni valóságtartalmukban. Ő is, mint általában mindenki, a fiatalkorára emlékezett legjobban vissza, hiszen annak színessége, mozgalmassága, kalandokkal telt volta miatt mindörökre emlékezetes és megosztásra méltónak maradt meg számára. Mivel az ő ifjúkora a két világháború közötti időkre, főleg a 2. Világháború idejére esett, így sem a korszak, sem ő nem „szenvedett” eseménytelenségben. Egy alkalommal (vagy többször is? ) arról mesélt, miként hordta szét az ebédet a kisújszállási kollégium udvari részén üzemelő kifőzdéből a már nyugdíjba vonult kollégiumi dolgozóknak. Bár ez a tevékenysége több mint két évig is eltartott, de az alábbi esetre, emlékei szerint, 1941-ben került sor: - Karácson Béla igazgató úréknál több alkalommal is jártam - ott laktak az internátus szolgálati lakásában -, hiszen a kihordott ebédért a Nagyságos asszony, Ilonka néni, az igazgató úr felesége fizetett. Ők bíztak meg, hogy a kollégium udvarán lévő Gráner néni kifőzdéjéből triciklivel hordjam ki az ebédet az iskola idős nyugdíjasainak. Amikor az ételhordással végeztem, fel kellett keresnem a Karácson házaspárt, akik megfizették a kiszállítást. Karácsonnét nagyságos asszonynak kellett szólítanom, és amikor fizetett, kezet illett csókolnom. Akkor kaptam 20 fillér borravalót. Ha nem csókoltam kezet, csak 6 fillér járt. Azt tudom, hogy volt valami olyan papírja, amelyik háromcsillagos nemesnek jelölte. Egy alkalommal, az ottlétem idején, pesti vendége volt, aki éppen belépésemet követően mondta Ilonka néninek: ”Most már megnyugodhatunk, mert visszajött 17 hektár tölgyerdő!” Később tudtam meg, hogy ez az illető az ő testvére, az országgyűlési képviselő nemes Czófalvi Csia Sándor volt, és az erdélyi birtokaikról beszéltek. Karácson Béla és felesége Erdélyből, Háromszékről került a kisújszállási gimnáziumhoz, nem sokra rá, hogy Kovásznán összeházasodtak az 1890-es évek vége felé. Az iskola pályázatot írt ki tanári állásokra, és Karácson Béla megkapta a magyar és történelem tantárgyak oktatását, lévén, ilyen jellegű képesítést szerzett a kolozsvári egyetemen. Később volt a gimnázium igazgatója is, majd az internátus megnyitását követően ott lett vezető, ezért élete végéig mindenki Igazgató úrnak nevezte. Tanári tevékenységének legnagyobb érdeme az volt, hogy megalapította a gimnázium érem- és értéktárát, melynek igen gazdag gyűjteménye a 2. Világháborúban elpusztult. Fontos még megemlítenem, hogy két éven keresztül tanította történelemre Móricz Zsigmondot, aki a Bál című regényében meg is emlékezik róluk a feleségével és Margitka nevű unokahúgáról, akiről első versét írta még a kisújszállási tanulmányai idején. A nagyságos asszony nem sokra rá, a már említett pesti vendég látogatását követően, elhunyt, az igazgató úr egyedül maradt, de nem mondta fel az ebédkihordást. Már ő sem tevékenykedett az internátusban, hiszem életkora meghaladta a 70 évet, egyre többet betegeskedett, és ’46-ban ő is meghalt. Egy fiuk született, de már ő sem él, még élete derekán egy betegség vitte el. Karácson Béla nem volt nemes, mint a felesége. Családfáját vissza tudta vezetni egészen a 18. századig, valamennyien tanárok, vagy lelkészek voltak. Többször mesélt nekem édesapjáról, Karácson Györgyről, aki református papi hívatását közel fél évszázadon keresztül egy helyen, az erdőfülei református közösségben szolgálta. Több alkalommal is megemlítette, hogy a szülei, házasságukat követően kerültek Székelyudvarhelyről Erdőfülére, és ők heten, gyermekek – öt lány, két fiú – már ott születtek. Erdőfülén édesapja egy hihetetlenül elhanyagolt, lepusztult környezetbe került, ahol nemcsak az ottélésük céljára kijelölt lelkészlak, de a hozzá tartozó gazdasági épületek, az udvar is kétségbeesett állapotban volt. Ez vonatkozott a templomra, a kántorlakásra, sőt, az iskolára is. Az 1853. évet írták akkor, és erre az időszakra igen jellemző volt az 1848-as szabadságharcot követő osztrák bosszúhadjárat és a protestantizmus mellőzése. Az sem vált előnyére a település értékelésénél az osztrákok szemében, hogy 1842-től itt működött a Boda Károly féle vashámor, amely a szabadságharc katonáit ágyú- és puskagolyóval látta el, főleg Gábor Áron megrendelésére. Az eklézsia elhanyagolt állapota azonban az édesapja kijelölését megelőző, négy itt szolgáló pap hanyagságának és a helyi lakosság ellenséges hozzáállásának is köszönhető volt. Az igazgató úr édesapja, mint honvédhuszár őrmester harcolt a szabadságért, hét neves ütközetben vett részt, míg végül Dévánál tette le a fegyvert. Ez az előélet nem tetszett a hivatalos, Bach-korszaki rezsimnek, és a szolgálati hely kijelölésénél ezt figyelembe vették, ennek következtében kaphatta meg ezt az elhanyagolt közösséget. A település lakóinak száma elérte az ezer főt, ami a helyi vasgyár felfejlesztésének volt az eredménye. A református templom egy 13. századi gótikus elődjére épült, azt újítgatták, foltozgatták. Azért ennek a templomnak volt egy igen komoly értéke, ékessége is. Falait több helyen a Szent László-legenda freskóban elmesélt képei díszítették. Több is, mint azt évekig látták és hitték, mert a templom 1897. évi lebontása során még számos kép került felszínre a vakolat alól. Nagy értéket képviselt az orgonája, de a harangjai is, főleg a középső, melynek születési éve a 15. századra volt datálható. A falu előnyére szolgált – legalább is egy ideig – a vashámorból kialakított vasgyár, amely három évtizedig több-kevesebb problémával, működött, és a tevékenységének eredményeként kifizetett adók segítették a helyi közösségeket, az egyházat, az iskolát. Karácson Béla mesélt nekem arról is, hogy édesapja milyen erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy felújítsa a lelkészlakot a hozzá tartozó épületekkel, ugyanezt tegye a tanítói lakással, majd az iskolával is. Szolgálati ideje alatt a torony tetejét kétszer, de a templom épületének tetőjavíttatását is kétszer végeztette el. Új magtárat építtetett, miután művelés alá vonta az egyházi földterületeket. Az iskola bővítését is szorgalmazta, és tevékenysége eredményeként egy második tanítói állást is betöltöttek. Azt is megvalósította, hogy az új templom egyes falai már álltak, amikor a régit lebontották, de ez az idő már egybeesett a szolgálata végét jelentő időszakkal. Legfőbb érdeme azonban az volt, hogy e tervek megvalósulásához megteremtette a pénzügyi lehetőségeket, mivel különböző alapokat indított el, mint például az Iskola-alap, a Magtár-alap. Ezek a különböző forrásokból összegyűlt pénzek - a felhasználásuk idejéig - kihelyezésre kerültek különböző hitelt igénylőhöz, abból a célból, hogy kamatot termeljenek, ezzel is gyarapítsák a tőkét. Sajnos azonban atyja a hitelezéssel nagyon sok ellenséget szerzett magának, azokat, akik nem törlesztették időben a kamatokat. Ezek nem riadtak vissza attól sem, hogy szidalmazzák őt, sőt. Úgy az egyház, mint az ő tulajdonát képező értékek ellen rontó szándékkal léptek fel, komoly károkat okozva. „ Édesapám nagyon sokat szenvedett ezektől a rossz szándékú emberektől – mesélte az Igazgató úr – közel ötvenéves szolgálatát végig az ellenük való küzdelem, a sokszor kilátástalannak tűnő harc jellemezte, de feladatát példamutatóan és soha meg nem bánó alázattal végezte azzal az üzenettel: soha ne add fel, fiam, a harcot, nyugtasson az a tudat, hogy az Úr bízott meg azzal a feladattal, melynek elvégzése boldogság legyen a számodra.” Az igazgató úr elmondta még, hogy már korábban egy könyvet írt édesapja küzdelmes évtizedeiről, tanulságul mindannyiunk számára. Hogy lássák az olvasók, itt a Nagykunságban, de az ország más vidékein is, mily nehéz egy erdélyi pap sorsa. Rajtam is észlelte, hogy mennyire érdekel ez a történet, átadott egy példányt a könyvéből, mondván, hogy ebből különösen ajánlja édesapja, Karácson György Emlék Irat című írását, amelyiket 1898. december 31-én készített. - Most megmutatom nektek ezt, sőt, olvasok fel belőle néhány részletet. Nem hosszú, de annál érdekesebb és tanulságosabb számunkra: „1897 szeptemberében, életidőm 75., papi hivatalom 48. évében ültem az íróasztalom mellé azon régóta táplált szándékkal, hogy megírjam azt, hogy az 1853. március 28-án történt belépésemkor, milyen állapotban találtam az egyházközséget szellemi és anyagi tekintetben. Leírjam, hogy lelkipásztorként milyen viszonyok között kellett hivatalos feladatomat folytatni, s mennyi méltatlan bántalomnak voltam a nép nemtelen bosszúja és rosszindulata miatt - évről-évre - kitéve. Mindezt teszem azért, hogy az utánam jövő tiszttársamnak legyen fogalma - és az utókornak is -, hogy egy papnak híven teljesített kötelességéért mi a jutalma… Belépésemkor elhagyatott, ronda, ki nem mondható állapotban találtam az egyház minden épületét… fedelétől nagymértékben megfosztatva lévő tornyot… A lelkészlak a rajta lévő ringy-rongy szalmásépületek miatt úgy nézett ki, mint valamely ember nem lakta helyiség. Volt ugyan a papnak egy új háza, az első része gömbölyű kövekből összerakva, két nyomorult szobára osztva, úgy, hogy télen, december havában a ház hasadékain keresztül a Hargita szele a gyertya lángját kifújta… Milyen is lehetett a kántor, tanítói lak? Ennek borzalmas leírásával figyelmedet sem fárasztom… … Az egykor nyugalmas eklézsia tagjai hova-tovább mind romlottabbak kezdtek lenni égetésben, lopásban, minden erkölcsi romlottságba belemerülni, amit elősegített a vasgyárhoz, a világ minden részéből összegyűlt munkások erkölcsi romlottsága. Minek szomorú következésében már 1867. október 3-án keservesen kellett éreznem, midőn csűrömet… minden takarmányommal elégették, 880 forint kárt okozván, melyből alig volt biztosítva 300 forintot érő… 1893 őszén, az újonnan felépített csűrt is elégették, minden benne lévő összes takarmányt, 900 forintot érő terményt. De itt sem szűnt meg a helyiek gonoszsága, miután két kazal sarjút, két rendben, elég istentelenek voltak felgyújtani és pedig az utóbbit 1897. aug. 31-én, itteni 44 évi szolgálatom után, midőn az én sok lelkes fáradozásom következtében a mostan meg lévő templom falai már részben fel voltak emelve… …Künn a mezőn és az erdőn folyt a gyújtogatás, mely tetőpontját érte 1892-ben és 93-ban, mikor is az erdőn több mint 200 szénaboglyát égettek el kaszáláskor… a törökbúzát, mikor már a csőjét vetette, lekaszálták. Ezt tették velem szemben is egy darab babnak megsemmisítésével. Ezen kívül a kertekben a káposztát kezdték kitépni, gyümölcsöt, hagymát elloptak, többeknek csűrjét elégették. Gáspár Ferenc és még mások ablakait dinamittal robbantották be… …Pontosan és lelkiismeretesen kezeltem az alaptőkék összegét, a rosszban lévő épületek helyett újakat, kornak megfelelőket építtetni; ide értve templomot is, úgy hogy midőn ezen emlékiratot bevégeztem, örömmel mondhatom a szent íróval: a régiek elmúltak és mindenek megújultak! … Mindezekre feleletül egyebeket nem adhatok, mind azt, hogy rajtam a Kálvin predesztinációja telt be; ide voltam kárhoztatva, hogy az előttem lévők csaknem száz éves mulasztásait helyrehozzam, és elismerésül lettem jutalmazva a legnagyobb háládatlansággal, hozsánna után keresztre való feszíttetéssel. Azonban ily viszonyok között élt éveim után a belső megnyugvás azon édes öntudatával szállok síromba, hogy az Úrtól reám bízottakban, mint szőlősének hű munkása, végeztem napi teendőimet, s miként a szellemi, úgy anyagi téren is törekedtem Krisztus egyházát építeni, annak javát munkálni.” Az igazgató úr könyve megjelent: A fülei ev. ref. egyházközség története címmel, Kisújszálláson, 1899-ben (Forrás: Erdővidéki Történeti és Természettudományi Tár V.; Karácson Béla: Az erdőfülei református egyházközség története- Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, Barót, 2006.65-70)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap